Alfred Döblin '29-es regényének több filmváltozata is született, az elsőt a regény megjelenése után két évvel Phil Jutzi rendezte.

A regény Fassbinder által készített adaptációja először 1980-ban került levetítésre a német televízióban,  ám a sorozatszerkezet ellenére Fassbinder mindig is egy filmnek tekintette részekre szabdalt eposzát, melyet most digitálisan felújított változatban láthatott a magyar közönség. Erőt próbáló, de katartikusan kaotikus élmény volt megtapasztalni a kizökkent időt a mozi álmosítóan sötét terében, a befogadás holtpontját elérve már nem is volt olyan aggasztó a végtagzsibbadás vagy a fáradtság.

A 15 óra kényszerítő nyomása folytán a film úgy játszik időérzékünkkel, ahogy csak akar, néha már szinte elviselhetetlen hosszúságúra nyújt egy-egy jelenetet, hogy túlfeszítse saját határait. Itt azonban nem a lassúság poétikájára kell gondolni, hanem a részletezés, a kiemelés megszállottságára. Kötelesek vagyunk véresen komolyan venni Franz Biberkopf véresen komoly sorsát, s bár ez néha kínos és kényelmetlen (persze nem a fizikai dimenziók miatt), végül mégis képesek leszünk megérezni Fassbinder alterego-hősének szavakba önthetetlen nagyságát Franz Biberkopf (Günter Lamprecht) – akinek neve egyébként megegyezik A szabadság ököljoga Fassbinder által alakított hősével, így máris erősödik az alterego-érzet – ellentmondásosan megfaragott figura. Gólem-szerű ostobaságával, zsigeri durvaságával, nagydarab testével (és  fejével, amit Xaver Schwarzenberger operatőr gyakran fényképez ijesztő, alsó perspektívából) nem tűnik számunkra vonzónak, bárhonnan is nézzük. A filmbéli nők mégis megvesznek érte, élükön állandó rajongójával, a gyönyörű Evával (Hanna Schygulla). Az egymást váltó lányok fontos összetevői Franz életének, ráadásul a férfi egyik legtaszítóbb (ám partnerei számára legvonzóbb) tulajdonsága az állatiasan brutális szexualitás, melyet Fassbinder többször használ lezáró elemként egy-egy jelenetnél.

Biberkopffal először akkor találkozunk, mikor a börtönből szabadul, azért került sittre – s az elhangzottak alapján ez nem meglepő –, mert agyonverte élettársát. Fassbinder itt is megkínozza nézőit az ismétlés gesztusával, ugyanis jó sokszor tekinthetjük meg a jelenetet mint bevillanó emlékképet. A börtönből kilépő Biberkopf elindul az újrakezdés felé, s vele tartunk mi nézők is, mert a film így akarja. Fassbinder akarja így.

Végigjárjuk Biberkopf útját, megismerjük nehézkesen felszínre törő érzelmeit, látjuk sorsának szánalmat keltő lejtőit, útközben lelki és testi csonkolásokkal, a végén őrületbe hajszolt felmagasztosulással, melyben – bár a hős magához ragadja az erkölcsi győzelmet (megjegyzem, ez igen ironikus a filmben) –, élete örök ellenfele (barátja?), a rókaképű, rókalelkű Reinhold (Gottfried John) legyőzi őt. Meggyalázza, majd megöli szerelmét.

Mikorra megbarátkoznánk a film realisztikus dimenzióival, köszönhetően a 13 rész beleélés-kényszerének, arcul csap minket egy őrületig szürreális epilógus. Bár már voltak gyanús előkészítő jelek, melyek előre sejtethették a lezárást, ilyen volt a kurvák utcájának gusztustalanra „esztétizált” képe is. Az utolsó részben Franz őrülete összekeveredik a valóság elemeivel, a látvány és az elbeszélés is olyan szemérmetlenné válik, mintha a brutális, vagy éppen cinikusan heroizált képsorokat Fellini vagy Pasolini provokatívabb műveinek testnedv-készlete itatta volna át. Keresztre feszítés, emberek a vágóhídon, domina-ribancok vonaglása, kínzás és őrültek háza…

Mindezt a Sátán részvételével, aki cinikusan tombol a Godard-tól kölcsönzött L’Enfer et ses Fils felirat alatt.

A film előtt a magyar fekete széria mestere, Tarr Béla mondott pár keresetlen bevezető szót Fassbinder nehezen emészthető remekművéről, s a fesztivál anyagában elolvashattuk a Berlin, Alexanderplatzhoz fűzött személyes reflexióit is. Zárásképpen most inkább tőle kölcsönöznék konklúziót: „…ez a film az élet igenléséről szól... Nem ad esélyt a feladásra, kierőszakolja belőlünk az életben maradáshoz szükséges ellenállást, felemel minket a sárból, kiprovokálja belőlünk a nemességet. Valami ilyesmit hívhattak a görögök katarzisnak”.

Berlin, Alexanderplatz

Színes, német filmdráma, 895 perc, 1980

Írta és rendezte: Rainer Werner Fassbinder

Szereplők: Günter Lamprecht, Hanna Schygulla, Barbara Sukowa, Gottfried John, Franz Buchrieser, Brigitte Mira, Roger Fritz, Karin Baal, Harry Baer