A szervezők legalább annyit megtettek, hogy valamelyest leverték a jegyárakat erre a napra, 13 helyett csak 8 ezret mutatott a díjszabás, ami akárhogy is számoljuk, mégiscsak megérte 3-4 olyan zenekarért, ami főzenekarként majdnem ennyit kérne el egy PeCsa-s buliért.

Azért azt illendő hozzáfűzni, hogy míg a Sziget leépítette, addig a vidéki fesztiválok felerősítették a keményzenei kínálatukat: a fővárosi fesztivál kockázatkerülő igazolásai (az itthon évente koncertező HammerFall, a biztos külföldi rajongóbázissal bíró Lacuna Coil, valamint a mostanra levitézlett metalsztár-zenekar, a Dimmu Borgir) mellett a FEZEN például abszolút ütős, gyomronvágó felhozatallal csábított (Machine Head, Sepultura, Testament, Kreator), de a Hegyaljának (Arch Enemy, Exodus, Skindred, Danko Jones) sem kellett szégyenkeznie.

 

A Hajógyári fesztiválnak azért van egy for előnye: a Sziget mégiscsak a Sziget, vagyis utolérthetetlenül jobb infrastruktúrával és atmoszférával bír, mint vidéki "vetélytársai". Habár a 20 éves Sziget koncertjei nem verték le a tavalyi magas lécet, amit a Judas Priest, a Skunk Anansie vagy épp a The National tornászott fel a horizontra, azért csalódni így sem kellett: a jókedvet csak a külföldiekre szabott italárak (a Csónakházon kívül a legolcsóbb sör 580-ba fájt), valamint az egész Szigetet körbelengő porfelhők rontották, amelyeket csak a Nagyszínpad előtt, pár permetezővel próbáltak szétfoszlatni – inkább kevesebb, mint több sikerrel.
 

A nulladik napi alapozáskor azonban még messze kerültük a Nagyszínpadot, ahol a korral erősen az agyzsibbasztó elektronika felé haladó Ákos adott koncertet este – a Metal Napot szerencsére jó messze száműzték innen, a Sziget legtávolabbi sarkába, a volt Világzenei Színpad helyére, ahol most a Magyar Zenei Színpad üzemelt.

Miután a Superbutt a fémesebb ízű Music For Animals dalaival (és egy Motörhead-átirattal), valamint a Téglás Zolit nélkülöző Ignite Jon Bunch vendégénekessel melegített be az amúgy is forró hangulatú kora délutánon, Portugália első számú nehézfém-exportcikke, a Moonspell nyitotta meg a rangosabb zenekarok sorát.

A Fernando Ribeiro vezette zenekarról előzetesen annyit érdemes tudni, hogy anno az éjfeketére sötétített melankóliát death metálos hörgésekben és horrorisztikus atmoszférában megfogalmazó Irreligious-szel futottak be, miután 1995-ben, a gótikus black metál nevű paradoxont kellemesen keserédes dalokban feloldó Wolfhearttal fektették le stílusuk alapjait.

A gótikus doom/death zenekarokhoz (Paradise Lost, My Dying Bride) hasonló pályaívet befutó Moonspell az ezredforduló környékén szinte kötelező jelleggel végzett kísérleteket az elektronika fémzenébe való integrálásával, hogy utána szintén kötelező jelleggel térjenek vissza egy gótikusabb (Darkness & Hope), majd egy old school (Memorial, Night Eternal) irányvonalhoz – hogy idén egy, a zenekar két végletét (a Sistery of Mercy-féle goth rockot és a halálmetallal rokonszenvező, keménykötésűbb metál-hangszerelést) az Alpha Noir/Omega White duplalemezén, külön-külön csokorba szedve valósítsák meg.

 

A szigetes koncerten viszont egyértelműen a keményvonalas – valamint a klasszikus – dalaiból építette a hangulatot a Moonspell: a keménymagot megosztó Omega White-ról például egy lágyabb dalt sem csepegtettek el, az Alpha Noirról viszont több erőteljes alapozás is felcsattant, úgymint a zsigeri címadó, a koncertet kellő erővel megnyitó Axis Mundi, a beszédes című Love Is Blashpemy valamint a portugál nyelven elhörgött Em Nome do Medo.

Az Alpha Noir dalai élőben sem vallottak szégyent, a hangzásról ugyanez viszont már nem mondható el: a túlzottan nyers megszólalás eleinte ugyanúgy gyilkolta a hangulatot, ahogy a napfény is aktívan irtotta ki a gótikát a zenéből.

A délután négy órai időpont finoman szólva is korai volt egy hasonszőrű bandának, igaz, Fernando énekteljesítménye sem segített azon, hogy érvényesüljenek az olyan tisztán csengő darabok, mint pl. a Nocturna. Az éneket amúgy is elnyomták a hangszeresek, de amikor szabad terepet kapott az Ex Deo római öltözetéhez hasonló sisakban színpadra lépő énekes, akkor sem élt a lehetőséggel, és nem tudta kidomborítani az amúgy mélymelankóliába ágyazott énekdallamokat.

 

 

A Moonspell matinékoncertje így nem dagonyázott az atmoszférában, ennek ellenére a portugálok hozták a kötelezőt: az olyan klasszikusokkal, mint az Opium, a Vampyria, a Full Moon Madness vagy épp a fenséges Alma Mater, hibázni nemigen lehet. Ha lenne igazság az undergroundban, akkor simán kicserélték volna a csúcsformáján régen túljutott Dimmu Borgirral a Moonspellt, és akkor az éjszaka is simán kipótolhatta volna azt a pár hangjegyet és hangulathiányt, ami ahhoz kellett volna, hogy a portugál gót metálosok igazán emlékezetes koncertet adjanak.

 

Hogy ez inkább a bejelentett két éves pihenőjéről a színpadra visszaráncigált HammerFallnak sikerült inkább, arra valószínűleg senki nem számított – se a rajongók, se a zenekart előszeretettel ekéző ellenzék. Az irónia korában persze könnyű kicikizni a heavy metál komolyan vett pátoszát, arról nem is beszélve, hogy a HammerFall ugyanolyan bűnbak a sokadik virágzását megélő stílus megvetői, mint mondjuk Kurt Cobain a metalosok szemében.

A svédeket persze ugyanolyan botorság egy egész műfaj feltámadásáért ünnepelni/hibáztatni, mint Cobainra fogni azt, hogy a grunge visszaszorította a ’90-es években a klasszikus rock/metál zenéket. Joacim Cans-ék különben sem tettek mást, minthogy újramelegítették a ’80-as évek HM bandáinak sikerreceptjét, és azt pofátlanul fogós dallamérzékkel alkalmazták – az ezredforduló óta beindult szimfonikus, majd európai heavy/power metál hullám (amelyet a mostani, egyelőre tökéletesen derivatív retro-őrület egészít ki) viszont sokkal szerteágazóbb és a HammerFallétől eltérő hangütést képvisel, hogy zeneileg az Cans-éktól lehetne eredeztethető.

Viszont pont az Iron Maident vagy a Judas Priestet egy az egyben lekoppintó retro metál fantáziátlansága mutatja, hogy a HammerFall legalább egyéni hanggal, sajátos és felismerhető dalokkal bír, az pedig végképp tagadhatatlan, hogy egy végtelenül profi együttesről van szó.

 

Koncertjeik ezért azután is látogathatók maradtak, hogy a lemezeik színvonala keményen esni kezdett – ironikus módon pont ekkoriban tettek szert hatalmas népszerűségükre. Az utóbbi években viszont visszatalálni látszanak a klasszikus lemeztrió (Glory to the Brave, Legacy of Kings, Renegade) által kikövezett ösvényre, és a koncerteken is előszeretettel nyúlnak a már 15 éves slágereikhez.

A Szigeten ráadásul úgy alakult, hogy minden klappolt: a rövidített játékidő miatt nem a The Dragon Lies Bleeding vagy a Renegade szintű alapvetéseket, hanem inkább az új dalokat gyomlálták ki a szettjükből, így egy majdnem makulátlan best of-fal álltak ki a rajongók elé.

Igaz, Fredrik Larsson basszusgitáros nélkül, de nagyszerű formában: valószínűleg azért, mert a meghajszolt turnézás helyett már – a wackeni bulit leszámítva – a bejelentett, majd két éves pihenőjüket töltik, ezért kipihenve, 100 %-os produkcióval tehették oda magukat.

Különösen érvényes volt ez Cans-ra, aki hiába a HammerFall egyik védjegye, legalább annyiszor tölti be a leggyengébb láncszem szerepét is – de nem most, hiszen a pengeéles hangzással megtámogatva, lemezminőségben szállította az ívelt HF-melódiákat. Az erőteljes, kövér sounddal akkorát ütöttek a HammerFall-dalok, hogy azt egy jóval durvább metál zenekar is elirigyelhette volna.

 

 

Az Oscar Dronjak által megálmodott banda a tőle megszokott profizmussal vezényelte le epikus HM-himnuszait: a műfaj színpadi manírjainak összes változatát felvonultatták, de pont ezért lehetett szeretni a bulit; a gitáros pózolások, a közös headbangelések, a gondosan megkoreografált mozgások nulla pénzből is látványos show-t eredményeztek.

A programban pedig ügyesen vegyítették a régivonalas, vágtázó speedeléseket (Heeding The Call, Steel Meets Steel, Renegade, The Dragon Lies Bleeding) a megszakított tempót nagy ívű refrénekben feloldó dalokkal (Blood Bound, Last Man Standing, Let The Hammer Fall) – még akkor is, ha a legutóbbi lemez (Infected) egy-egy túlságosan tufa száma (Any Means Necessary, Bang Your Head) is becsúszott közéjük.

A HammerFall koncertje egyórás bűnös élvezet volt azoknak, akiket anno megmozgatott a HammerFall old school heavy metálja, vagy akiket megérintettek "újkori" slágereik (a Hearts On Fire-t anno még a VivaTV is nyomta nappali műsoridőben [!]) – emellett pedig arra is jó volt, hogy visszaadja a reményt: kellő feltöltődéssel egyszer még a HammerFall is tündökölhet régi, nagy fényében.
 

A svédek után olasz áramvonalas rockzene uralta el a színpadot: a Magyarországon talán nem túl ismert, külföldön viszont stabil brandnek számító Lacuna Coil kapta meg a második főműsoridőt – még akkor is, ha pár rőzsényivel kevesebb rocker-hajszál ingadozott ekkorra a szélben, mint a HF-en.

Az a fránya szubjektív ízlés azonban mindig is megakadályozott abban, hogy közelebbi barátságot kössek a Lacuna Coil manapság már egészen műanyag-ízű zenéjével – élőben pedig az sem segített ezen, hogy a két énekessel felálló bandában Cristina Scabbia profin, Andrea Ferro viszont totálisan hamisan énekelte az amúgy az amerikai mainstreamhez inkább passzoló "gothic" dalokat.

Ezért aztán a Lacuna Coil koncertje alatt teszteltük az idei Sziget árait – talán mondani sem kell, hogy a Sziget szabályai alól továbbra is kibújó Csónakház volt a nyerő, ahol már 400 HUF-ért lehetett szomjúságot oltani, még ha a kedélyes vendéglátóhelység 3 kijáratának egyikéhez mogorva biztonsági őrt is állítottak, aki megpróbálta megakadályozni, hogy az élelmesebb emberek elvigyék az itt vásárolt árut – mint a kijáratok számából is kiolvasható, nem túl nagy sikerrel.
 

A Metal Napot záró Dimmu Borgirnál kellett volna, hogy tökéletesen működjön a hatásmechanizmus – de nem így lett. Egyrészt azért, mert a hangzás korántsem vágott földhöz, a kellő erő és dög hiányzott belőle, másrészt azért, mert a norvég szimfoblackerek a koncertjük első felét az egészen friss és egészen szürke dalaikkal töltötték ki.

A HammerFallal ellentétben, akik váltogatták a régi és új számaikat, a Dimmu először a 2010-es lemez számait erőltette, és egészen a Vredesbyrdig kellett várni ahhoz, hogy végre valami tökös számot játszanak. Ehhez persze tudni kell azt, hogy a Dimmut legalább annyira illik fikázni, mint a svédeket – a Borgirt éppen azért, mert a szimfonikus megközelítéssel kiherélte, sőt, "mainstreammé" tette a black metált, ami mégiscsak blaszfémiának számít az underground menedékébe visszahúzódó, önmagát a popularitással szemben definiáló műfaj esetében.

A Shagrath nevével fémjelzett zenekar ugyanis a black metál jéghideg kiábrándultságát, magány-érzetét vagy éppen világgyűlöletét könnye(bbe)n befogadható, epikus-szimfonikus fogalmazásmódra cserélte – újabban pedig csak annyiban emlékeztet már zenéjük a fekete fémre, hogy Shagrath ugyanazt a torokkapirgáló károgást űzi éneklés címszó alatt, ami a stílus sajátja.

 

 

A probléma inkább abban rejlett, hogy a legújabb dalaikból Vortex távozásával az ihlet is kiveszett – és ha még le is nyeljük azt, hogy az Abrahadabra-nak például már köze sincs ahhoz az anti-esztétikához, amiben a ’90-es években megfogant a műfaj, attól még ugyanúgy nehéz volt megállni unatkozás nélkül a Gateways, a Ritualist vagy a Chess with the Abyss című dalokat.

A szigetes helyett inkább a wackeni fellépése lehetett kiemelkedő a Dimmu Borgirnak, ott ugyanis nagyzenekarral léptek fel – itt szokás szerint samplerről szóltak a vonatkozó részek, ahogy a zenekarból nemrég távozott Vortex tiszta énektémáit is hiányolnunk kellett, ugyanis nem szerződtettek a helyére énekest annak ellenére, hogy a három alaptagot még ugyanennyi turnézenész kíséri élőben.

Látványosnak viszont látványos volt a buli, és a koncert végére azért a klasszikusokat is előszedték, a beszaggatott Puritania, a Progenies of the Great Apocalypse vagy a Kings of the Carnival Creation elűzte az unalmat az éjszakából. Annyi biztos, hogy a Dimmu Borgir nem élete koncertjét adta – legalábbis nagyon remélem.

 

Összességében azért megérte kilátogatni a Metal Napra, még akkor is, ha némi szervezési érzékkel sokkal többet is ki lehetett volna hozni az egynapos programból. Ha mást nem, legalább azt észrevehette a színpad közelében lófráló Gerendai Károly, hogy bizony jócskán akadtak itt külföldiek is, és ha a magyarokét nem is, legalább az ő igényeiket ki fogják szolgálni jövőre egy Rock Színpaddal. Egy kis fantáziával pedig az se lenne eshetne nehezükre, hogy a mostaninál acélosabb névsort képzeljenek oda...