A Terrorbolygó a Halálbiztos első felének helyszínén, Texasban játszódik, és noha az USA-ban Rodriguez filmjét vetítették elsőként, több részlet is arra engedhet következtetni, hogy időben pár nappal Kaszkadőr Mike karambol-gyilkossága után vagyunk. A rádióban megemlékezés hangzik el a Halálbiztos egyik tragikus sorsú karakteréről, Jungle Juliáról, és visszatér McGraw seriff (Michael Parks), valamint Dr. Block (Marley Shelton) is. A Halálbiztosban megesett fagyos szóváltásuk okairól is lehull a lepel: a seriff és az orvos apa és lánya.

A Terrorbolygó történetével Rodriguez elsősorban a két legjelentősebb amerikai horror-rendező, George A. Romero és John Carpenter előtt tiszteleg. Ahogy Romero 1973-as Az őrültek című filmjében, a Terrorbolygóban is egy vegyi fegyver szabadul el, de a sztori hamar átvált társadalom-kritikus zombifilmbe Az élőhalottak éjszakája és a Holtak hajnala mintárájra.

Rodriguez bevallása szerint John Carpenter totalitárius szerzői filmkészítésének hatására döntött a rendezői pálya mellett, ő viszont nem csak a szkriptet, a rendezést és a zenét jegyzi, hanem az operatőri munkát és a vágást is. A Terrorbolygó alaphelyzete (és természetesen formaisága is) egyszerre idézi A ködöt, A 13. Rendőrörs ostromát és a Menekülés New Yorkbólt: a texasi kisváros lakosságának oroszlánrésze megfertőződik, a maroknyi túlélőt pedig csak egy "badass" cowboy, a titokzatos El Wray (Freddy Rodríguez, aki nem rokona a rendezőnek, de Antonio Banderasnál és George Clooney-nál is jobban hozza a rodriguez-i macsót) mentheti meg a bekebelezéstől. Az idézetek sorának persze ennyivel távolról sincs vége: láthatunk többek között mérgező, zöld ködöt Az élőhalottak visszatérnek mintájára, szembe fúródott fadarabot Fulci Zombijából és klasszikus Hitchcock-trükköket egyaránt.

A Terrorbolygó sztoriját illetően a vegyi fegyverek, a harci drogok témáját  és az USA külpolitikáját zsákmányolja ki, ráadásul a legkorábbi, szenzacionalista és ál-dokumentarista exploitation stílusában, amit az a jelenet bizonyít, amikor egy kórházi rendelőben orvosok Irakból hazahozott, roppant undorító fizikai torzulásokat ábrázoló fotókat nézegetnek. A Terrorbolygó nem csak története miatt, hanem epizód-jellegű és tökéletesen öncélű "money shot" jelenetei okán is nevezhető exploitation-nak: láthatunk alig fedett keblekre fókuszáló snitteket, sztriptízbár-öltözőt, kasztrációt, lemetszett heréket, sőt nemi erőszak-jelenetet levegő hatására rothadásnak induló fallosszal (az utóbbit ráadásul Tarantino autentikusan borzalmas alakításában). Rodriguez ráadásul olyan dolgokat is  bevállal, amik egyértelműen tabunak számítanak az amerikai mainstreamben: a film egyetlen gyerek karaktere a film utolsó felvonásában egy (a történet szempontjából tökéletesen funkciótlan) véletlen balesetben meghal. A kisfiút ráadásul Rodiguez egyik fia, Rebel játssza, akinek a rendező nem mondta el, hogy karaktere csúnya véget ért a filmben ("Majd ha nagy lesz, el kell mondanom neki, hogy nincs Mikulás, és meghalt a Terrorbolygóban").

Rodriguez természetesen mindig is magasról tett a filmes történetmesélés íratlan szabályaira, de szkriptje ettől függetlenül olyannyira kidolgozott munka, hogy az már-már túlzás is egy grindhouse-hommage esetében. A karakterek viszonyrendszere nincs a szánkba rágva, de Rodriguez minden figuráját finoman körülírja, elég például Dr. Blockra gondolni, akinek férjéhez, apjához és a Fergie alakította barátnőjéhez való viszonyára csak apróságokból következtethetünk. A karakterek közül a férfi és a női frontember, El Wray és Cherry Darling (Rose McGowan) viszik a pálmát. Előbbi egy ködbe vésző múltú fegyverzsonglőr (a kilétét felfedő jelenetet Rodriguez egy "hiányzó tekercs" felirattal tagadja meg tőlünk), utóbbi pedig gyakorlatilag ikonná vált Rose McGowan alakításában. A forróvérű go-go táncosnő fő vágya, hogy stand-up komikus legyen, de egy zombi leszakítja a lábát, így a "drámai változásra" vágyó lányból félig ember, félig gép zombi-gyilkos terminátor lesz (hogy hogyan húzza meg a ravaszt a lábára szerelt gépfegyverben, örök rejtély marad). Kettejük szexjelenete különösen bravúros: a Halálbiztoshoz hasonlóan itt sincs explicit meztelenség, de a tetőponton – Bergman Szűzforrását és Monte Hellman Kétsávos országútját idézően – a filmszalag elég, a forgalmazók pedig nyilatkozatban kérnek elnézést a kellemetlenségért. Habár a történet magára valamit adó exploitationként tökéletesen irracionális, Rodriguez annyi remek poént, fogós egysorost és forgatókönyves payoff-ot sűrített filmjébe, hogy az több tucat valódi grindhouse-mozira lenne elég.

Az elégő filmszalag és a "hiányzó tekercs" felirat mellett számos ötletes önreflexív-elidegenítő geget találhatunk a Terrorbolygóban. Rodriguez sokkal innovatívabban használja a roncsolt képet, mint Tarantino, a sokk-jeleneteket például a film felületének radikális eltorzításával teszi páratlanul hatásossá. Míg Tarantino konzervatív, retro stílusú, sőt egyenesen "kaszkadőr-központú" mozit forgatott, Rodrigueznél a szándékosan campes gore-jelenetek mellett a CGI dominál: a rendező nem volt rest filmje minden képkockáját megbuherálni a számítógépén.

A filmben hangnemként – ahogy azt Rodrigueznél megszokhattuk - önirónia és posztmodern idézőjelesség uralkodik, a Terrorbolygó azonban sosem válik "annyira rossz, hogy már jó"-jellegűvé. Noha végig a Hullajót és a Rossz ízlést idéző slapstick-, és funsplatter-humor dominál, A texasi láncfűrészes mészárlás csiszolatlanságát, valamint az olasz horror színeit idéző látványvilágával és a nyugalom megzavarására nagyon is alkalmas, szabálytalan vágásaival-kameramunkájával a Terrorbolygó sokkal inkább letaglózó, mint a legtöbb sokkolónak szánt horrorfilm.

Jóllehet, szándékoltan igénytelen trash hommage-nak szánta, a Terrorbolygó Rodriguez életművének legstílusosabb darabja lett, messze túllépve a Grindhouse-projekt keretein. Ötletesebb, mint Tarantino és Rodriguez közös, két folytatást is megérő kult-horrorkomédiája, az Alkonyattól pirkadatig, lendületességében és atmoszférájában pedig a Sin City-t is túlszárnyalja. A film Rodriguez életművének legszerzőibb darabja is egyben, a rendező gyakorlatilag a filmkészítés minden szegmense fölött kontrollt gyakorolt. A több szerepet is elkunyeráló ismerősei mellett számos kedvenc színésze feltűnik, az elnyűhetetlen Tarantino (aki egyébként nagyobb szerepet játszott a Terrorbolygó rendezésében, mint Rodriguez a Halálbiztoséban) és Tom Savini mellett láthatjuk például az első El Mariachit, Carlos Gallardot, sőt Bruce Willis is fellép egy kisebb szerepben. Rodriguez zeneszerzőként is nagyot alakít: Carpenter "Miki egeres" minimalizmusát ötvözi néhány koponyakarcolóan kellemetlen kísérleti hangeffekttel. A film szíve-lelke mindezek ellenére Rose McGowan, a Terrorbolygó gyakorlatilag Rodriguez hozzá intézett morbid szerelmeslevele (a forgatás után össze is bútoroztak, de ennyit a bulvárról).

A Grindhouse 2007 Április 6-án nyitott az USA-ban, de a bevételek a többségében pozitív kritikák ellenére meglepően alacsonyan voltak, amiben természetesen a magas korhatár és a kétszeres vetítési idő is közrejátszott. A Halálbiztos és a Terrorbolygó világszerte külön-külön, bővített változatban játszva sem hozott sok pénzt: az összesen 53 milliós költségvetésű produkció mozijegyekből összesen 50 milliót fialt, vagyis alkotóik reputációja ellenére csúfos bukásnak számított. Ehhez a  DVD/Blu-ray forgalmazás utólag hozzáadott még 30 milliót, így Rodriguez és Tarantino a folytatások lehetőségét is felvethették. Eli Roth és Edgar Wright egy-egy interjúban megemlítették, hogy saját ál-trailereiket (Thanksgiving, Don't) szívesen bővítenék egész estés filmekké egy Grindhouse 2. projektben. Tarantino egy mandarin nyelven forgatott, majd szinkronizálva és rövidítve is vetített kung-fu filmről beszélt a Grindhouse-projekttel kapcsolatos tervei között.

A Grindhouse-projekt tehát nem lett kasszasiker, ami nem is meglepő, hisz alkotóik nem a nézők pénztárcájára utaztak, sokkal inkább a filmek iránti rajongás és az alkotás dionüszoszi öröme vezérelte őket. Ha a mozilátogatók nagyját nem is, a keményvonalas filmrajongókat sikerült megragadniuk, de a Terrorbolygó és a Halálbiztos számos filmkészítőt is megihletett. 2007 óta az USA-ban egyre többen nyúlnak vissza a grindhouse-éra műfajaihoz, készült például blaxploitation-paródia (Black Dynamite – Fekete gyémántok), "nemi erőszak és bosszú" variáció a Köpök a sírodra mintájára (Run! Bitch Run!), a VHS-korszak B-filmjeit idéző akciómozi (The Expendables - A feláldozhatók), Gyorsabban, cicamica! Ölj! Ölj!-utánérzés (Bitch Slap) és motorosbanda-mozi (Hell Ride - Pokoljárás), utóbbi ráadásul Tarantino baráti köréből. A retro roncsfilmes hullámra Japán is reagált, rögtön három, a Terrorbolygó félig ember, félig fegyver hősnőjét megidéző exploitation mozival: a nemzetközi sikert arató Machine Girl, a Tokyo Gore Police és a Robogeisha nem készülhettek volna el Tarantino és Rodriguez munkái nélkül.   

Noha a Grindhouse-hoz hasonló retro pastiche már korábban is készült (például a régi TV-adásokat megidéző Amanzon Women on the Moon), a Terrorbolygó és a Halálbiztos mellett a Grindhouse-show ál-előzetesei is inspiratívnak bizonyultak. Tarantino és Rodriguez az aintitcool.com-on 2007-ben filmjeik promotálására ál-előzetes készítő pályázatot hirdettek, amire kb. 300 rövidfilm érkezett, olyan sokatmondó címekkel, mint Cannibal Hookers From Hollywood (Kannibál kurvák Hollywoodból) és Too Dead to Die ( Túl halott a halálhoz). A győztes a Hobo with a shotgun (Csöves puskával) lett, amiből a Machete-hez hasonlóan egész estés film is készül a B-film egyik ikonja, Rutger Hauer főszereplésével.



Az igazi sztori azonban az, hogy amatőr ál-trailerek e pályázat lejárta után is készültek: Jon Watts és Christopher Ford Clown című kamu-előzetesükbe poénból odabiggyesztették Eli Roth nevét, ő pedig (amikor más hollywoodi rendező már perelt volna) szerződést ajánlott nekik egy nagyjátékfilmre.



A grindhouse-érában gyakran hamarabb volt meg egy film plakátja, mint a forgatókönyve, napjainkban pedig ugyanez az ál-előzetesekkel kezd tendenciává válni. Ha csak kicsiben is, Tarantino és Rodriguez gyakorlatilag újrateremtették a grindhouse-korszak filmgyártási metódusait. Ez önmagában még nem hangzik különösebben szívderítően, viszont a Machete sikere azt bizonyítja, hogy Tarantino és Rodriguez öntömjénezéséből a nézők és a rajongók is profitálhatnak. 2007-ben A Grindhouse-duplafilm felkerült a fontosabb "Év filmje" toplistákra, de véleményem szerint az évtized legfontosabb és legjobb filmjei között is ott a helyünk.  

(Folytatása következik)