Máriás Béla, művésznevén drMáriás a magyar underground művészet egyik kiemelkedő személyisége, sokoldalú alkotó: zenész, képzőművész, irodalmár. A Godot Kortárs Művészeti Intézet Laczkovich Borbála főkurátor és Kozák Gábor kurátor rendezte kiállítása is a retrospektivitás jegyében igyekszik ezt a három területet lefedni. Egyrészt azzal, hogy a tárlaton drMáriás barátjával, a szintén polihisztor alkotótársával, Bada Dadával (Bada Tibor) megalapított Tudósok underground zenekar egykori koncertfelvételeiből ad válogatást, valamint egy interjúban az együttes tagjai felidézik a zenekar megalakulásával, történetével kapcsolatos emlékeiket. Másrészt a képek mellett ott olvashatjuk drMáriás novelláknak beillő kommentárszövegeit, amelyek a kiállításra készült vaskos és kiváló nyomtatási színvonalú képekkel gazdagon illusztrált életrajzi katalógusban is helyet kaptak. Végül, de nem utolsósorban ott vannak a képek, negyven év alkotásai, amelyek segítségével végigkövethetjük a művész alkotói pályáját, annak alakulását, főbb csomópontjait.

A Vajdaság központjában, Újvidéken született művész a titoi Jugoszláviában nőtt fel, amely a szocialista táboron belül egy különösen nyugatos, szabadabb világnak tűnt. Erről a világról olyan közelmúltban megjelent irodalmi művekből nyerhetünk bepillantást, mint Majoros Sándor Woland professzor Szabadkán vagy Balázs Attilla regényes irodalomtörténete, A déli végekről. A látszólagos szabadságnak azonban komoly ára volt, a ki nem beszélt tabutémák, mint a különböző nemzetiségek egymás ellen elkövetett bűnei, a titoi partizánok rémtettei. A mélyben gyűlő indulatok egyszerre törtek felszínre a Jugoszlávia szétesését követő véres polgárháborúkban, amint drMáriás korai munkáinál is végigkövethető ez a társadalmi, történelmi folyamat. A korai színes absztrakt munkák egyszerre merítenek a dadaista hagyományokból és az abban az időben frissnek számító gesztusfestési technikákból. Igazi, egyszerre polgárpukkasztó, egyszerre életigenlő festészet volt ez, tele energiával, fiatalos lendülettel, popos gesztusokkal. Aztán hirtelen váltással elsötétült a kép. Megszülettek a fehér papírkivágásokból készült csipkeképek, amelyek alapja már többségében fekete vagy esetleg sötétkék. Erről a fordulatról a katalógus Céllövő című szövege számol be: „A háborúba forduló helyzetben a művészet volt az egyetlen fegyver, így a hősömnek is lőnie kellett, jobb híján a művészetével, elkeseredésében azokra a jelképekre, amelyeket, akár a gondtalan békéjét és szabadságát, elvették tőle.” Az így megszületett csipkeképeket először láthatja most együtt a nagyközönség, és bár nem ezek drMáriás legismertebb, legnépszerűbb alkotásai, viszont művészi kvalitásukra nézve az életmű kimagasló csúcspontjai. Ahogy a szüleinek emléket állító Apám, megmosnám az arcodat (1996) és a Kisfiam, ma hol vacsorázol? (1996) lírai finomságukkal, érzelmi telitettségükkel a kiállítás kiemelkedő darabjai.

A Mintás zuhanó, a Replülő gondolat a korai Gerhard Richter képekkel mutatnak rokonságot, az Öltözködő kabát és a Fürdő kabát Fehér László festészetét idézheti meg, a Jer velem a végtelenbe El Kazovszkij szimbólum- és színvilágával állítható párhuzamba. Ezek a művek már mintha előrevetítenék azt a fordulatot, amely a 2000-es években fokozatosan jellemzője, mondhatni védjegye lesz drMáriás alkotásainak: a művészi parafrázisok, persziflázsok világa.

Kezdetben ezek még naiv gyerekrajzoknak ható popos gegek, mint Torgyán brémai muzsikusként egy szamárnak hegedül vagy Donatellácska beszavazza anyuciját a parlamentbe. De lassanként egyre tudatosabban dolgozza át a művészettörténet ismert alkotásait, hogy azokba a magyar kultúra, a celeb- és politikusi világ képviselőit helyezze el. A festményeket pedig kommentárszövegek egészítik ki, amelyek célja sohasem a látvány értelmezése, hanem vagy fikciós novellák (Ady Endre Egon Schiele műtermében), vagy személyes élmények felidézése (Esterházy Péter szappanbuborékokkal játszik Gulácsy Lajos műtermében). Mégis, a szöveg és kép szoros egységgé összeforrva összművészeti alkotást hoz létre. Bár Esterházy mondatai valóban a szappanbuborékhoz hasonlóan szivárványosan sziporkázóak, mégis, könnyedségük inkább olyan, mint a felhőké, amelyek látszólag pehelyként lebegnek az égen, valójában súlyos víztömeget hordoznak magukban.

De drMáriás univerzumában Warhol mondását idézve mindenkinek, így a politikusoknak is jár tizenöt perc hírrnév. 2007-ben a Gyurcsány-Orbán hatalmi harc idején a szocialista politikus a Vitruvius-tanulmány emberfigurájaként jelent meg (Gyurcsány Ferenc mint Leinardo da Vinci), a fideszes vezetőre pedig Jézus szerepe osztódott (Orbán Viktor mint Jézus Krisztus). A mostani kiélezett politikai helyzetben Magyar Péter és Orbán Viktor pózolnak Jeff Koons a megháromszorozódott Popeye-t ábrázoló festményén: Magyar Péter tripla Popeye-ként mozgósít Jeff Koons műtermében, A harcosok klubját vezető Orbán tripla Popeye Jeff Koons műtermében. Azzal, hogy drMáriás az egyik legnagyobb ma élő pop-art alkotó, Koons művét parafrazeálta, akit mi magyarok leginkább arról ismerünk, hogy ő volt Cicciolina, alias Staller Ilona pornósztár férje, sőt akinek munkái közül a Disney figura erőembert ábrázoló festményt választotta, kifejezi egyrészt a két politikus felcserélhetőségét, másrészt alakjukat többszörösen is a bulvár kontextusába helyezve, jelzi, a politikai közbeszéd olcsó, tömegmédia által irányított populista propaganda szintjére való lezüllését.

Ez a keserűség, cinizmus, távolságtartó irónia fogadja a kiállításra belépő látogatóikat már rögtön az elején, az Éljen a diktatúra! című drMáriás kiáltványba ütközve:

„Mert a félelem és az ígéretek diktatúrájában fogunk mindig is élni.

Szeretem a diktatúrát! Én már nem tudok mást remélni, másban gondolkodni, másért kiáltani. Mert magam is a diktatúra része lettem. Már nem is akarok más lenni. Mert más úgyse lehetnék soha. 

Hisz a diktatúra gyermekeként születtem, ifjúként diktatúrát tanultam, majd sokáig azt hittem, hogy a diktatúra ellen harcolok, hogy végül belássam, a diktatúra jó és elkerülhetetlen. Sőt a diktatúra pont az, amit akarunk! Az egyetlen megoldás, az egyetlen kiút, az egyetlen szép és jó, az egyetlen elfogadható jövő! 

Melynek akaratlanul is részévé váltam még akkor is, ha mindig, minden eszközömmel, szívemmel-lelkemmel tagadtam és romboltam.

Úgy tűnik, diktátornak lenni jó, legyünk hát mindannyian diktátorok!”

Mintha az örök lázadó, polgárpukkasztó punkművész drMáriás végletesen csalódott volna a világ megváltoztathatóságában, mintha a mindent tagadó anarchia és végletesen kívülálló művész szabadsága lenne az egyetlen lehetőség, mint azt a katalógus alcíme megfogalmazza: 60 év társadalmi feszültség vs. 40 év művészi szabadság. De ezzel a közélet elsilányosodására, a világ értekvesztettségére reflektáló művei nem lesznek többek, mint Hofi Géza politikai kabaréja, akit így jellemez a Hofélia tükörrel beszélget Picasso műtermében című munkájahoz írt kommentárjában: „– A velejéig rohadt kommunista rendszer egyetlen igazi nagy kritikusa, aki abszurd módon a legtöbbet teszel annak elfogadtatásáért. Mert azáltal, hogy zseniálisan és bártan kritizálod és kineveted, ők meg cserébe a tenyerükön hordoznak, azt a látszatot kelted, hogy az elfogadó, szabad és demokratikus!” A szöveget záró konklúzió viszont magáért beszél: „- Ha ma, a valóban szabad kapitalista demokráciában ugyanezt csinálnád Gézám, akkor tényleg lecsuknának és meghurcolnának érte.”

Van-e akkor még értelme alkotni, tehetjük fel a kérdést. Vagy az egyedüli lehetőségünk, hogy mindannyian diktátorokként elvonulunk a magunk kis privát diktatúrájába? Mert Torgyán doktor, Geronazzo Mária, Hagyó Miklós vagy Princz Gábor, és sorolhatnánk még a képeken felbukkanó figurákat, valószínűleg hamarosan belevesznek a feledés homályába, és a történeti kontextust elveszítve nem fogjuk tudni értelmezni a hozzájuk kapcsolódó műveket, ahogy Hofi napi aktualitásokból építkező poénjainak is ez lett a sorsa. Rajtunk múlik, hogy beletörődünk a változás reménytelenségébe, vagy magunkban belül kezdjük el a változást, nem kívülről, felülről várjuk a megoldást. Amint a korábbi művek: az életmű csúcsát képező csipkeképek vagy A halott fotel, A gözölgő kabát és még sorolhatnánk, művészi értékei pont ettől megkérdőjelezhetetlenek. Mert ezekben még ott a világ borzalmai ellen őszinte tiltakozás, a világ jobbításába vetett eleven hit, míg a mostani munkák már inkább az eszmék kiüresedésébe beletörődő, a politikai szereplők folytonos körforgását cinikusan szemlélő, talán csak már túlélni akaró művész politikai panoptikumának haláltánca.

drMáriás 60 – Éljen a diktatúra!
Retrospektív kiállítás a Godot Intézetben
Godot Kortárs Művészeti Intézet, 2026.január 10. – április 30.
Fotók: Nagy Géza