Nézem ezt a képet, és azon gondolkodom, honnan volt ebben a csontsovány emberben annyi erő, hogy a publikáció minden reménye nélkül tizenegy évet végigdolgozzon. Olyan kérdés ez, amire még a Hazatérésben sem találunk választ, melyben máskülönben a prózaírás olyan titkairól és küzdelmeiről ad számot, amelyekről sokan életük végéig sem szereznek tudomást.

Mi értelme volna újabb kísérletet tenni egy beláthatatlanul gazdag életmű rövid összefoglalására? Elmondani, hogy a hetvenedik életévét betöltő Nádas Péter egyszerre megújítója és összegzője a magyar prózai nyelvnek; számba venni, hogy három regényen keresztül hogyan jutott el a bekezdések nélküli tőmondatoktól, a bekezdésnyi mondatokon át a Flaubert-i kaméleonmondatokig; mi értelme volna mindennek?

Biztosan elmondja ezt ma, és még éveken át el fogja mondani jópár nálam szakavatottabb elme. Arról kell ehelyett beszélnem, mit jelent egy huszonéves, írni vágyó fiatalembernek ez a hetvenéves ember mint irodalmi jelenség.

Mikor felolvas, akárha betekintést engedne műhelyébe, melyet egyébként kíméletlen következetességgel rejt el a világ elől, ahogyan életének más területeiről is csak megfontoltan beszél nyilvánosan. A szemérmesen öltönybe bújtatott test, a gondosan fésült frizura, a foltmentesre tisztított szemüveg harmóniába kerül a világgal, amikor szövegeit saját hangján, közönség előtt szólaltatja meg. Egyszerre létesít zavarbaejtően intim kapcsolatot a hallgatósággal, ugyanakkor tökéletesen magára marad a mondataival. Ami valójában az írás és az írói lét esszenciájának happeningszerű megjelenítése.




Nem tudok Nádas Péternél magányosabb embert elképzelni. Ez az ünnepelt író, aki akkoris Nobel-díjas szerző, ha hivatalosan soha nem kapja meg a kitüntetést, közel ötven évet egyedül töltött el egy íróasztalnál, aminek közvetett eredményeképp, többek között az én huszonegy évemet minimum kétszer feneketlenül felforgatta. Ennek persze nem sok köze van az irodalomtudományhoz, de mondja valaki a szemembe, hogy nem ez maga az irodalom.

Remélhet-e bárki ennél többet, aki minden nap néhány órát szigorúan szavak értékelésével, mondatok szerkesztésével tölt el? Várhatunk-e mi, írni vágyó fiatalok ennél többet egy olyan korban, amikor napról napra reménytelenebbé válik, hogy bárki, valaha is venni fogja a fáradságot akár egyetlen mondatunk elolvasáshoz?

Abból a csapzott hajú, űzött tekintetű fiúból higgadt, megnyugtató úriember vált, aki nem vállalja az apaságot. Holott egy apának nem lehet más dolga, minthogy cselekedeteivel személyes példát mutasson a fiainak.

Nádas Péter önmaga rabszolgájává tette magát hosszú évtizedekre egy olyan korban, mely nem kevésbé volt reménytelen számára, mint számunkra a mostani. Ez a kivételesen bátor életvitel és folyamatos munka végül megteremtette saját befogadói közegét. Életműve a következetes radikalizmus örök érvényét hirdeti, mely hitet adhat irodalmi fiainak, akik ma éppoly csontsoványak és elszántak, mint ő volt egykor.