zene / előadás
2011. 11. 15.
A világ legnépszerűbb német nyelven éneklő együttese, a Rammstein nem okozott csalódást turnéjuk budapesti állomásán. A szinte teljesen megtelt Budapest Sportaréna közönsége elégedett lehetett, volt minden, ami kellett, de a kritika nem bír magával: valami mégis hiányzott. Elérték a tökéletest, onnan pedig nagyon nehéz továbbmenni.
2011. 11. 10.
Minden együtt volt ahhoz, hogy Dr. Balamuralikrishna, az indiai karnatikus zene leghíresebb képviselőjének budapesti koncertje legendássá váljon. Néhány nappal színpadra lépése előtt körbejárt a hír, hogy a zenészek csomagja egy lekésett járat folytán elveszett, sőt, a benfenntesek azt is tudni vélték, hogy a „Gyermek Krisna” névvel büszkélkedő, életének nyolcvankettedik évében járó énekes legutolsó Indián kívüli koncertjét adja a Trafóban.
2011. 11. 06.
Se az a hippifazonú Ken srác, az a dalszerző-zseni, se az alkoholista, nyugalmazott hangszálbajnok, a Byron, sokkal inkább ez a kocsmáros kinézetű, angol akcentusát ropogtató gitáros, Mick Box maga a Uriah Heep. Meg ez az aranytorkú, aranyhajú, kopaszodó énekes, ez a „back to the 80s” show-ból menesztett basszer, meg ez a kopasz izomember, aki mintha folyton szét akarná bontani a dobcájgot. Ez az öreg Uriah Heep, amelyik mégis úgy tolja a rock ’n rollt, mint a hippik. Fiatalosan, szabadon és egyszerűen. Easy Livin’ a javából.
2011. 10. 23.
A kulturális színtér székhelyét a Királyfürdő bejáratánál nem jelzi feltűnő felirat. Kiragasztott papírok, nyilak vezetnek a belső udvarra, az ideiglenesen beállított szpotlámpák alá, a napozóágyakból és kihajtható székekből álló, rögtönzött nézőtérhez, ahol a színészekből és zenészekből álló független társulat beállása éppen a végéhez érkezik. Rövid, ám szívhez szóló köszöntés, s hálás szavak a közönség felé. Elérzékenyülés. Világvégi biciklista beletörődő tempózása a kifeszített kötélen. Itt minden – finoman szólva – szimbolikus.
2011. 10. 15.
Helikopter, géppisztolyos katonák, halálos szerelem, maffia és zabigyerekek – lehet ezt elrontani? Az Operettszínház társulata és KERO®, a rendező nem hogy elrontotta volna, épp a legmagasabb emberi távlatokba emelte az egyébként szappanopera ízű tragédiát. Beszámolónk alant következik...
2011. 10. 08.
Amerre nézek, zenészarcok – jegyeztem meg magamnak a MÜPÁ-ban, a Fesztivál Színház nézőterén ülve, Kováts Kriszta és Szirtes Edina Mókus közös produkciója, a Tao Te King kezdete előtt. Márpedig, aki vállalja a szúrós szemű szakmaibeliek előtt való megméretést, az magasra helyezte a mércét.
2011. 09. 19.
Nem gondolom, hogy a koncert rossz volt. Amennyi köze van a trombone-nak az angol bone, azaz csont szóhoz, annyi köze van a Four Bones Quartetnek a rosszasághoz. De azt sem szeretném elhallgatni, hogy voltak bizony problémáim zenehallgatás közben. Kritikám alant következik...
2011. 09. 05.
Az idei Sziget fináléja a szentségtörés jegyében zajlott: a Nagyszínpadon utolsóként a következetesen túlértékelt White Lies játszott mindössze két lemez birtokában, míg a Rock-Metal pódiumon a Tankcsapda butította kiskorú rajongóit utóbbi pár éves daltermésével. Még szerencse, hogy délután a Gogol Bordello nem kisebb célt tűzött ki maga elé, minthogy felszámolja a szegregációt, az izolációt és a szegénységet tánczenéjével, amire csak a melankólia-exportőr The National tudott hasonló nívójú replikát adni.
2011. 08. 31.
Habár egy jóravaló fesztiválozó a negyedik napot az utolsó éjszakára való rápihenéssel tölti, mégis kénytelenek voltunk lecövekelni a Rock-Metal Nagyszínpad elé, ugyanis a világot jelentő deszkákkal ismerkedő Superbutt után a külföldön székelő magyar tufametálos Ektomorf adta ritka honi koncertjeinek egyikét. Utána színpadmustrára indultunk: jártunk pörgős indie bulin (Kaiser Chiefs), Goran Bregovic tánczenének álcázott diszkójában, majd végül a Heaven Street Seven alternatív popslágereire bólogattunk egy sort.
2011. 08. 25.
Ki tudná visszaadni azt a színkavalkádot, azt a meghitt és új, közeli és távoli pillanatokban tobzódó két napot, amelyet Kaposváron töltöttem? Egyike volt azon ritka pillanatoknak, amikor az ég súlyos mély kékjén szivárvány felhők úsznak, a fények aranyban tündökölnek és minden apró részlet önálló életre kel. Élményeim elejétől az utolsó pillanatig jól rendezett sorba igazodnak, amiben minden apróságnak megvan a maga jelentősége: ha az egész teljességét nem is tudom visszaadni, legalább ezt az elrendezettséget megpróbálom felidézni...
