Ne legyünk igazságtalanok, a mindössze két éves múltra visszatekintő brit vakcinák rendesen odatették magukat: a született hipsterek kék farmer-szerelésben, egy átlagosan kattant rockzenekar benyomását keltették, akik tudják, hogyan kell a Ramones vagy a Strokes nyomvonalán őrületbe kergetni a közönséget.

Fel is csaptak a tinisikolyok, tomboltak a külföldiek-magyarok egyaránt, csak azt nem értettük, mire ez a nagy felhajtás. Vagyis nagyon is értjük, csak nem akarjuk: a zenekar mostani interjúiban is a (brit) sajtó által keltett irreális elvárások miatt magyarázkodik; mikor ők csak egy szimpla retro indie zenekar, némi önirónával, és valamivel több klasszikus rock ’n rollal a farmerzsebükben.

Meg azt is értjük, hogy a Szigetnek is muszáj felkapaszkodni a trendvonatra, és a Nagyszínpad délutáni műsorsávját többnyire a szigetországból érkező ijfú rockzenekarokra áldozta, talán így kompenzálva azt, hogy a főműsoridőben a csúcskorszakát jócskán meghaladott, inkább nosztalgiaértékkel, mintsem aktualitással bíró zenekarokat szokott leszerződtetni.

 

 

Ha viszont tényleg (a) The Vaccines a könnyűzenét óriási mértékben befolyásoló Anglia egyik új reménysége, akkor igencsak gondban vagyunk – még úgy is, hogy a többször lefutottnak kikiáltott indie hullám már rég nem termel ki magából provokatív, netán előremutató együtteseket, így aztán elvileg a Vaccines-nek sem kéne szégyenkeznie, hogy ők se találtak ki semmi újat a pofonegyszerű riffeken és a gyermeteg sláger-refréneken, meg némi punkos kettőnégyen kívül. Mert jónak jó volt ez a buli, akkor is, amikor a gyermekmondóka bonyolultságú ritmusra énekelték a bájos generációs himnuszaikat Post-Break Up Sextől kezdve Wreckin’ Barig, mert valahol mégiscsak ott bújkál az (ön)irónia a sorok között (pláne, amikor tinédzser-ikonok arról énekelnek tinédzsereknek, hogy ők nem tinédzser-ikonok), de amit (a) The Vaccines produkált, azt nagyjából bármelyik közepesen tehetséges zenekar produkálni tudta volna.

Egy közepesen karizmatikus frontember kiállt a színpadra közepesen jó dalokkal, és nyomott egy jó közepes show-t. A koncert maga korrekt volt, se több, se kevesebb, a vége felé megsokasodó old school punk-rock dalok kicsit még felpörgették a bulit, a srácok pedig arról se feledkeztek el, hogy betekintést nyújtsanak a szeptemberben érkező, második nagylemezükbe.

A Come of Age-ről felcsattant a No Hope, a Bad Mood, a Ghost Town és a Teenage Icon is, de a lemezcímmel ellentétben nem ért be semmi, csak a gondolat: a Vaccines se a rockzenét, se önmagát nem fogja megváltani.

 

A gyermeki egyszerűségből faragott esztétikát magának Agnes Obel dán zongorista-énekesnő is – de az ő zenéjében nyoma sincs iróniának. Csellóra és billentyűre komponált, melankolikus balladái valójában mini csendszimfóniák, a megnyugvás, az elmélkedés szigetei. Obel példaképei közé például Joni Mitchellt vagy Eric Satie-t sorolja, és valóban: Obel szerzeményei minimalista, egy-egy megkapó melódiára épülő darabok, amelyek talán kissé furán hatnak egy olyan örökmozgó fesztiválon, mint a Sziget, de így, a harmadik napon, olyan nyugalmat árasztottak, mint a sírmélyi csend.

 

 

Obel bájosan csengő dallamai, finomra hangolt zongorajátéka, és alulhangsúlyozott énektémái igaz, nem hemzsegnek az eredeti megoldásoktól, viszont kikapcsolnak, kiretusálják a külvilágot, és valami megfoghatatlan-mély nyugalmat árasztanak. Igazából nincs nagy titok a produkció mögött, csupán egy érdekes hang, pár érdekes dallam, és egy ügyes fénytechnikus, aki képes volt sejtelmessé varázsolni a két zenészt, és atmoszférát kicsalni a majdnem-üres színpadból.

A koncert szerencsére nem volt tökéletes, több baki is becsúszott, egyszer a hang ment el, máskor a csellós lány rontotta el a dalt, mire Agnes újrakezdte az egészet – de ezek az apró momentumok mind csak hozzásegítettek valamicskét ahhoz, hogy az amúgy hatalmas A38 sátorban megteremtse a két zenész azt a családias atmoszférát, ami a hasonszőrű koncertekhez elengedhetetlen. A 2010-es Philharmonics dalai: a Beast, az Over The Hill, vagy a két nagy "Obel-sláger", a Just So és a Riverside meg is kísértették a lehetetlent, és megpróbáltak létrehozni ezt az intim hangulatot – inkább több, mint kevesebb sikerrel.

 

Szintén hatalmas médiafelhajtás övezte (a) The Stone Roses koncertjét – igaz, az ő zenéjük legalább történelmi értékkel bír, a britek 1989-es debütlemeze az ún. Madchester színtér egyik sarokköve volt, amely az alternatív gitárzenét táncolható, feszes ritmusokra fűzte fel, és pszichedéliával bélelte ki.

Valljuk be: bármilyen nosztalgikus felhanggal is bírnak a Stone Roses slágerei, bármilyen jól illenek is egy szürke ködfátyollal bevont esős délutánhoz, se a ’89-es, se a ’94-es lemez dalai nem öregedtek túl jól. Vannak kortalan rockzenék, mint a Motörheadé, a Black Sabbath-é vagy a Deep Purple-é – a Stone Roses-é nem ilyen. Egy felgyorsult korban, amikor a rockzene már egy más szinten mozog, alapjáraton hátrányból indulnak az enerváltnak ható ritmusok, a korhangulatot megragadó, ám azon túllépni nem tudó rock ’n roll számok.

 

 

Ettől még a Stone Roses magához mérten adhatott jó koncertet. Ami azt illeti, adott is, egy élvezetes, kellemes koncertet. Főleg John Squire gitáros kedvezett a hallgatóságnak, akinek a pszichedelikus betétek, a több percig eltekert gitárszólók feküdtek a legjobban – ahogy az egész együttesnek is. Mert ha a tempó, a fogalmazásmód meg is haladott volt, az az elszállós gitárbűvészkedés, amit Squire például az I Am The Ressurectionben vagy a Fools Goldban művelt, felért egy korrekt stoner-trippel.

A ’60-70-es évek atmoszférájában meghempergetett, meg-megnyújtott részeknél lehetett elmerülni a Stone Roses világában, felvenni a ritmusukat és velük együtt nosztalgiázni. A ritmusszekció mindent meg is tett, hogy rásegítsen, Gary Mounfield kezében dögösen szólt a basszgitár, lüktetettek a ritmusok, és örömmel feleselt Alan Wren ütőssel is.
 

Aki viszont sokat rontott az összképen, az Ian Brown énekes volt; neki se hangja, se energiája nem maradt egy Nagyszínpados koncerthez. Hagyján, hogy hamisan csengett másfél órán keresztül, a Stone Roses sosem az ő énekiskolájáról volt híres; viszont ahogy mindenféle lelkesedést vagy izgalmat nélkülözve rendre kitotyogott a színpad szélére, és ott rázta a csörgőjét, miközben a többiek épp szétszólózták az agyukat, az egészen hervasztó jelenség volt. Brown produkciója erősen konvergált a másnapi Pogues-buli énekesének motyogásához, csak hát Iannak papíron semmi baja, azon kívül, hogy akut adrenalin-hiányban szenved.

 

 

A Stone Roses ettől függetlenül felvonultatta a kötelezőt, elhozta a régmúlt slágereit az I Wanna Be Adoredtól a Waterfallon keresztül a She Bangs The Drums-ig, megfürdetett minket a pszichedéliában, alánk tolt pár feszes ritmust, és megtáncoltatta az arra hajlandókat – a koncertből csak az nem derült ki, hogy miért is kéne a Stone Roses-ra figyelni 2012-ben.

A zenekar nem tudott komolyabb fegyvertényt felvonultatni, de így legalább a harmadik nap az lehetett, aminek lennie kellett: csendes-ülős pihenőnap, ahol a brit gitárzenének se a régi, se az új üdvöskéi nem zavarták meg a nyugalmunkat.