irodalom
2012. 11. 18.
Nyílt levél
Tisztelt Miniszter Úr, Tisztelt Államtitkár Úr, személyesen nem ismerjük egymást, engedjék hát meg, hogy röviden bemutatkozzam, Pávai Patak Márta vagyok, műfordítói minőségemben fordulok most Önökhöz, elsősorban nem mint a kortárs spanyol irodalom egyik hazai fordítója és kiadója, hanem mint a magyar-spanyol műfordítói műhely szervezője, amely idén nyáron éppen tízedik alkalommal zajlott le Balatonfüreden. Pillanatnyilag éppen a spanyol fordítóházban dolgozom, Ignacio Martínez de Pisón Mellékutakon című regényét fordítom.
Mielőtt bármit is mondanék, szeretném megkérdezni, tudják-e Önök, kicsoda Hong Nhung Nguyen? Yakimenko Oxana, Karol Wlachowský, Jože Hradil, José Miguel González Trevejo? Vjacseszlav Szereda, Ela Sobolewska, Szava Babić, Adán Kovacsics? Gondolom, nem. Kevesen hallották a nevüket nálunk, még sok nevet felsorolhattam volna közülük, akik a magyar irodalom – nyugodtan mondhatom – szerelmesei. Ők is, ahogy az összes külföldön élő magyar származású vagy nálunk élő külföldi fordító kollégájuk, aki valaha megfordult Balatonfüreden vagy tervezte, hogy egyszer majd ellátogat oda. Se szeri, se száma azoknak a műveknek, amelyeket ők anyanyelvükre lefordítottak életükben, akár együtt, akár külön-külön. Nevük még csak töredéke sem annak a hosszú-hosszú listának, amelyen a füredi Fordítóházban a fennállása óta eltelt idő alatt megfordult fordítókat jegyzik.
Nem tudom, nem is szeretném tudni a háttérkörülményeket, hogy mi vezetett erre a drámai következményeket hozó lépésre, melynek nyomán azt kellett hallanom kétségbeesett kollégámtól, hogy januárban bezárja kapuit a ház, nincs pénz, a minisztérium megvonta a támogatást. Egyvalamit azonban pontosan tudok: amit megspórol ez az ország a balatonfüredi Fordítóházon, az nincs arányban azzal az óriási veszteséggel, amit a hiánya hagyna maga után. Feltételes módban beszélek, mert nem akarom tudomásul venni, hogy nem győz végül a józan értelem.
Tisztelt Miniszter Úr, tisztelt Államtitkár Úr! Gondoljanak csak bele. Vajon miből ismerheti meg a külföld hazánkat, régebbi és közelebbi múltját, aminek máshol tapintható nyoma sincs már talán, mi másból, ha nem az irodalmából? Nem gondolkodtak még el ezen? A történelmet rendre átírja az idő, Jannus Pannonius vagy Csokonai versei, Gyulai Pál félbemaradt Romhányija viszont az idők végezetéig írva marad, és amíg egyetlen ember tud a világon, az akkor is ugyanazt fogja olvasni, még ha idővel mást is ért majd benne. Tisztában vannak Önök vele, mit jelent az, amikor egy vietnámi fordító nekilát, leül és egy Ady-verset kezd fordítani az anyanyelvére? El tudják képzelni, milyen az, amikor egy mongol fordító úgy beszél magyar írókról, élőkről, holtakról egyaránt, mint a legközelebbi barátairól, akiket kiskorától fogva ismer, mintha együtt nőttek volna fel, és mindezt olyan ékes magyarsággal, hogy bárki megirigyelhetné?
Helyrehozhatatlan kárt okoz nekünk, ha ez a ház bezár, nem is akarok belegondolni, csak az jár a fejemben, hogy az egész kulturális költségvetésben elenyésző ez a tétel. Fontolják meg, kérem, mielőtt egy élettől pezsgő szakmai műhelyt halálra ítélnek. A fordítás magányos tevékenység. A fordító számára a fordítóház az egyetlen lehetséges helyszín a szakmai eszmecserére, ezt se feledjék el, nem úgy van, mint a mérnök vagy az ügyvéd esetében, aki nap mint nap bejár irodába, hivatalba, bíróságra, ahol lépten-nyomon találkozik kollégákkal.
Tarazona (Spanyolország), 2012. november 16.
Nem tudom, nem is szeretném tudni a háttérkörülményeket, hogy mi vezetett erre a drámai következményeket hozó lépésre, melynek nyomán azt kellett hallanom kétségbeesett kollégámtól, hogy januárban bezárja kapuit a ház, nincs pénz, a minisztérium megvonta a támogatást. Egyvalamit azonban pontosan tudok: amit megspórol ez az ország a balatonfüredi Fordítóházon, az nincs arányban azzal az óriási veszteséggel, amit a hiánya hagyna maga után. Feltételes módban beszélek, mert nem akarom tudomásul venni, hogy nem győz végül a józan értelem.
Tisztelt Miniszter Úr, tisztelt Államtitkár Úr! Gondoljanak csak bele. Vajon miből ismerheti meg a külföld hazánkat, régebbi és közelebbi múltját, aminek máshol tapintható nyoma sincs már talán, mi másból, ha nem az irodalmából? Nem gondolkodtak még el ezen? A történelmet rendre átírja az idő, Jannus Pannonius vagy Csokonai versei, Gyulai Pál félbemaradt Romhányija viszont az idők végezetéig írva marad, és amíg egyetlen ember tud a világon, az akkor is ugyanazt fogja olvasni, még ha idővel mást is ért majd benne. Tisztában vannak Önök vele, mit jelent az, amikor egy vietnámi fordító nekilát, leül és egy Ady-verset kezd fordítani az anyanyelvére? El tudják képzelni, milyen az, amikor egy mongol fordító úgy beszél magyar írókról, élőkről, holtakról egyaránt, mint a legközelebbi barátairól, akiket kiskorától fogva ismer, mintha együtt nőttek volna fel, és mindezt olyan ékes magyarsággal, hogy bárki megirigyelhetné?
Helyrehozhatatlan kárt okoz nekünk, ha ez a ház bezár, nem is akarok belegondolni, csak az jár a fejemben, hogy az egész kulturális költségvetésben elenyésző ez a tétel. Fontolják meg, kérem, mielőtt egy élettől pezsgő szakmai műhelyt halálra ítélnek. A fordítás magányos tevékenység. A fordító számára a fordítóház az egyetlen lehetséges helyszín a szakmai eszmecserére, ezt se feledjék el, nem úgy van, mint a mérnök vagy az ügyvéd esetében, aki nap mint nap bejár irodába, hivatalba, bíróságra, ahol lépten-nyomon találkozik kollégákkal.
Tarazona (Spanyolország), 2012. november 16.
Pávai Patak Márta
További írások a rovatból
Interjú Horváth Florenciával és Karádi Gergővel a Valójában senki című zenés irodalmi est kapcsán