film / gondolat
2011. 01. 07.
Walter Murch vágóként minden kétséget kizáróan bizonyított már. Hangmérnökként is bizonyított. Ezzel könyvvel pedig bizonyíthat a magyar olvasók előtt íróként, filmről gondolkodó szakemberként is. Ugyanekkor bizonyíthat egy teljesen új magyar könyvkiadó, a Francia Új Hullám Kiadó is, melynek alapítói Szerzőifilmes Könyvtár címmel sorozat kiadására adtáka fejüket. E sorozat első darabja a vizsgált mű: Egyetlen szempillantás alatt – Gondolatok a filmvágásról.
2010. 12. 13.
Vicces, percéletű kamu-előzetesnek indult, és halálosan komoly, sztárokkal (Robert De Niro, Jessica Alba) fémjelzett, franchise-gyanús mozifilm lett belőle. Természetesen a Machete "komoly" mivolta minden értelemben vitatható: noha az előzmények ismerete nélkül is lehet remek filmélmény, akkor működik igazán, ha Tarantino és Rodriguez Grindhouse-showjának posztmodern kontextusán belül, azaz B-film/exploitation-hommageként dekódoljuk.
2010. 12. 05.
Aki keveselte az igazi "bűnös élvezet"-mókát Tarantino Halálbiztosában, annak Rodriguez Terrorbolygója minden álmát valóra válthatta. A Grindhouse-projekt kritikai elismertsége elsősorban Rodriguez munkájának köszönhető, nem is beszélve az utóbbi években elharapódzó neo-grindhouse hullámról, aminek betetőzése természetesen a szintén általa rendezett Machete. (Az első rész itt olvasható.)
2010. 11. 29.
A vámpírfilmek egyik alapvető női karaktere mindig is a naiv, ártatlan fiatal lány volt, a másik pedig a buja, csábító démon. John Carpenter Vámpírokjában az utóbbira látunk tökéletes példát, míg Coppola Drakulájában mindkét karaktert használja. Az előző cikkben a buja démon és az ártatlan szűz tipusát vizsgáltuk.
2010. 11. 27.
Az amerikai posztmodern két pionírja, Quentin Tarantino és Robert Rodriguez 2007-ben a kedvenc hetvenes évekbeli trash-, exploitation- és B-filmjeik előtt tisztelgő hommage-duplafilmmel álltak elő. Az USA-ban együtt vetített, gyakorlatilag bemutatása pillanatától kultfilmnek számító Grindhouse: Halálbiztos és Grindhouse: Terrorbolygó jelentőségére elegendő bizonyíték a show egyik ál-előzetesének egész estés változata, a magyar mozikat e hónapban megtámadó Machete elkészülte.
2010. 11. 03.
Werner Herzog az 1982-es Fiztcarraldo óta leginkább dokumentumfilmekkel (Legkedvesebb ellenségem, Medvebarát) vétette észre magát, de az utóbbi pár évben újra ambiciózus játékfilmekkel jelentkezett. A 2006-os Hajnali mentőakció és a 2009-es Mocskos zsaru - New Orleans utcáin a nagyközönséget és a rajongókat egyaránt megnyerték, a szintén tavaly bemutatott, David Lynch executive produceri közreműködésével készült My Son, My Son, What Have Ye Done viszont inkább csak az utóbbiak táborának lehet kedvére való, ennek megfelelően elsősorban DVD-n került forgalmazásba.
2010. 10. 27.
Amióta létezik vámpírfilm, azóta kapcsolódik össze ez a fogalom Dracula gróffal (nevezzük őt akár Nosferatunak, akár Orloch grófnak). Megjelenítése, ábrázolása „filmes karrierje” során sokat változott, fejlődött, de egy dolog nem változott: egy jó vámpírfilmben Dracula gróf mellett mindig lennie kell nőnek (lehetőleg minél erotikusabban, ledérebben ábrázolva).
2010. 09. 07.
Pálfi György Taxidermia című alkotását annak idején a test diktatúrájának filmjeként néztük. A benne szereplő karakterek jelleméből, pszichopatológiájából kiindulva következzék most egy laikus gondolatkísérlet, ami a több generáció sorsát beumtató elliptikus családtörénetet a test elleni végső lázadás meséjeként értelmezi. Az irodalmi forgatókönyvet idézve: egy kis fricskaként, ami felér az Isten orráig.
2010. 08. 22.
George Sluizer-t a ’90-es évek elején utolérték az Álomgyár mágnásai. Sztárokkal és a 165 ezer dollárra becsülhető holland büdzsé többszörösének ígéretével lépett be a 20th Century Fox kapuján, ám súlyos kompromisszumokat kellett dédelgetnie. Azóta talán csak Ole Bornedal hajtott végre önmásolást a kevert hangnemben dúskáló Éjféli játszma amerikai klónjával, hogy a nyugati vászonidentitás ereje teljében pompázzon. (Az első rész itt olvasható.)
2010. 08. 18.
Hollywoodot gyakran éri a bírálat, mely szerint a nagyiparosok az európai, esetleg ázsiai filmek szerzői vonásait redukálva új, színes-szagos és természetesen az észak-amerikai celluloid-identitáshoz passzoló termékeket dobnak le a futószalagról, miközben a régi kincsek a föld alatt lapulnak, és legtöbbször ott is maradnak. Jelenleg Matt Reeves szolgai újrázásnak látszó Let Me In-je készül feledésbe meríteni a destruktív gyerekről és vérszívószerelemről beszélő svéd eredetit, ami miatt kedvem támadt egy több mint 20 éves holland kultuszthriller leporolására, valamint amerikai ikermozijának kivesézésére.
