bezár
 

film

2017. 05. 10.
Erőszak és romantika, imádlak Afrika!
Ulrich Seidl: Szafari
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A fanyar humorú osztrák dokumentarista rendező, Ulrich Seidl eleddig mindig telibe talált az emberi butaságot elemző provokatív alkotásaival, így legújabb művével, a Szafarival is, amely azért az eddigiekhez képest kicsit sablonosabb és biztonságosabb témával, a vadászat etikájával foglalkozik.

Ted Kotcheff néhány éve Cannes-ban újra felfedezett kultikus filmje, az 1971-es Félelemben élni egyik jelenetsorában a lezüllött doktor, a züllés útján elindult főhős vidéki tanító és két vadásztársuk őrült kenguruvadászatra száguldanak rozzant járgányukkal az ausztrál prérin, az Outbacken. Kotcheff műve már az említett epizódig is azt mutatta be, mennyire beleivódott az erőszak kultusza az ausztrál kultúrába, de a vadászat képei végképp eloszlatják a néző illúzióját atekintetben, hogy a főszereplő férfiak ki tudnak-e emelkedni a morális mocsárból. A sört vedelő, ordítozó, egymással is verekedő vadászok rákényszerítik a főhős tanítót, hogy egy meglőtt kengurut puszta kézzel, illetve késsel terítsen le. A megrettent, védekezésre képtelen állat mélyen a részeg tanító szemébe néz, szinte azt kérdezve: „te neveled az új generációt?” A hezitáló férfi agresszív társai unszolására végül ragadozóként veti rá magát a szerencsétlen kengurura. S a vadászatot követő kocsmai verekedés és céltalan rombolás jeleneteit látva azt a kérdést szegezi nekünk Ted Kotcheff, embereket látunk-e egyáltalán a vásznon.

Ulrich Seidl Szafari című dokumentumfilmje gyakorlatilag ugyanezzel a problémakörrel foglalkozik 45 évvel a Félelemben élni után, jóllehet, sokkal szofisztikáltabb, sőt, visszafogottabb módon. Az osztrák dokumentarista Seidl persze soha nem volt híve az expresszív, drámai jeleneteknek, dokujaiban és dokumentumfilmes eszközökkel megvalósított minimalista játékfilmjeiben egyaránt lassú epizódokból építkezett, hagyva, hogy a sztori felszívódjon a befogadóban, behatoljon az ereibe és a tudatába. Ulrich Seidl művei soha nem sokkoló pillanataik miatt voltak emlékezetesek, hanem a rendezőre jellemző irónia, sőt, cinizmus tette igazán érdekessé főként vallás- és társadalomkritikus történeteit. Az osztrák dokumentarista legismertebb játékfilmes alkotásai a Paradicsom-trilógia filmjei, melyek közül a Szafarihoz hasonlóan Afrikában játszódó Szerelmet a feketepiacról (kritikánk a filmről itt olvasható) és a tavaly bemutatott, az osztrák néplélek sötét titkait humoros formában felfedő doku, A pince (kritikánk a filmről itt olvasható) állnak legközelebb Ulrich Seidl legújabb polgárpukkasztó dokumentumfilmjéhez.

Ulrich Seidl: Szafari - Kép forrása: Cirko Film

A Szafari egy, a Szerelmet a feketepiacrólban és A pincében megismert furcsa osztrák szokásokhoz hasonló tipikus hobbit vesz célba, Ausztria tehetős vadászainak afrikai ténykedésével foglalkozik. A törvény adta keretek között idős, középkorú és fiatal párok, családok verődnek alkalomadtán csapatba, s az „utolsó Vadnyugatra" (vagy inkább Vaddélnek kellene neveznünk), Közép-Afrikába utaznak vadat lőni, hogy a lenyúzott bőröket, prémeket borsos áron eladják, illetve saját házukat díszítsék a preparált trófeákkal. Ulrich Seidl pedig ezúttal sem tesz mást, mint a vadászokkal tart kétes értékű kalandjaik során, rögzíti a vadlövések előtti feszült várakozást, és interjúkat készít az úri murik alanyaival. Mindezt persze Seidl úgy teszi, hogy a beállítások és a vágás szerzői kommentárként hassanak, a filmnyelvi eszközök révén néma társadalomkritikát fogalmazzon meg. Az osztrák rendező természetesen ezúttal is sikerrel járt, azonban témája sokkal inkább populista és konvencionális, mint eddigi, sokszor határsértő művei.

Ugyanis a Szafari témája elsősorban ökológiai jellegű probléma, mely régóta foglalkoztatja az emberiséget és a környezetvédőket. A vegetarianizmus szubkultúrája is éppen egy ilyen etikai kérdésen alapszik, hogy van-e jogunk nekünk, embereknek elvenni egy másik élőlény életét. Szükségünk van-e egyáltalán húsra a táplálkozáshoz, főleg, ha különféle ásványi anyagokat, vitaminokat és proteineket növényekből és más forrásból is tudjuk pótolni. Jóllehet, a növény és a gomba is élőlények, életük kioltása így szintén felvethetne kérdéseket.

Ulrich Seidl filmjében viszont megjelennek jelentős osztály- és kulturális különbségek is, melyek még ambivalensebbé teszik a vadászatot. Azaz a Szafari osztrák családjai jórészt jómódú emberek, akik bevallottan sportból, illetve a prémekért, trófeákért lövik Afrika vadjait. Egyikőjüknek sem létszükséglet a vadászat, mivel otthonaik, öltözetük és javaik mint státuszszimbólumok a jólétet, a bőséget hangsúlyozzák. Vagyis a vadászok számára a vadászat kizárólag szórakozás és anyagi haszonszerzés, nem pedig az alapszükségletek (táplálék, ruha, takaró) előteremtése végett űzött tevékenység. Sőt, Ulrich Seidl kifejezetten politikailag inkorrekt annyiban, amennyiben hangsúlyozza, hogy az egyik idős osztrák házaspár elhízott, a testtömegüktől mozdulni is alig bírnak, és míg a nő napfürdőzik, egy lesből, sört iszogatva lövöldözik a férfi.

Ulrich Seidl: Szafari - Kép forrása: Cirko Film

Ezzel szemben az osztrák vadászok színesbőrű segítői markánsan alárendelt embereknek tűnnek. Ennyiben érdekesebb is a Szafari antikolonialista felhangja, mint a vadászkritikus ökológiai főtémája, mivel rámutat arra az afrikai őslakosok és az osztrák vadászok kapcsolatában, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek és a gyarmati függés egyáltalán nem szűntek meg napjainkra sem. A Szerelem Paradicsomában (Szerelmet a feketepiacról) már kitért erre Ulrich Seidl, melyben az Ausztriából Észak-Afrika gazdag tengerpartjára szexuális kielégülés végett elutazó osztrák módos idős hölgyek szemérmetlenül tárgyakként tekintenek a színesbőrű férfi prostituáltakra.

Ez a neokolonialista tárgyiasítás kisebb mértékben, de megjelenik a Szafariban is. A fekete férfiak egyfelől a piszkos munkát végzik, és ahogy az egyik vadász nyíltan kijelenti, ezek egykori szabadságharcosok voltak, ám mivel jelenleg béke van, állatokat nyúznak és hentesként dolgoznak. Azaz amelyik vadakat legyilkolják az urak, azokat a szolgák feldolgozzák. Az osztrákok csupán egy lövést visznek be, pózolnak egyet a lelőtt vaddal, ám vérben és belekben csak az afrikai őslakosoknak kell vájkálniuk. Tökéletesen jellemzik ezek a képek azt, ahogyan a nyugati fejlett kapitalista társadalmak kihasználják a fejlődő országokat.

S visszatérő beállítás, melyben egy-egy afrikai őslakos a feldolgozott állat húsát eszi, közben pedig a kamerába néz. Ulrich Seidl műve ezzel azt emeli ki, hogy míg az osztrák vadászoknak csak az állat bőrére van szüksége, addig az afrikaiaknak egy-egy ilyen vad a megélhetést is jelenti, több szempontból. Egyfelől természetesen táplálékként, minthogy a lelőtt zsiráfok, zebrák és antilopok húsát (egy részét legalább is) a színesbőrű hentesek fogyasztják el. Másfelől pedig azért megélhetési probléma az afrikaiaknak a vadászat és a húsfeldolgozás, mert ez a munkájuk, ezért fizetik őket az osztrák megbízóik. 

Tehát a Szafari nem egyszerűen csak populista ökológiai dokumentumfilm – bár lényegében az –, hanem finom képi utalásokkal és a jelenetszervezés révén komoly gazdasági és társadalmi konfliktusokat is képes ábrázolni. Ulrich Seidl pedig nemcsak a színesbőrűek és az európaiak kapcsolatának bemutatására használja ezeket a kifinomult filmnyelvi technikákat, hanem az osztrák vadászok életfilozófiáját is így leplezi le. Fontos különbség még a két kultúra között, hogy míg az afrikaiak jellemzően hallgatnak az említett képeken, s általában alapvető dolgokról kommunikálnak az európaiakkal, az osztrákok leplezetlenül, eltúlzott klasszikus beszélőfejes dokumentumfilmekre jellemző riportformában nyilatkoznak meg bőbeszédűen.

Az európai vadászokat pedig így egyfelől éppen a nyelv leplezi le, hiszen a riportokban elő-előjönnek frusztrációik, félelmeik és esetlegesen aggályaik is tevékenységükkel kapcsolatban. A Szafari rávilágít arra, hogy a neokolonialista kapcsolatrendszerben egy másik szempontból épp az egyszerűbb életet folytató és gondolkodású afrikaiak a felsőbbrendűbbek, illetve szabadabbak. S amúgy Ulrich Seidl dokumentumfilmjének nézése közben az is eszünkbe juthat, hogy az ex-szabadságharcos afriakaiak miből élnének meg, ha az európai vadászok nem lennének. Tehát azért a neokolonializmus kérdése is megfeleően ambivalensen jelenik meg a Szafariban.

Másfelől eltúlzott formáról beszélhetünk a Szafari kapcsán, mert Ulrich Seidlnél az irónia eszköze ezúttal is a túlzás. A tradicionális dokumentumfilmes forma alapvető törekvése a beállítatlanság, az objektív megfigyelői pozíció erősítése, a tárgyilagosság és a természetesség. Ulrich Seidl azonban olyan tűpontos, szimmetrikus frontális beállításokban kérdezi meg alanyait, hogy ezek a jelenetek komikusan mesterséges hatásúak. Ilyen körülmények között a magasztos beszédek a természet rendjéről és az ölés szükségességéről, törvényességéről meglehetősen hiteltelennek tűnnek, s megerősítik feltételezésünket, hogy Ulrich Seidl nagy valószínűséggel nem ért egyet egyikőjükkel sem. Ám nem direkt gúnyolja ki a vadászokat, hanem hagyja, hogy azok naiv ideológiájukat előadva saját magukat leplezzék le.

Ulrich Seidl: Szafari - Kép forrása: Cirko Film

Ezekhez a beállított, ironikus jelenetekhez képest kevésbé erősnek tűnnek az egyszerű dokumentumfelvételek a vad elejtéséről, ám az osztrákok viselkedése ezeken a képsorokon is beszédes. A vadászat feszült percei alatt nem kell megjátszaniuk magukat az osztrákoknak még annyira sem, mint a beállított riportokban. Szemérmetlenül pózolnak az elejtett vaddal mint élettelen hústömeggel. Groteszk, hogy egyik csoport még a füvet is levágatja egy macsétás afrikaival, hogy szebben mutasson a lelőtt antilop. Ebben a képben összeér az ősi vadászkultúra és a huszonegyedik század sokat ostorozott szelfiőrülete, mely a pózoló vadászokat látva nem is tűnik már annyira aberráltnak, mint amilyennek sokan beállítják, minthogy a vadász a vadölés dicsőségét hangsúlyozandó mindig is szerette megörökíteni leölt prédáját. Erről már a barlangrajzok is tanúskodnak.

Ám ismét fontos hangsúlyozni, hogy az ősember és a mai osztrák vadászok közti különbség a Szafari szerint az ölés céljában van. Azaz régen a táplálékszerzés, ma a sport. S akármennyire is populista téma, az állatok lemészárlása Ulrich Seidl filmjében is sokkoló, meghökkentő és dühítő. A legfelháborítóbb egyértelműen az a jelenet, mikor az egyik vadász egy zsiráfot lő le. Mivel az férfi nem célzott pontosan, így a szegény jószág nem lehelte ki lelkét azonnal. Mikor a vadászok közelebb mennek, az állat még megpróbál felkelni. A férfi azon aggódik, hogy „még velünk van”, és feszülten nézi a zsiráf haláltusáját, míg az rongybabaként végleg össze nem csuklik. Bár Ulrich Seidl direkten nem ítélkezik, és nem kívánja beállítani gonosz embereknek a vadászokat, a Szafari ezen képsora vérlázító, hiszen nem pusztán egy sportot látunk, mint aminek az osztrák vadászok megpróbálják beállítani hobbijukat, hanem gyilkosságot, egy élet értelmetlen kioltását szórakozásból és pénzügyi haszonszerzésből.

Ulrich Seidl: Szafari - Kép forrása: Cirko Film

Mindehhez a vágóhídi képek már alig tesznek hozzá, hiszen a pompás, kecses zsiráf agyonlövését azzal már alig lehet fokozni, hogy látjuk bőrét lenyúzni, belsőségeit bőre alól kifordulni. Ulrich Seidl persze nem áll meg itt, és bevágja az állatok trófeáit úgy, mintha azok ránk, nézőkre is tekintenének. Félelmetes, de a preparált bőrök és műszemek tényleg valódinak tűnnek, és ugyanúgy a befogadóba szuggerálják a kérdést, mint ahogy a Félelemben élni kenguruja: valóban emberek vagyunk mi, ha ilyen dolgokat művelünk?

Ilyen és ehhez hasonló jelenetek után pedig a vadászok nyugodt és naiv életfilozófiája már nem győz meg. Ezzel talán a film végén megszólaló idősebb férfi is tisztában van, aki azt mondja, hogy mivel az ember az élet piramisának csúcsán áll, valójában felesleges lény, aki csak pusztítja a bolygó élővilágát, így a Földnek az lenne a legjobb, ha eltűnne az ember. Más filmben, más embertől ez nyilvánvalóan arcpirítóan didaktikusan hatna, de Ulrich Seidl nem az a rendező, aki ezt megengedné magának. A vadász férfi abszurd kijelentése még inkább elgondolkodtat arról, hogy sportból ölni állatokat etikus-e annak ellenére, hogy a törvény nem tiltja. Sőt, a Szafari arra is utalgat, hogy ha ez az „utolsó határvidék”, a vad Afrika nem lenne, akkor az ember erőszakos vágyait valószínűleg a civilizáción belül élné ki. 

A téma tehát ezúttal is megfelelően ambivalens és megosztó, s annak ellenére fontos, hogy mára nyilvánvalóan elcsépeltté vált. A Szafari egyszerre felkavaró és humoros, sőt tragikomikus, hiszen rámutat: bár sokszor tisztában vagyunk azzal, hogy rombolásunkkal magunk alatt is vágjuk a fát, ám vígan csapkodjuk a tőkét addig, míg ki nem dől alólunk.

Ulrich Seidl: Szafari - Kép forrása: Cirko Film

 

A cikkben szereplő képek a Cirko Filmtől származnak!

 

Szafari (Safari)

Színes, feliratos osztrák dokumentumfilm, 91 perc, 2016

Rendezte: Ulrich Seidl

Forgatókönyv: Veronika Franz, Ulrich Seidl

Bemutató: 2017. április 27.

Forgalmazó: Cirko Film

Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott!

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Nagy Zoltán: Szép csendben
Bodzsár Márk: Drakulics elvtárs
Todd Phillips: Joker
Adrian Grunberg: Rambo V – Utolsó vér

Más művészeti ágakról

A Katona Klub előadása a Katona József Színház Sufnijában
Maja Lunde: Hónővér. Cser Könyvkiadó, 2019.
Háttérinterjú Barda Beátával és Szabó Györggyel a Trafó működéséről, kapcsolódó projektekről, a nemzetközi beágyazottságról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés