zene / gondolat

Rengeteg fájdalmat okozott az elmúlt időszakban az NKA kiszámíthatatlan döntési mechanizmusa, ami sokszor minden szakmaiságot nélkülözve – például Orbán János Dénes és Takaró Mihály kurátori jelenlétében – ideológiai vagy személyes bosszú miatt volt elutasító. A közpénzekből történő szakmai kultúrafinanszírozás hiányát tetézte az általam ebben az időszakban megírt, kereken 100 pályázat esetében az NKA kasszájába befizetett, és soha viszont nem látott 4.478.211 forintnyi „nevezési díj” – amit nyugodtan nevezhetünk a bevezetőjéről L. Simon László adónak, amivel a kulturális szférát sújtotta.

Nem tudom, hányszor olvastam el Fazekas Gergely Négynegyed című kötetét, két és félszer biztosan. Bizonyos fejezeteket többször is: irigy mélázással, avagy méla irigységgel szemlélve szerzője páratlan idiómatárát. Sok fejezetett újraolvastam, hiszen ezek az írások korábban publikált szövegek. Már az olvasás előtt tudtam, hogy a könyvet kritizálni fogom, emiatt talán szabályosan az elejétől a vége felé haladva kellett volna elolvasnom, hátha végigvezet egy dramaturgiai szál. Noha fülemben visszhangzott egykori mentorom, Balassa Péter, intelme: “Azt az írást, aminek első sorai nem keltik fel az érdeklődésemet, azt nem érdemes tovább olvasni”, nem sejtettem az olvasás előtt, hogy írásom a könyvről nem kritika lesz, hanem egy reflexióesszé, melyben lesznek ugyan kritikai megjegyzések, ám központi mondanivalója mégsem a műbírálat, hanem inkább a kötet inspiráló erejéből kialakult magánvélemény, gondolatfüzér. 

Egy klasszikus zenei videóklip megtekintése során szükségszerűen fel tud merülni a kérdés a nézőben: kellett-e ez a klip a zeneműhöz, vagy csak egy felesleges manír? Hozzáadott-e a mozgókép valamit a zenéhez, képes volt-e szimbiózisba lépni a két médium, netán ki tudta-e egészíteni bármivel a vizuális matéria a hallottakat, vagy csupán oda nem illő szemfényvesztés, amit a zene levet magáról? A kérdés jogossága azért sem kétségbe vonható, mert a videóklip, mint mozgóképes műfaj, kialakulása és története során annyira összenőtt a popzenével, mint alapanyaggal, hogy egy ennyire esszenciálisan eltérő zenei műfajra rávetíteni vagy átmásolni a rég alakot öltött és berögzült műfaji sajátosságokat óhatatlanul is diszharmóniához vezethet.

Még a Visegrádi utcában laktunk, közel a Lehel térhez, a feleségemmel. Voltak megváltoztathatatlan alapvetések. Ezek közé tartozott, hogy a Lehel ízében ebédeltem, és az, hogy ha kedd, akkor este héttől hajnal kettőig, háromig: Csaba.

Lee Konitz egyike annak a négy altszaxofonosnak, akik alapjaiban formálták át azt, ahogyan ma a modern jazzről gondolkodunk. Játéka egyszerre nyers és dallamos, hagyományos és avantgárd. Olyan jazz-zenész, aki mindenféle műfajiság felett áll. Akkora tisztelet övezi mind a momés forrasztópákás radikálisok, mind a „nem csak farsangkor Parkernek öltöző” bebop-játékosok körében, akár Charles Mingust vagy Thelonious Monkot. Ennek ellenére nagyon kevés olyan dokumentum áll rendelkezésünkre, amely gazdagabb képet festene Lee Konitz pályájáról. Kis túlzással mindez kimerül egy interjúkötetben, egy spanyol turnéjáról szóló roadmovie-ban, illetve egy posztumusz megjelent dokumentumfilmben. Az utóbbi felkerült a YouTube-ra, emiatt gondoltam, hogy érdemes pár sort írnom Konitz munkásságáról.