bezár
 

gyerek

2017. 07. 27.
Az olvasó teremti a képeket
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az olvasó teremti a képeket A Waldorf-pedagógiai körökből ismert holland művészeti terapeuta, Martin Keizer több mint húsz éve él és tanít Budapesten. Az általa képviselt szemlélet talán árnyalja a gyerekkönyv-illusztrációkkal kapcsolatban kialakult képet.

Martin Keizer szerint egy gyerekkönyv-illusztrációt nem úgy érdemes megközelíteni, hogy jó vagy sem, hanem inkább az a fontos, hogy mit lehet látni rajtuk. A formavilág, a színvilág, a hangulat – ezek azok a szempontok, amiket érdemes figyelembe venni, és azt, hogy kinek valók. De lehet egy megközelítési útvonal az is, ha a művészet felől vizsgáljuk meg az illusztrációkat: hogyan függ össze a szöveggel a rajz-, forma- és színminőség, sőt, megvizsgálhatjuk a könyv célját is, mesekönyvről van-e szó, vagy didaktikus műről például.

Keizer szerint napjainkban a virtuális és vizuális világ nagyon fontossá vált. Általában elmondható, hogy a régebbi könyvekben sokkal finomabb, természetesebb színvilággal találkozhatunk. A színek oldottabbak, sok az átmenet, nincsenek élesen elhatárolt formák és színek – az észlelés ezeknél a képeknél szerinte a lélekben történik. Ezzel szemben a mai könyvek és képek egyik fő jellemzője az élénk színvilág, az erős kontraszt kontúrokkal, határvonalakkal. A szemünk folyamatosan ugrál az erőteljes színeken és a lehatárolt fomákon, amelyek szorosan egymáshoz kapcsolódnak: egy formában, egy foltban csak egyetlen szín van – állítja Keizer. Vagyis a forma rögtön tartalom lesz, fix gondolat. Ez talán az egyik legnagyobb különbség: a régi képeknél nem látható pontosan a forma, az árnyékok, színárnyalatok által jobban bekerülünk egy érzelmi világba. A mai képek esetében pedig az érzelmi világ a látás által alakul.

Az is fontos kérdés az illusztrációkkal kapcsolatban, hogy mennyi szabadságot hagy az olvasónak. Van egy vers, egy történet, amit többféleképpen lehet értelmezni, a könyvben pedig van egy kép arról, hogy ez most így néz ki, így van. A pontatlanság és a pontosság, a formai kidolgozás kérdése is felmerül, az, hogy mennyire csak úgy nézhet ki az a valami, amit a versből megtudunk. Amikor gyerekekről beszélünk, az a fő kérdés, hogy ők mennyire fixálják ezeket a képeket magukban. Nem kell, hogy egy illusztráció pontos legyen, jó, ha benne van a keresés: hogy is van ez? A művészeti szabadságot ezekből lehet nagyon jól megtanulni, azaz, hogy a pontosság az egy lényegtelen dolog.

A régi képeskönyveknél az arcokon mindenféle kifejezés látható, míg a mai gyerekkönyvek esetében sok helyütt csak „maszkok” látszanak. A figurák nagyon hasonlóak egymáshoz, és sokszor nem is tükröznek érzelmeket. De Keizer szerint ez nem meglepő, hiszen maga a világ is ilyen, amelyben élünk: a kozmetika, a divat diktálja az egyforma, maszkszerű kinézetet, és ehhez a képi világ is alkalmazkodik. Viszont a sematikus, érzésmentes arcok és figurák eltávolítanak, nem adják meg az azonosulás lehetőségét.

Martin Keizer úgy véli, hogy a gyerekeknek nyolc éves korukig nem kell a mindennapjaikról mesélni, még az illusztrációk segítségével sem, a reflexió csak később lesz szükséges. Foglalkozni azzal, amiben vagyunk és nemcsak átélni, ez korai még nyolc éves kor után is, mert pl. egy bizonyos problémát bemutató gyerekkönyv azt várja az olvasótól, hogy ne csak felismerje a problémát, hanem kezelje is, ez pedig még inkább a felnőtt dolga.

A terapeuta számára egyébként alapkérdés, hogy ha egy gyerekkönyvben a szöveg jó, miért van szükség illusztrációra? Miért nem elég az a kép, ami az olvasóban, azaz a gyerekben kialakul az olvasás (vagy felolvasás esetén a mesehallgatás) során? Mintha manapság a vizuális rész fontosabb lenne, mint maga az irodalom. Keizer szerint most ebben élünk: ezt közvetíti az internet, a tévé, a számítógépes játék. Az írás felületesebbé vált, ezért a képek talán fontosabbak, mint az írás, és ez szerinte szomorú. Feltűnő képeknek kell lenni a könyvben, mert a kiadóknak fontos, hogy a vásárlók észrevegyék, megvegyék. A külső megjelenés fontosabbá válik, mint a tartalom. Ezenkívül a fantáziát, a képzelőerő működését is visszaszorítja a sok kép, mert ezzel megmutatjuk és fixáljuk a történetek világát – ilyen, így kell elképzelni. Pedig az a kép egy művész fantáziája volt. Nyilván mindenki számára ismerős helyzet, hogy ha egy történetet először megfilmesítve lát, akkor utána, a könyv elolvasásakor nem tud szabadulni a film képeitől, pedig a könyvben nagyon másfajta képek is lehetnek. De a szereplők, hangulatok addigra már rögzültek a filmből. Vagyis a legfontosabb kérdés Keizer szerint az, hogy egyáltalán miért kell vizualizálni azt, ami az olvasó lelkében kell, hogy létrejöjjön. A mindenkori olvasó teremti a képeket a szavak által, mert az az ő képe, és nem valaki másé. A könyvbeli kép az illusztrátor interpretációja. De hol van abban az olvasó? Nem az ő fantáziája van benne, hanem azé, aki írta és aki rajzolta. Ehhez az olvasó vagy tud csatlakozni, vagy nem.

Nem arról van szó, hogy egyáltalán ne is legyen illusztráció a gyerekkönyvekben, de ne tengjen túl, és ha már van, hagyja szabadon működni a gyerekek saját fantáziáját.

nyomtat

Szerzők

-- Szepesi Dóra --


További írások a rovatból

Interjú Balázs Eszter Annával, a Lampion Könyvek főszerkesztőjével
Bajzáth Mária: Kerek élet fája, Lampion Könyvek, 2022

Más művészeti ágakról

A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Kovács Balázs válaszol
Joseph Kosinski: Top Gun: Maverick
színház

Mary Shelley - Nick Dear Frankensteinje a Budapest Bábszínházban
Fazakas Péter: A játszma


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés