irodalom
2008. 03. 12.
A nyelv mint összeesküvés
Marno-est az Apacukában
Március ötödikén, szerda este Marno János volt a Kelemen Kör vendége az Apacuka kávézóban, a Horánszky utcában. A költő beszélgetőpartnere a kör egyik tagja, Tolvaj Zoltán volt, aki már rutinos Marno-faggatónak mondható, gondoljunk rögtön a friss, Nárcisz készül című kötetetre, amelyet szintén ő mutatott be az Írók boltjában.
Talán ennek is köszönhető, hogy ezen az estén nem csupán ez, hanem egy jóval korábbi könyv, az Anarchia szórendje is terítékre került. Hadd tegyem hozzá, őszinte örömömre, hiszen az eddigi egyetlen Marno-prózakötet az életmű amolyan melléktermékeként aposztrofálják, holott a szerző lírájával összeolvasva annak kulcsaként, használati utasításaként is működtethető.
Az est szüneteiben az Plastic Rabbits nevű duó adott a multimedialitásnak és az összművészetiségnek: zenélt. Elektronikára és trombitára épülő chilloutos jazzük igen jó, minőségi háttérzene lett volna, ha a pöttöm kis teremben nem méretezik túl a hangosítást. Ellenben az üvöltő háttérzene, ha nem is mint élmény, de mint jelzős szerkezet később hazafelé annyira megtetszett, hogy végül azt mondtam: sebaj.
Ezután, bevezetésképp Tolvaj rövid recepciótörténettel indított, szóba hozta a korai, ma már szerencsére csak mosolyfakasztó "érthetetlenség"-kritikákat 2000 után lassan leváltó, naprakészebb olvasatokat, melyek többek között az ekkortájt szárnyra kapó online irodalmi fórumoknak is köszönhetők. Ez azért sem elhanyagolható momentum, mert maga a szerző is szívesen használja ezeket, beszélgetőtársával is egy ilyen webhelyen (nevezzük nevén, a Dokk.hu-n) ismerkedett meg, ahol Marno egy kezdő kamaszköltő álnevébe bújva kért kritikát az épp ott ügyeletes Tolvaj Zoltántól.
Az online nyilvánosság mellett szóba került még a paradigmaváltó ifjabb nemzedék, amely szívesen tűzi zászlajára Marno János nevét. Ennek oka - a szerző szerint - egyfajta szociológiai szükségszerűség. Egy új nemzedék természetéből fakadóan keres magának új mintákat, megy szembe az addig dívó szólamokkal, hogy később, mintegy vetésforgó-jelleggel, szólammá váljon maga is.
Szkeptikus determinizmusa mögött persze saját élmények állnak, a hatvanas-hetvenes évek avantgárd és underground közege, amely a hatalmi diskurzussal szembemenve hamar annak saját elnyomástechnikáit is reprodukálta. S mivel ez időről időre megtörténik, a költő szükségszerűen egyfajta oppozíciós, apolitikus attitűdben találja magát. Amit persze ugyanúgy fenyeget a kiüresedés, tehát az egyetlen, amit tehet, hogy az írásban a nyelvet magát, illetve annak kényszerességét leplezi le, éri tetten, hogy felszámolja azokat az ideologikus oppozíciókat, melyek egyébként fogva tartják gondolkodását.
A visszatérő Marno-toposzok, az álom séta is ilyen automatizmusok: "Nem én gondolkodom, hanem valami gondolkodógép. A gondolkodás biológiai esemény. Én csak afféle gondnokuk vagyok a gondolatoknak." Zen ökonómia, fűzi hozzá Tolvaj Zoltán az este során több ízben, és voltaképpen tényleg az: eltűnődés, az én letisztítása, felbontása, majd felszámolása. A Marno-szövegekben valóban efféle zajlik: nagyon pontosan körülírt konkrét életrajzi élményből üdvtörténeti állandók, transzcendált nyelvi objektumok nőnek ki. (Ennek a metodikája érhető tetten az Anarchia szórendjében, de a felolvasások szerzői kommentárjaiban is.)
Nyelv által kiűzve a Paradicsomból
Az anarchia, mint kötetcím nem véletlen: mint világnézet, fontos szerepet játszott a szerző életében, különösen az 1968-1972 közötti időszakban, melyet a müncheni olimpiai vérengzés zárt le, amely groteszk módon, szinte percnyi pontossággal egybevágott a költő fájdalmas gyomorfekélyével. Ez később világnézeti kiábrándulást hozott: "Addig szimpatizáltam mindenféle terrorizmussal. Ezt azonban akkor nagyon megszenvedtem" - meséli. Ma már nem gondolja, hogy társadalmi-politikai úton bármi is megoldható lenne, így az egyetlen menekülőút a nyelv marad, amelyet a magányban is úgy szólíthat meg, hogy képes leleplezni önnön összeesküvés-jellegét. Hiszen éppen az szakította ki az embert a természeti ősállapotból. Ehhez egy szemléletes példát is kaptunk: "Attól a perctől fogva, mikor két vadász összesúgott: ejtsük el ezt a vadat, már nem vagyunk a természet része, a nyelv az, ami kiűzet minket a Paradicsomból." A vers erről a genezisről emlékezik meg, ezt transzcendálja.
A létélmények épp a paradoxonba és iróniába hajló esztétikumban oldódnak fel, s mivel a marnói szöveg stratégiai jelleggel menekül a pátosz, az "igazam van"-érzés privilégiuma elől, tisztázza saját utólagosságát, másolat-voltát.
Ritka élmény költőt saját szövegeiről álszerénység és pózolás nélkül hallani, úgy, hogy pusztán komolyan veszi magát. Marno úgy beszél saját szövegeiről, hogy meg sem próbálja leválasztani magáról önnön szerzőiségét, rövid, biografikus szöveginterpretációinak mégsincs szájbarágás-íze, ami elég érdekes jelenség ahhoz, hogy egy lendülettel elfelejtsem régi tanáraim óva intéseit a szerzők saját szövegmagyarázatairól. Sosem voltam a versek mögött életrajzi élményeket kereső olvasó-típus, de ezen az estén mégsem éreztem, hogy rossz helyen lennék, talán mert itt az életrajziság nem lezárja, hanem nagyon is megnyitja az értelmezést, ezek a történeti momentumok beléptetőrendszerként működnek valamibe, ami nagyon tágas és kollektív.
Természetesen a beszélgetés nem csak nyelvfilozófiai töprengésben merült ki, sőt, a családi történeteken túl szóba került még Celan és Holan, a két nagy példakép, valamint a hazaiak: József Attila és Pilinszky, tőle is az Apokrif, amelyet Marno bosszantóan tökéletesnek tart, hiányzik belőle az a giccs, ami több Pilinszky-szövegben megvan, de még az apró makulák is, amik a legremekebb József Attila-verseket jellemzik. S műhelytitokként megtudhattuk azt is, hogy e kedvenc versét Marno a régi magányos vérmezői sétáin fennhangon szavalta (mikor senki sem járt arra).
Az este tehát az életművet jól ismerőknek is tartogatott érdekességeket, s persze a résztvevők többsége feltehetően ebbe a csoportba tartozott. Ami azonban a laikusok számára is vitán felül érdemessé teszi a Marno-estek látogatását, az a felolvasás élménye. Ugyan magának a műfajnak nem volnék túl nagy rajongója, hiszen ritka az olyan szerző, aki egyszersmind jó előadó is. Marno János kimért, objektív hangja azonban nem is annyira előadói kvalitásokat mutat, sokkal inkább egy olyan erős együttlétet teremt a szövegekkel, hogy azok később, otthoni olvasás közben is ezen a hangon szólalnak meg belül. A cikkíróban pedig agyoncitált Gadamer-idézeteket vet a felszínre, olyanokat, mint: "ami megszólal, az valami más, mint a kimondott", és hogy "a nyelv alapvetően beszéd".
A Kelemen Körnek mint önmagát neoreneszánsz társuláslként meghatározó társaságnak célja az irodalmi élet skatulyáinak egymásra nyitása és párbeszéd kezdeményezése azok között. Ennek jegyében szerveznek kéthetente szerdánként irodalmi beszélgetéseket a fenti helyszínen.
Az est szüneteiben az Plastic Rabbits nevű duó adott a multimedialitásnak és az összművészetiségnek: zenélt. Elektronikára és trombitára épülő chilloutos jazzük igen jó, minőségi háttérzene lett volna, ha a pöttöm kis teremben nem méretezik túl a hangosítást. Ellenben az üvöltő háttérzene, ha nem is mint élmény, de mint jelzős szerkezet később hazafelé annyira megtetszett, hogy végül azt mondtam: sebaj.Ezután, bevezetésképp Tolvaj rövid recepciótörténettel indított, szóba hozta a korai, ma már szerencsére csak mosolyfakasztó "érthetetlenség"-kritikákat 2000 után lassan leváltó, naprakészebb olvasatokat, melyek többek között az ekkortájt szárnyra kapó online irodalmi fórumoknak is köszönhetők. Ez azért sem elhanyagolható momentum, mert maga a szerző is szívesen használja ezeket, beszélgetőtársával is egy ilyen webhelyen (nevezzük nevén, a Dokk.hu-n) ismerkedett meg, ahol Marno egy kezdő kamaszköltő álnevébe bújva kért kritikát az épp ott ügyeletes Tolvaj Zoltántól.
Az online nyilvánosság mellett szóba került még a paradigmaváltó ifjabb nemzedék, amely szívesen tűzi zászlajára Marno János nevét. Ennek oka - a szerző szerint - egyfajta szociológiai szükségszerűség. Egy új nemzedék természetéből fakadóan keres magának új mintákat, megy szembe az addig dívó szólamokkal, hogy később, mintegy vetésforgó-jelleggel, szólammá váljon maga is.
Szkeptikus determinizmusa mögött persze saját élmények állnak, a hatvanas-hetvenes évek avantgárd és underground közege, amely a hatalmi diskurzussal szembemenve hamar annak saját elnyomástechnikáit is reprodukálta. S mivel ez időről időre megtörténik, a költő szükségszerűen egyfajta oppozíciós, apolitikus attitűdben találja magát. Amit persze ugyanúgy fenyeget a kiüresedés, tehát az egyetlen, amit tehet, hogy az írásban a nyelvet magát, illetve annak kényszerességét leplezi le, éri tetten, hogy felszámolja azokat az ideologikus oppozíciókat, melyek egyébként fogva tartják gondolkodását.
A visszatérő Marno-toposzok, az álom séta is ilyen automatizmusok: "Nem én gondolkodom, hanem valami gondolkodógép. A gondolkodás biológiai esemény. Én csak afféle gondnokuk vagyok a gondolatoknak." Zen ökonómia, fűzi hozzá Tolvaj Zoltán az este során több ízben, és voltaképpen tényleg az: eltűnődés, az én letisztítása, felbontása, majd felszámolása. A Marno-szövegekben valóban efféle zajlik: nagyon pontosan körülírt konkrét életrajzi élményből üdvtörténeti állandók, transzcendált nyelvi objektumok nőnek ki. (Ennek a metodikája érhető tetten az Anarchia szórendjében, de a felolvasások szerzői kommentárjaiban is.)
Nyelv által kiűzve a Paradicsomból
Az anarchia, mint kötetcím nem véletlen: mint világnézet, fontos szerepet játszott a szerző életében, különösen az 1968-1972 közötti időszakban, melyet a müncheni olimpiai vérengzés zárt le, amely groteszk módon, szinte percnyi pontossággal egybevágott a költő fájdalmas gyomorfekélyével. Ez később világnézeti kiábrándulást hozott: "Addig szimpatizáltam mindenféle terrorizmussal. Ezt azonban akkor nagyon megszenvedtem" - meséli. Ma már nem gondolja, hogy társadalmi-politikai úton bármi is megoldható lenne, így az egyetlen menekülőút a nyelv marad, amelyet a magányban is úgy szólíthat meg, hogy képes leleplezni önnön összeesküvés-jellegét. Hiszen éppen az szakította ki az embert a természeti ősállapotból. Ehhez egy szemléletes példát is kaptunk: "Attól a perctől fogva, mikor két vadász összesúgott: ejtsük el ezt a vadat, már nem vagyunk a természet része, a nyelv az, ami kiűzet minket a Paradicsomból." A vers erről a genezisről emlékezik meg, ezt transzcendálja.
A létélmények épp a paradoxonba és iróniába hajló esztétikumban oldódnak fel, s mivel a marnói szöveg stratégiai jelleggel menekül a pátosz, az "igazam van"-érzés privilégiuma elől, tisztázza saját utólagosságát, másolat-voltát.
Ritka élmény költőt saját szövegeiről álszerénység és pózolás nélkül hallani, úgy, hogy pusztán komolyan veszi magát. Marno úgy beszél saját szövegeiről, hogy meg sem próbálja leválasztani magáról önnön szerzőiségét, rövid, biografikus szöveginterpretációinak mégsincs szájbarágás-íze, ami elég érdekes jelenség ahhoz, hogy egy lendülettel elfelejtsem régi tanáraim óva intéseit a szerzők saját szövegmagyarázatairól. Sosem voltam a versek mögött életrajzi élményeket kereső olvasó-típus, de ezen az estén mégsem éreztem, hogy rossz helyen lennék, talán mert itt az életrajziság nem lezárja, hanem nagyon is megnyitja az értelmezést, ezek a történeti momentumok beléptetőrendszerként működnek valamibe, ami nagyon tágas és kollektív.
Természetesen a beszélgetés nem csak nyelvfilozófiai töprengésben merült ki, sőt, a családi történeteken túl szóba került még Celan és Holan, a két nagy példakép, valamint a hazaiak: József Attila és Pilinszky, tőle is az Apokrif, amelyet Marno bosszantóan tökéletesnek tart, hiányzik belőle az a giccs, ami több Pilinszky-szövegben megvan, de még az apró makulák is, amik a legremekebb József Attila-verseket jellemzik. S műhelytitokként megtudhattuk azt is, hogy e kedvenc versét Marno a régi magányos vérmezői sétáin fennhangon szavalta (mikor senki sem járt arra).
Az este tehát az életművet jól ismerőknek is tartogatott érdekességeket, s persze a résztvevők többsége feltehetően ebbe a csoportba tartozott. Ami azonban a laikusok számára is vitán felül érdemessé teszi a Marno-estek látogatását, az a felolvasás élménye. Ugyan magának a műfajnak nem volnék túl nagy rajongója, hiszen ritka az olyan szerző, aki egyszersmind jó előadó is. Marno János kimért, objektív hangja azonban nem is annyira előadói kvalitásokat mutat, sokkal inkább egy olyan erős együttlétet teremt a szövegekkel, hogy azok később, otthoni olvasás közben is ezen a hangon szólalnak meg belül. A cikkíróban pedig agyoncitált Gadamer-idézeteket vet a felszínre, olyanokat, mint: "ami megszólal, az valami más, mint a kimondott", és hogy "a nyelv alapvetően beszéd".
A Kelemen Körnek mint önmagát neoreneszánsz társuláslként meghatározó társaságnak célja az irodalmi élet skatulyáinak egymásra nyitása és párbeszéd kezdeményezése azok között. Ennek jegyében szerveznek kéthetente szerdánként irodalmi beszélgetéseket a fenti helyszínen.
Kapcsolódó cikkek
Szerzők
-- Molnár Illés --
További írások a rovatból
irodalom
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről
irodalom
kabai lóránt el sem kezdett versek kötetbemutató és kiállításmegnyitó Miskolcon
irodalom
Határátkelés címen rendezték meg a Kis Présházban öt kortárs költő közös estjét
Más művészeti ágakról
gyerek
Paweł Pawlak: Ancsa, avagy vázlatok tüsszögő svájcisapkával, Pagony, 2024