gyerek / alkotás

Berg Judit Panka és Csiribí történetei mellett újabb mesesorozatot indított a Cipelő cicák első könyvével (Cipelő cicák a városban). A cicák és gyerekek párosítás akár bombasiker is lehetne, hiszen a reklámpszichológiából is tudjuk: ezzel a párosítással mindent el lehet adni.

Lassan már az is fél siker egy-egy, állítólag gyermekeknek szánt „könyvnek látszó tárggyal” történő első találkozásnál, ha nem zenél, sikít, böffent vagy mittudomén, épp hogy ki nem ugrik a gyanútlan kezekből. Berg Judit Panka és Csiribí-sorozatának minden darabja nyugton marad, nem intéz frontális támadást sem a jó ízlés, sem az őt felkapó személy ellen. Ráadásul e mesekönyvekben tündérekkel találkozhatunk.

A végtelenségig lehet vitatkozni azon, hogy az író személyének, jó vagy rossz hírének, legendájának, élettörténetének van-e jelenősége a mű befogadása szempontjából. Máshogy olvasom-e az Iskola a határont, ha tudom, hogy Ottlik a kőszegi alreálba járt, helyesen dekódolok-e egy magyarra fordított kínai regényt, ha sem a szerzőről, sem a közegről, amelyben íródott, nem tudok... Van azonban egy speciális műfaja az irodalomnak, amelynél ez a kérdés nem merül fel: a napló.

Felnőttként véleményt mondani egy gyerekkönyvről mindenképp embertpróbáló feladat. Az én korosztályomból majdnem mindenki emlékszik Pöttyös Pannira, Boribonra, vagy mondjuk, Makk Marcira. Meghatározhatatlanul ismerős-kedves emlékképként élnek a fejünkben, egészen addig, míg egy napon a saját gyerek elő nem bányássza a könyvet a szekrény mélyéről, és akkor – felnőttként és felolvasó olvasóként – újra szembesülünk a múlt e furcsa alakjaival.

Lois Lowry Hírvivő című utópiájával tulajdonképpen trilógiává bővült egy sorozat, amelynek világai között (szó szerint és képletesen) az ismerős szereplők biztosítanak átjárást, noha nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz.