bezár
 

film

2011. 05. 27.
Rekviem egy szerzőért? – A forrástól a hattyú haláláig
Darren Aronofsky portré 2. rész
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Rekviem egy szerzőért? – A forrástól a hattyú haláláig Aronofsky konvenciókat leginkább kikezdő filmje, A forrás egetrengető bukása után elkészítette A pankrátort, melyet a legkommerszebb filmjeként emlegettek, ennek megfelelően addigi legnagyobb financiális sikereként könyvelhette el. E film sem annyira felszínes, mint amilyennek mutatja magát, de legújabb mozija, a Fekete Hattyú ékesen bizonyítja, hogy Aronofsky további remekeket ígérő szerzői filmes maradt.
Tudatodüsszeia
 
Ahogy addigi filmjei, a 2005-ös A forrás is nehéz szülés volt. Készítése majd hét évig tartott, az eredetileg szerződtetett Brad Pitt-Cate Blanchett páros kiszállt a projektből, távozásukkal a büdzsé is csökkent. Aronofsky ismét szubjektív filmet alkotott, ezúttal hősét a film idősíkjaival együtt többszörözve. Kétszereplős kamaradrámát látunk, a rendező szerint "egyszerű love story-t" a férfi (Hugh Jackman) és a női (Rachel Weiss) protagonista között, de három különböző időben. A jelenben Jackman karaktere tudósként igyekszik megmenteni halálos beteg feleségét, a szeretett nő regényéből (szubjektív vízióként) megelevenedő középkori múltban egy spanyol konkvisztádor, aki az Élet Fáját kutatja az új világban, a távoli jövőben (vagy a hős fantáziájában) pedig asztronautaként jelenik meg, aki a kiszáradt Életfát gondozza a végtelen űrben.
 234
A Pihez hasonlóan A forrás is szubjektív, pszichedelikus sci-fi, a Jodorowsky-féle El Topo mintájára akár acid/drog sci-finek is nevezhető. Aronofsky fő inspirációiként az Aguirre, Isten haragját, a 2001: Űrodüsszeiát, Jodorowsky Szent Hegyét és Sergio Leone Volt egyszer egy Amerikáját nevezte meg, és filmje e négy remekmű tökéletesen koherens ötvözeteként is jellemezhető. Ahogy Tarkovszkij a Solarisban, Aronofsky A forrásban szembemegy a sci-fi hagyományaival; nem foglalkozik tudománnyal, ehelyett kibontja a Pi-ben, mint fantasy-ban rejlő lehetőségeket. Ismét egy Grál a megszállott keresés tárgya, de Aronofsky ezúttal nem csak a zsidó-keresztény kultúrából építkezik (Ádám és Éva történetét gondolja újra), hanem vallások (beleértve a maját, a hindut és a buddhistát) metszéspontjait keresi, filmje összességében felnőtt tündérmese, melodrámai fantázia a halállal való megbirkózásról. Hőse ismét őrült tudós, aki eleinte legyőzhető betegségnek tartja a halált, de legvégül elfogadja azt az élet természetes részeként. A film sokak szerint művészkedő, öncélú és giccses, alaptörténete valóban kevés lenne egy remekműhöz, de Aronofsky ismét hipnotikus kép-hang orgiát teremtett (ráadásul CGI nélkül), A forrás így az évtized leginkább gondolatébresztő látványmozija.
 
Showboys
 
A forrás bukása után Aronofsky legalább annyira népszerűtlen lett Hollywood filmmágnásainak szemében, mint Dennis Hopper a The Last Movie rendezését követően. Nagy visszatérésre volt szüksége, így a szó szoros értelmében leszállt a földre, pszichedelikus fantáziafilm után rögrealista karakterdrámát forgatva. A pankrátort általában Mickey Rourke nagy visszatéréseként emlegetik, pedig inkább Aronofsky bizonyított, hisz képes volt kommerciálisan versenyképes filmet készíteni úgy, hogy a kritikusoknak sem okozott csalódást. A pankrátor Randy „A Kos” Robinson, a pankrátor-ikon kiöregedéséből fakadó agóniájának, bukásának története. Mintha a Rekviem egy álomért karaktereit látnánk egy figurává olvasztva, ráadásul Aronofsky ezúttal is hősfilmet készít, nincs jelenete, amiben ne lenne jelen protagonistája. Ezúttal viszont nem látunk bele a fejébe, múltját alig ismerjük, e portré már objektív, a rendező hőse legintimebb pillanatait is megmutatja, látjuk hónaljat borotválni, szoláriumozni és szteroid-injekciót adni a hátsójába. A film csupa olyasmit kínál, ami egy szabványos hollywood-i sport- vagy karrierfilmben sosem láthatnánk; a pankráció brutalitásának kendőzetlen ábrázolása, valamint egy realisztikus szexjelenet miatt e film is magas korhatárt érdemelt. Míg a Rocky-filmekben mindig kaptunk egy rosszarcú antagonistát, A pankrátorban az ellenfelek, a társadalmi tápláléklánc alján élők mind emberi arcot kapnak, hősünknek csak magával kell megküzdenie.
 3456
A pankráció ugyan sokkal inkább show, mint sport, A pankrátor leginkább a realista sportfilmekre hajaz, mint a Bunyósok vagy a Dühöngő bika. E mozi ugyanakkor Paul Verhoeven (általában szörnyen félreértett, szatíra helyett szexfilmként elkönyvelt) Showgirls című opusának ikerfilmje, annak maszkulin változata lehetne. A holland rendező munkáihoz hasonlóan Aronofsky is társadalom-kritikus exploitation-t hoz a mainstreambe; szenzacionalista módon valóságshow-jellegű, „kulisszák mögött” realizmussal, ítélkezés nélkül ábrázol egy vitatott megítélésű munkakört, mely egyúttal Amerikát is reprezentálja. A Rekviem társadalomkritikája itt is jelen van: a hús-vér Randy Robinson senkit nem érdekel, két lábon járó kudarc, míg akciófigurák és videojátékok zsákmányolják ki legendáját. Aronofsky filmje működik bazári, a pankrációhoz hasonló extrém attrakcióként, szofisztikált drámaként és a valóságot tökéletesen visszaadó aktualitásfilmként is, ennek köszönhetően pályája újra felfelé ívelt.
 
Perfect Black
 
A pankrátor után Aronofsky újra egy „nem mindenkinek való” előadóművészet kulisszái mögé enged betekintést a balett világában játszódó Fekete hattyúval. Ezúttal nincs illúzióromboló realizmus, e film A pankrátor inverze, itt már karrierfilmről van szó, amely csak legvégül, csavarral válik bukástörténetté. A hősnő egy ifjú és ambiciózus balerina (Natalie Portman), aki főszerepet kap egy nagyszabású Hattyúk tava-verzióban. A hősnőnek (A pankrátor Robinsonjához hasonlóan) önmagát kell legyőznie, hogy az ártatlan fehér hattyú rutinszerepe mellett el tudja játszani a szenvedélyes fekete hattyút is, melyhez precizitás és gyakorlás helyett ösztönből (a kulcs a lefordíthatatlan „lose yourself”, ahogy Eminem énekelte a szintén karrierfilmként jellemezhető 8 mérföldben), dionüszoszi módon kell táncolnia, hogy megfeleljen rendezőjének (Vincent Cassel). A balett idővel elveszíti jelentőségét, a Fekete hattyú sokkal inkább a felnőtté válás története. A hősnő jelleme fejlődéseként nyitni kezd a világra, feladja olajozott életmódját, szakít zsarnoki anyjával, bulizáson, szexen, szerelmen és önfeledt táncon keresztül megismerve a dionüszoszi életérzést.
 2
Aronofsky természetesen nem éri be egy szimpla Flashdance-jellegű karrierfilmmel. A hiperrealista A pankrátorral ellentétben a Fekete hattyút hasonmás-motívuma és stilizációja alapján akár a német expresszionizmus pionírjai is készíthették volna a filmművészet hajnalán. Aronofsky az extrém stilizációt újra a szubjektivizált elbeszéléssel motiválja, visszatérve a Pi skizofrén és a Rekviem manipulált téveszméihez, paranoiájához. Ismét tabut sért, ezúttal egy roppant szuggesztív leszbikus jelenetet ábrázolva szexuálisan bizonytalan hősnőjével a főszerepben, amely ráadásul legalább annyira öncélú, mint a hősnők csókja Coppola szintén határsértő Drakulájában, mely szintén hatott e filmre. Aronofsky leginkább azzal sokkolja nézőjét, hogy karrier-drámát ígér, de filmje nézőt nem kímélő horror-egotrippé válik. A Fekete hattyút általában thrillerként könyvelik el, de suspense nincs benne, a hős szubjektív nézőpontjából ránk zúduló borzalmak viszont nem hiányoznak. Ahogy Aronofsky egyik kedvencében, az anime Elemi ösztöneként jellemezhető Perfect Blue-ban, vagy Polanski filmjeiben (Iszonyat, Rosemary gyermeke, A bérlő), valóság és hallucináció összemosódik, a hősnő ellen immár nem csak elméje, de teste is fellázad, Cronenberg testhorrorját idézve. A film atmoszférája fojtogató; a hősnő a metrón újra belebotlik a Pi perverz utasába (Stanley Herman), a film hangulata alapján leginkább olyan, mintha Clive Barker remake-elte volna a Dario Argento-féle Sóhajokat.
 43
A hősnő legvégül átlényegül a fekete hattyúvá, eléri célját, de az igazi művész önpusztító, csak a jelen érdekli, kész meghalni a színpadon. A fehér és a fekete hattyú dualitása értelmezhető a biztonságos, apollóni iparos filmezés és a l’art pour l’art szerzői alkotás közti kontrasztként is. A pankrátor az előbbi története, de legújabb filmjével Aronofsky nem hagy kétséget afelől, hogy ő a Fekete Hattyú.

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Csiger Ádám --


További írások a rovatból

Ridley Scott: A Gucci-ház
Az idén 10 éves Szemrevaló Filmfesztivál nyitóeseményéről

Más művészeti ágakról

Interjú Palojtay János zongoraművésszel a zenei pálya buktatóiról, dilemmáiról, örömeiről
gyerek

Lépesméz, zseléprint és papírszív Lépesméz, zseléprint és papírszív
Trogmayer Éva és Egervölgyi Lilla Medvemese című első kötetéről
irodalom

Hétköznapi diskurzusok Hétköznapi diskurzusok
Kovács Viktor és Kovács Dominik voltak a Kötetlenül sorozat vendégei


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés