irodalom / gondolat
2011. 11. 08.
Most látom csak, hogy (ilyen se volt még) elfelejtettem bevezetőt írni. Persze, hogy elfelejtettem, hiszen fejben már hetek óta készen áll a közhely bejelentése: tudniillik, hogy ősz, hogy szeptember, hogy felpezsdülő irodalmi élet, hogy na akkor lássuk, most (úgymond) főszezonban ki mire képes. Hogy ez aztán az igazi megmérettetés. De ezt úgyis mind tudjuk, meg hát több értelme is lenne belecsapni a(z előttünk gőzölgő irodalmi) lecsóba. Minden kívánságunk így teljesüljön, már csapunk is.
2011. 10. 19.
A ma, szerdán nyolcvan esztendős John le Carré az a regényíró, aki hatvanas-hetvenes években írott kémtörténeteivel átrendezte a hidegháborús szembenállás irodalmát: a komoly irodalomban tilalom alá vont regény-típust művészi erényekkel és esztétikailag releváns jegyekkel ruházta föl. Az Agave Kiadó néhány év óta életműsorozattal áldoz a műfaj halhatatlan klasszikusának, így végre magyarul is olvasható a Smiley-trilógia, melynek utolsó darabja a Smiley's People (Smiley népe) Csapda címmel az elmúlt hetekben jelent meg.
2011. 10. 11.
Ha megkérdeznék tőlem (még jó, hogy nem teszi a többes számú általános alany), voltaképp miről is szólt az idei irodalmi nyár utolsó hónapja, avagy miről szólhat majd az elkövetkezendő időszak, bízvást arról beszélnék, milyen kevesen múlott, hogy e sorok helyett épp nem egy soron kívüli, búcsúztató lapszemlét írok a Jelenkorról. Erről szólna hát tényleg hátralevő (irodalmi) életünk ezentúl, a rémüldöző aggódásról, a megkülönböztetett figyelemről, hogy ez-e például (jelen esetben) a Holmi és a Műút utolsó száma? Így kell már mérnünk eztán a teljesítményt, hogy milyen búcsú lenne az éppen aktuális? Igyekszünk nem ilyen szemmel értékelni. Más kérdés, hogy valaha is menni fog-e még másképp.
2011. 10. 05.
A rendületlenül lelkes szemléző, mikor nyáron úgy ül padon, kocsmában vagy épp randevú előtt bárhol, hogy kezében – ha csak öt szabad (?!) perce is akad – folyóiratot böngész lelkesen, egyre inkább beigazolódni látja baljós sejtelmét, miszerint irodalmi ügyekről ejtvén szót valójában igazi(bb) magánéletét taglalja. Egyre biztosabban úgy sejti: nem is lapszemlét, hanem érzelmes énblogot vezet hónapról hónapra. S a sürgetésnek, hogy a felületes locsogás helyett végre már inkább a szívét önthesse ki, valahára engedve, be is fejezi a remegő izgalommal idebiggyesztett leadet.
2011. 09. 04.
A szigligeti JAK-tábor próza-szeminárium tagjainak két házi feladata is volt: egyfelől meg kellett írniuk a púpos és a törpe „történetét”, másrészről naplót kellett vezetniük. A naplóírásnak is voltak alfeladatai, abból a felismerésből kiindulva, hogy a naplóíró életét igen gyakran a naplója írja. A három alfeladat a következő volt: 1. tereljék úgy a beszélgetést, hogy megtudják, mit gondolnak a „civilek” a prózáról; 2. éljenek át a valóságban egy álombeli jelenetet; 3. kezdeményezzenek párbeszédet növényi vagy állati lényekkel - írja Láng Zsolt. Az alábbi naplók nemcsak dokumentálnak tehát, hanem maguk is előidéznek, teremtenek - Czapáry Veronika, Kupa Júlia, Farkas Arnold Levente, Csutak Gabriella és Somogyi Aranka segítségével.
2011. 09. 01.
Felsorakozik a felsőház nagycsapatai közül három is. Vajon körbeverés lesz-e, vagy sorozatos döntetlenek, lesz-e gólzápor vagy unott null-nullák? Kiindulópontunk szerint persze felsőházról, nagycsapatokról, rangadókról és ilyesmiről beszélni durva sznobizmus, miért lennének pont a legjobb hírű, legnevesebb folyóiratok a legjobbak? Nyár - és így irodalmi uborkaszezon - lévén különösen rigorózus szemmel figyeljük felkészülési mérkőzéseiket, már csak a fenti retorikai kérdés okán is.
2011. 08. 15.
Már-már gyanús lehet, hogy az alacsony ingerküszöbű szemléző nem is annyira lapszemlét, mint inkább panaszkönyvet ír, elvégre mindig akad valami sirám, hogy ilyen meg olyan nehéz a dolga. A jámbor olvasónak már lassan megesik a szíve, és ha rajta múlna, bízvást fel is mentené, ezek szerint oly nehéz tiszte alól: hát akkor ne csinálja, ha ennyi baj van vele. Pedig pont azért érdemes.
2011. 07. 16.
Jön tehát a második etap. A szemléző a fejéhez kap, mondván, mi mindenről kellett volna még írnia, méricskéli, elég-e az idézet, hogy alátámassza vélt vagy valós igazát, s elég-e a vélt vagy valós igaz, hogy ne csak innen-onnan idézgetve ollózza össze rövidke írásmunkáját. Farkasszemet néz a tartalomjegyzékek és impresszumok névsoraival, utólag gondolva csak bele-bele, ki min fog megsértődni, vagy éppen altesti nyalintásnak félreérteni őszinte elragadtatását. Megrántja a vállát, mielőtt még rémisztőbb konklúziókra jutna önmagára nézvést is.
2011. 07. 08.
Lapszemle kezdődik, havi rendszerességgel, kettes adagokban. Az ember érzi a tüneteket, dobol az ujj, forog a szem, izzad a tenyér. Van benne persze egy adag műbalhé is, de azért, ha kezemben az oldalak, mindig emelkedik a pulzusszám, már ünneplőben a szív, kicsit szoros a nyakkendő, de még elviselhető. Irodalmi feszültség. Minden készen áll, még gyorsan előre, hosszútávon is a Nyájas Olvasó elnézését kell kérni, hogy mindez feltehetően számottevő mennyiségű lap-os szóvicc nélkül következik. Utolsó simítás a vállak körül, egy, esetleg két kereső-igazító mozdulat a nyakkendőn. Készen állunk, vágjunk hát bele.
2011. 06. 17.
“Alkonyodik, sokasodnak az árnyak, az alvilág kapuján kiömölnek a holtak.” - Ezzel a János-jelenések atmoszféráját idéző világvégi riporttal indítja Orbán Ottó a Hatvanadik évére című versét, hogy a következő sorban máris a borzongás retorikájának romantikus végfokával billentse át az olvasót az apokaliptikus áhítaton: “S pár korty habzó vért kunyerálnak, Denevérsivítás karcolja a holdat.”
