zene
Ez az első alkalom, hogy részt veszek a Bábelen, néha így fogom hívni, igen, ékezettel, majd meglátjátok, miért, ha végigolvassátok az egész krónikát – pedig sok éves múltra tekint vissza a fesztivál, sőt, egyszer a marokkói Saiddal, a Chalaban együttes alapítójával, a fesztivál egyik fő felelősével még egy tévéműsorban is szerepeltünk együtt Jakupcsekék valamelyik nyári, Balaton-parti adásában, a Babel Soundot népszerűsítendő. És Balatonbogláron sem jártam gyerekkorom óta, annak idején is csupán egy Bambira, pontosabban BB dobozos szőlőlére, erre kifejezetten emlékszem; most is nagyjából annyit tudok, hogy a Szabadság utcába kell mennem, ott kapok majd karszalagot, s igazítanak el szállásügyben is. A vonatnak eleve jó félórás késése van – miért is ne, Balaton-part, idő van. Kényszeresen viccelődő útitársak, alacsonyan szálló poénok, fárasztóan kezdődik ez az egész. Mondanom sem kell, senki nem ismeri a Szabadság utcát, a helyi lakosok a vállukat vonogatják, mind az ellenkező irányban laknak, mondják. De hát akkor honnan tudják, hogy ellenkező az irány? Mindegy is; annyit tudok legalább, előzetes kutatásaimnak tükrében, hogy a Bárány-kúriába kell eljutnom, amely már számtalan tulajdonosi kézen megfordult. Útközben sem tud senki a Bárány-kúriáról, pedig egytől-egyig helyi lakosok, akiket megkérdezek, amint azt rögtön be is vallják, de azt is, bocsánatkérésképpen, hogy ők Boglár másik felén laknak. Tehát a kúria Boglárnak ezen a felén van, ezzel az ismerettel lettem gazdagabb. Ösztönből megyek, azt már láttam előző nap a térképen, hogy forgalmasnak tűnő keresztút, ahova el kell jutnom, valamivel visszafelé az állomástól. A saroktól, pontosabban a körforgalomtól már a zene vezet: egy ritkás ligetből hangfoszlányok sejlenek fel, amelyek egyre inkább ismerős görög dalokká állnak össze a távolság csökkenésével. Sietősre fogom, szinte futva közelítek a liget felé, amely reményeim szerint a kúriát övezi, amint a kapuhoz érek, amelyet két hatalmas hordó fog közre, már együtt dúdolom a bent zenélőkkel az éppen soros, híres rebetiko-dalt – akkor már tudva tudom, jó helyen járok, mi több, itthon vagyok, amennyire csak zenében otthonra lelhet az ember, és egy csapásra helyrejön a kedvem. A vaskapun hatalmas, sárga Zárva tábla díszeleg, sárga rendőrségi helyszínelő szalaggal nyomatékosítva: ez a bejárat, ami csakis a beavatottak számára nyílik meg. Közvetlenül a kapuzábé mellett jókora rés a kerítésen, majdhogynem be kell mászni, bravúrral és kellően józan mértéket tartva a mozdulatok szintjén is – így érkezek meg a szupertitkos bejárón keresztül a Babel Campre.
A Babel Camp a Babel Sound fesztivál egyik helyszíne a nyolc közül – nagyjából a backstagenek felelne meg a bennem később (alig szűk félóra múltán) kialakult kép szerint. Ennyit jegyzek meg elöljáróban, de mivel utólagos napló ez, feszül bennem a megmondás, amivel elejébe szaladok a későbbi mondanivalómnak, az írás ideje sokrétű: a Babel Camp tulajdonképpen a világ maga, ahogyan azt én szeretném látni mindig is.
A ligeti kövezett kocsibehajtón át hatalmas, gazdasági épületektől ölelt udvarra jutni. Senki sem törődik velem, nagyban zajlik az élet, nyüzsgés van, emberek jönnek-mennek, arcuk, tartásuk, a mód, ahogyan egymást üdvözlik, idegen kultúrákról árulkodik. A Bárány-kúriát 1835-ben építtette Bárány Pál, a kor divatja szerint klasszicizáló stílusban – a műemlékszámba menő udvarházig azonban nem érek még el, mivel a fesztivál létrehozói által építtetett, központi elhelyezkedésű, fedett és félszabadtéri, bárpulttal ellátott, számtalan hosszú asztallal felszerelt közösségi térben (mint később kiderül: huszonnégy órás örömteli mulatótérben) jó tucatnyi, mediterrán benyomást keltő férfi zenél zajosan és hatalmas lelkesedéssel az ebédjére várakozván, különböző kultúrákhoz tartozó hangszereken. Marokkóiak, görögök, talán algériaiak is arcvonásaik szerint, talán török is van köztük, immár a Ya Rayaht játsszák, énekelik éppen közösen – ennél méltóbb fogadtatásra aligha számíthattam volna valaha is; elkezd bennem sarjadozni a lelkesedés, amelynek Budapestről való elindulásom előtt annyira híjával voltam: szinte azonnal levedlem az introvertált hangulatot magamról, együtt énekelek ezekkel az ismeretlen fiúkkal, akik, máris tudom, a legjobb barátaim. A Ya Rayah az utazó, a jövevény éneke – meg a földönfutóé is –, Dahmane El-Harrachi kultikus dala, amit Rachid Taha is sikeresen beújított még a pályája csúcsán, Algéria egyik himnuszának mondható; a szülőföldjéről elűzött ember éneke.
Annyira belefeledkezem a zenébe, hogy hátizsákkal a hátamon, oldaltáskával a vállamon kezdek el hastáncot táncolni, régi ismerősöm, akivel gyakran összekevernek valamiért (talán mert ő is magyar-örmény származású), Bajna Zsóka kacagva közelít. Ő lent a parton, az indonéz sátornál fog táncolni, táncokat tanítani, mint mindig, újságolja. Egyre több ismerőst fedezek fel az ebben az órában még igazán néptelennek számító (mint később ez kiderül) étkező-térben. Gyuri, régi cimborám, hatalmas kötényben fut felém, lelkendezve üdvözöl, és mondja, hogy ha enni akarok, akkor most gyorsan, mert éppen megsült a kolbász – és már rohan is vissza a kolbászokkal, zöldségekkel beterített, hatalmasan sistergő grillhez. Akkorra már a zenészek egy része is ott tömörül a kemence és a grillrács között – türelmesen sorban állnak, felismerem a csapatban a Gabacho Maroc tagjait, alig másfél óra múlva koncerteznek a várdombi Gömbkilátónál.
Gyuri soron kívül ebédhez juttat, jó a konyhás barátság mindig is, bár Gyurit én leginkább nyomdásznak ismertem eddig – egy olyan nyomdásznak, aki rendkívül jól főz, valaha közös vitorlázásainkon már bemutatta a tudományát a különböző tengereken. Most ő itt a konyhamester, újságolja, s büszkén körbemutat: ezek itt mind az ő keze alá dolgoznak. Valóságos konyhai birodalom ez (és én tudom, jó lesz ez nekünk, nagyon is) – már gyerekként, az átkosban megtanultam, hogy minden időkben legfontosabb a konyhásokkal jóban lenni: ez a túlélő-szett lényeges része. Egy kis Balaton-vidéki faluból verbuvált cigányasszonyok sürögnek-forognak, megpakolt salátástálakat hoznak, elém is tesznek ezt-azt. Intézkedek, felveszem a karszalagomat, hogy sört is kérhessek – bár igazság szerint nem ellenőrzi azt senki. Amíg a karszalagot várom, megismerkedek egy fekete szemű, energikus kétéves kislánnyal, Josephine-nel – (belga) apja, (chilei) anyja zenész, kistestvére alig két hónapos, de itt vannak családilag, teljes létszámban; herbateát kanalaz egy hatalmas csészéből, de olybá tűnik, nem eléggé izgalmas az íze, így még mielőtt elérné a kanál a száját, elfordítja a tartalmával együtt, és mérhetetlenül élvezi, hogy mind az ölébe megy, a ruhája csuromvizes immár – együtt kacagunk ezen, ami cinkosságot alapoz. A Babel Sound kifejezetten olyan fesztivál, ahova a zenészek családostól jöhetnek, amely célzottan kicsik és nagyok találkozására szerveződött – a műsorokban is fellelhető ez a törekvés, hiszen kora délutánonként meseakciók vannak a Várdombon, ahol a világ népeinek meséiből válogat Gulyás Anna antropológus, a HolddalaNap együttes énekesnője, és az Évkerék Társulat közreműködésével, a közönségben ülő kicsik és nagyok bevonásával izgalmas közös játékká teszik, eljátsszák ezeket a meséket.
Eltéblábolok ott még valamennyi ideig néhány sörrel és lényegesen több ismerőssel, mintsem remélni mertem, aztán kávézom a kúria előterében, ahol a Sanké Percussion Group gyakorol, a korás fiú főz nekem kávét, mivel én mindenféle automatától zavarba jövök; nehéz ott hagynom a nyugat-afrikai ritmusokat, s máris felsejlik bennem, hogy nemigen lesz a zenétől független, szabad akaratom egész hét alatt, rángat majd a ritmus ide-oda, mindig áldozatot kell majd hozni, és erőltetni az egyik helyszínről a másikra menetelt, mert annyi, de annyi csodás zene van itt, ami érdekel, hogy az egész hetet egyfelől a mohóság, másfelől pedig a lelkifurdalás fogja meghatározni.
Aztán nagy nehezen mégis elindulok a szállásomra, ami egy közeli kollégiumban van, pontosan három és fél percre a Babel Camp bárpulttól az országúton felfele, józanul legalábbis. A kollégium kertje mintha múlt századi, na jó, a másik múlt századi, kis, kecses fehérre festett padokkal, sziklakerttel, csobogóval. Zsóka már ott táncol ebben a szecessziós dekorban, szépen kerekített mozdulatokkal, színes szalagokat kanyargatva a levegőégben, Koszta, a görög a háttérben zsonglőrözik. Egy hegedűs fiú (később megismerem: a Layanda hegedűse, Marci) fel-alá sétálva gyakorol, indiai karnatikus dallamok ölelik körbe a parányi kertet, talán; de az is lehet, hogy pusztán improvizál, és azt is mily szívszakasztó módon teszi! Minden megvan immár ahhoz, hogy elkezdődjön a csoda, izgatottan és kapkodva határozom el, hogy gyorsan lepakolok, s bevetem magam az esti koncertek sűrűjébe.
A recepción a kollégium igazgatója fogad, erős tekintetű, szép ősz ember. Ahogy kértem, egyedül leszek – a földszinti betegszobát adják nekem, amin kissé visszahőkölök, nem tudom, hogy jó jelnek vegyem-e… az igazgató szerint azonban ez a VIP-szektor náluk. Nos, sebtében napirendre térve a dolog fölött, kisvártatva el is indulok a legközelebbi helyszínre, a Vörös Kápolnához, ami a szálláshelyemtől további három percre van felfelé a dombon, csodás nyaralók, virágoskertek által szegélyezett útvonalon. Látom a Romengóékat megérkezni, jókedvűen hordják be csomagjaikat a szállásra, fellelkesedve üdvözölnek – én pedig tudom, hogy az esti nagy hangulatokhoz ők is sokat hozzá fognak tenni. Azon a lépcsőn jövök fel, amely egyenesen a gyönyörűen felújított kápolna előtti kis amfiteátrum-szerű térre vezet – a színpadon éppen az izraeli szaxofonos, multiinstrumentalista fúvós, Amir Gwirtzman játszik: hol különféle szaxofonokon, hol örmény dudukon, hol klarinéton, de többféle zurnán, bőrdudán, neyen, mindenféle nemzetekhez tartozó sípokon, sőt egy piros műanyag vuvuzelán is, meg egyéb dél-amerikai hangszereken, amelyeket megnevezni sem tudok – a zsidó zenei hagyományból merít főként, viszont a teljes világtérképről; azonban nem áll tőle távol az örmény, török, anatóliai, macedón, szerb népzene sem, illetve mindezeknek dzsesszesebb feldolgozásai. Mint később kitudódik, ennek a fúvósarzenálnak az Inhale-Exhale címet adta a zenész, ami számomra a zene lélegzethez hasonlatos szükségességét jelzi.
A koncerten természetesen előkerül hatalmas fúvóshangszer-tárából a zsidó kultúra egyik meghatározó szimbóluma, a sófár is. A sófár kosszarvból készült, impozáns tradicionális kürt, a Biblia több helyen is számot ad megfújásának módozatairól – mivel azonban e napló megírása előtt nem ástam bele magam a sófár bibliai megszólaltatásának tüzetesebb tanulmányozásába, ezért nem pontosan tudom, hogy vajon Amir Gwirtzman hűen követi-e a biblikus módszertant a kürt használatában. Ő a jemeni zsidók által használt, meglehetősen hosszú, a csavartszarvú kubu antilop szarvából készült spirálszerű kürtöt használja. Hatása mágikus a nézőtéren ülőkre – nem hiába tartják e spirituális fúvós hangjáról a Bibliában, hogy megnyitja az eget, hogy az imádságok közelebb kerüljenek Istenhez, sőt, Isten lépteinek visszhangjaként is számon tartják a zsidó kultúrában. A nézőtér eléggé tele van a koraesti időponthoz képest – ilyenkor még bőven fürdőznek a parton a népek, immár naphosszat tűz a nap, nyoma sincs az utóbbi napok borongós időjárásának, őszies hangulatának. Az első sorban gyönyörű, egzotikus arcú nő figyel áhítattal, akivel még a kúriánál összemosolyogtunk délután (később kiderül, hogy ő Tal Ben Ari énekesnő, becenevén Tula, szintén Izraelből, akivel már aznap este megalapozódik a jó barátság); a temperamentumából máris látom, hogy ennek a hétnek ő lesz az egyik főszereplője. (A másik én, mi tagadás.) A hely igen kies, Isten lépteinek hangzásához méltó, a szó legszorosabb értelmében szent tér; utólag elmondhatom, hogy számomra ez a fesztivál legimpozánsabb helyszíne; hirtelen eszembe jut, hogy aznap este későn telihold lesz, ami jót szokott tenni a szabadtéri koncerteknek, tehát ide még feltétlenül vissza kell jönni ma.
Koncert után kiegyensúlyozottan sétálok vissza a Babel Campre – már a vacsora illatai terjengnek, engem pedig azonmód elkezd kínozni az éhség: a nagy lelkesedés sok energiát követel. Ezzel a szervezők is pontosan tisztában vannak, a backstage-ben nagy trakta van végig, a bőség bábeli zsúrzavara, sokfelé és sokfélét főznek, szegény ember, művészember csak úgy kapkodja a fejét, hogy hát hogyan fogjuk mi mindezt felenni? Vegetáriánus indiai kaja mindennap van, már most beharangozzák, mire számíthatunk, megjegyezhetetlenül hosszú a lista, most is különféle levesek, főzelékek illatoznak ott, de én a grillre szavazok ismét, naná. Elfogyott minden grill, mondja akkor Gyuri, na de a remek gulyás éppen készen lett, azt jó szívvel ajánlja. A kúria ablakaiban ott kacag fesletten tíz hatalmas, kovászos uborkás üveg, azt is szívesen megkörnyékezném, de leállítanak tervemben, be kell várni még az érését, csak holnap, holnapután ha készen lesz.
Akkor már vészesen gyülekezik a nép az étkezőben, ha egyáltalán azt a hangárnyi fél-szabadtéri felületet, ahol kicsivel később éjt nappá téve muzsikálunk jó egy hetet, lehet ezzel a terminussal illetni. Sokan vannak, nagyon sokan, s bár nem vagyok megszeppenve, még érzem az introvertált énemet abban, ahogyan nehezemre esik idegen csoportokhoz csapódni. Mindenki kitörően vidám, mindenkinek egyik kezében egyszer használatos, megpakolt nejlontányér, másikban hangszer, gyerek, miegymás, cirpelő tücsökrajnak tűnnek ma még nekem. Szerencsére van jó néhány (tucat) ismerős – Darvas Bencével a nagy találkozás örömére máris elénekeljük a Nászvárgyászmánt, mit elénekeljük, kiordítjuk spontán módon a falatozó nép közé, mit sem törődve a percepcióval – ez egy balkáni cigánydal a Rományi Rotá régi lemezéről, ami sok-sok éve közös vesszőparipánknak számít éneklős estéken (és amelynek szövegét mindmáig nem tudja egyikünk sem rendesen, viszont nagyszerűen tudjuk imitálni a tudást). Egyelőre maradunk a sörözésnél, habár Tücsi, bárpultos és nagyasszony, akit még délután ismertem meg, házipálinkát ígért a pertunkhoz, persze azért egyből tegeződtünk, mert így jött a szánkra, de az a pálinka máris elfogyott, amíg az amfiteátrum-koncerten voltam. Az első foglalás joga érvényesül itt, ezt a megfigyelést megszívlelem, résen leszek ezentúl. Bence észbe kapva elfut a hamarosan kezdődő koncertjére, a Kultkikötő színpadon Szalóki Ági vendégszereplésével lép fel a Cabaret Medrano – ez a leginkább klasszikusnak mondható világzenei felhozatalú színpad, amelyről terveim szerint még fogok mesélni. De ma este nem megyek oda a szívélyes meghívás ellenére sem, más tervek tartanak izgalomban. A Campen kissé szétzizzen a hangulat, megülepszik a báj, amint mindenki jóllakottan piheg, nekem meg sok lesz ez a semmittevés egyszerre, és elindulok újra a Vörös Kápolnához, ahol a programfüzet szerint már egy ideje az El Naán játszik.
A színpadot mindenféle furcsa, számomra megnevezhetetlen hangszerek árasztják el – középen egy nő és egy férfi egyszerű konyhaasztalon dramatikus ütemet ver, lenyűgözve állok ott, leülni sem tudok. Két szólamban énekelnek hozzá, egyéb hangszer nem kíséri őket – ősi rítusnak hat az egész. Ez a ritmo de panaderas, a kasztíliai népzenében használatos ritmikai és ügyességi játék, amely repetitív mozdulatsoron alapszik, eredetileg munkadalként szolgált. A panadero péket jelent spanyolul, a nagy éhínség idején ők ilyen játékokkal ütötték el az időt, az üres asztalt használva hangszerként – bizonyos követési logika szerint hol ököllel, hol tenyérrel, hol a kézfej külső részével hozták létre az erősebb és tompább hangzású ütéseket, szigorú ritmikai szabályok szerint imitt-amott tapssal kiegészítve a taktust, ezt a nyers ritmust kísérték énekhanggal. A telihold idején a dal hatása még csak megsokszorozódik – atavisztikussá válik az élmény, kiráz a hideg is, földbe gyökerezik a lábam. A dal címe, amely már attól a pillanattól kezdve meghatározó zenei élménnyé válik számomra: Panaderas de pan duro – magyarul annyit tesz, száraz kenyér pékjei; az éhség archaikus dala, es un manjar para el alma, ahogyan egyik sora mondja, gyógyír a léleknek.
A héttagú kasztíliai együttes többi dala is jól sikerült, de ez az egy annyira megfogott, hogy alig tudok másra figyelni – ez visszhangzik bennem egész koncert alatt, amíg a vizuális figyelmemet természetesen leköti a fura hangszerek kavalkádja, a számomra leginkább a képregénybeli Asterixhez hasonlatos zenész hókuszpókuszai egy hangszerfán, felkötözött csengettyűkön, rézkorongokon, állati állkapcsokon és különféle szarvakon – melyek segítségével zenét hozott létre. Mindez kiegészült a pandero cuadradók (a hangszer teljes neve: pandero cuadrado de Peñaparda), a négyszögű dobok rítusba illő hangjával – megmagyarázhatatlanul törzsi hangzást létrehozva, olyant, amelyet az ember a gerincében érez még sok-sok időn át; holott tudva tudom, európai népzenéről van szó.
Koncert végén egy kasztíliai boroskulacs körbejár a maroknyi közönség és a zenészek közt a telihold fényében, tökéletesen együtt van minden a nyugodt lecsengéshez – de aztán vissza kell menni még ismét a Babel Campre, ahol már egészen máshol tartanak, bizonyos értelemben elfajult a hangulat, és ez felér egy utazással a hangtérképen.
Amíg odavoltam rítusozni, szerencsésen megérkezett a bárpultba egy szállítmány raki – most éppen nem pálinka, hanem annak szerb testvére; sok érkezett belőle, ahogyan látom, jóféle szilvaágyas, és innentől kezdve a pálinka! felkiáltás valamiféle leitmotiv lesz a táborban egész héten keresztül: a kialakult közös nyelv egyetlen szava. Részeg vagy akár csak dülöngélő embert azonban egyet sem látni – a zene kanalizálja az energiát, a feszültség szublimálódik. Szerte a Campen spontán zenekarok gyűlnek össze: emitt, az esténként fényfestett fal tövében fúvósok tömörülnek, a rezes hangzás monumentális bizánci jelleget ölt, hatalmas dzsesszé hömpölyödve; amott, az étkezőtér középen inkább balkáni a hangulat, több harmonikával, én ehhez csatlakozom, a Babra együttes zenészei körül sok-sok másik zenész a félretolt asztalok között, főként görögök; egy kicsit odébb, a fák alatt a spanyolok flamencóznak és verik cajunon a taktust; bentről, az egyik gazdasági épületből afrikai ritmusok, dzsembék és a marokkói karkabat, egyféle fémes hangú, hatalmas kasztanyetta hangjai hallatszanak ki. Hangtérképek alakulnak, elfedik a Babel Campet, egyszerre csak kirajzolódik rajta zeneileg majdnem az egész világ. Mint ahogyan az épülő Bábel tornya akarta elérni az eget, úgy ér el ez a zene is az égbe, és onnan vissza, feltöltve lelkesedéssel mindenkit, aki részt vesz benne, nincs alvás és nem is kell – mert éppen egy közös nyelvet hozunk létre, mi, a különböző egykoron elszéledt népek sarjai.
A Babel Sound Fesztivál honlapja:
Babel Sound fesztivál, Balatonboglár. Július 19 - 24.
Első nap, július 19.
Szerzők
-- Kali Kinga --
