zene / gondolat

„Soha sehol nem látunk annyi önképzavaros embert, mint egy operaház körül”, írja Almási-Tóth András, az Operaház művészeti igazgatója az Élet és Irodalom 2026. október 2-i számában megjelent publicisztikájában. Nem kedves öniróniáról van szó, mint azt az ember jóhiszeműen vélhetné, és nem is becsületes számvetésről arról, hogy hova (nem) jutott el az intézmény Almási-Tóth – eddig – nyolc (és Ókovács Szilveszter – eddig – tizenöt) évig tartó áldásos tevékenysége nyomán.

Misi Nénitől, született Misley Judittól kaptam a Nemtudást (Milan Kundera: Ignorance, 2000) az AKG könyvtárában. Ő volt az iskola könyvtármestere, sokunk mentora, számomra pedig a legfőbb pedagógus. Számos hasznos dolog mellett ő tanította meg azt is, hogyan kell belógni a Szigetre. Nemrég, hosszan tartó betegség után elhunyt. Az ő emlékének ajánlom az alábbi írást, amelyben a nosztalgia fogalmával és Mary Halvorson - Ambrose Akinmusire duójával foglalkozom.

Rengeteg fájdalmat okozott az elmúlt időszakban az NKA kiszámíthatatlan döntési mechanizmusa, ami sokszor minden szakmaiságot nélkülözve – például Orbán János Dénes és Takaró Mihály kurátori jelenlétében – ideológiai vagy személyes bosszú miatt volt elutasító. A közpénzekből történő szakmai kultúrafinanszírozás hiányát tetézte az általam ebben az időszakban megírt, kereken 100 pályázat esetében az NKA kasszájába befizetett, és soha viszont nem látott 4.478.211 forintnyi „nevezési díj” – amit nyugodtan nevezhetünk a bevezetőjéről L. Simon László adónak, amivel a kulturális szférát sújtotta.

Nem tudom, hányszor olvastam el Fazekas Gergely Négynegyed című kötetét, két és félszer biztosan. Bizonyos fejezeteket többször is: irigy mélázással, avagy méla irigységgel szemlélve szerzője páratlan idiómatárát. Sok fejezetett újraolvastam, hiszen ezek az írások korábban publikált szövegek. Már az olvasás előtt tudtam, hogy a könyvet kritizálni fogom, emiatt talán szabályosan az elejétől a vége felé haladva kellett volna elolvasnom, hátha végigvezet egy dramaturgiai szál. Noha fülemben visszhangzott egykori mentorom, Balassa Péter, intelme: “Azt az írást, aminek első sorai nem keltik fel az érdeklődésemet, azt nem érdemes tovább olvasni”, nem sejtettem az olvasás előtt, hogy írásom a könyvről nem kritika lesz, hanem egy reflexióesszé, melyben lesznek ugyan kritikai megjegyzések, ám központi mondanivalója mégsem a műbírálat, hanem inkább a kötet inspiráló erejéből kialakult magánvélemény, gondolatfüzér. 

Egy klasszikus zenei videóklip megtekintése során szükségszerűen fel tud merülni a kérdés a nézőben: kellett-e ez a klip a zeneműhöz, vagy csak egy felesleges manír? Hozzáadott-e a mozgókép valamit a zenéhez, képes volt-e szimbiózisba lépni a két médium, netán ki tudta-e egészíteni bármivel a vizuális matéria a hallottakat, vagy csupán oda nem illő szemfényvesztés, amit a zene levet magáról? A kérdés jogossága azért sem kétségbe vonható, mert a videóklip, mint mozgóképes műfaj, kialakulása és története során annyira összenőtt a popzenével, mint alapanyaggal, hogy egy ennyire esszenciálisan eltérő zenei műfajra rávetíteni vagy átmásolni a rég alakot öltött és berögzült műfaji sajátosságokat óhatatlanul is diszharmóniához vezethet.