bezár
 

film

2009. 08. 22.
Tarantino szerint a háború
Becstelen brigantyk – Akik megfúrtak egy háborút
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Tarantino szerint a háború Hegel írta egyszer, hogy „a népek és kormányok mindig akkor térnek a racionális cselekvés útjára, amikor már minden más lehetőséget kimerítettek". Quentin Tarantino hosszú idő után gyakorolhatta volna ezt a passzust, de nem tette, inkább maradt, ahol volt, és saját bejáratú univerzumának még megmaradt atomjaival újraformálta a történelmet.
Hosszasan töprengtem azon, mi a fenét láttam a Becstelen brigantyk cím alatt futó filmben. Merthogy voltak is brigantik, meg nem is, háború is volt, meg nem is, jó is volt a mozi, meg nem is. S azóta akárhányszor lepergettem a fejemben, csak foszlányok ugrottak fel előttem, azok is jobbára két meghatározó szereplő tolmácsolásában.
Becstelen brigantyk
Hosszú idegi tartó Tarantino-fetisizmusom a Kill Bill 2. része alatt kezdett repedezni, majd – miután előállt a Halálbiztossal – éreztem, az én überlaza rendezőm messze került attól a vonaltól, amit értékelhetőnek tudok nevezni. Amikor jött, hogy igen, végre második világháborús mozira adja a fejét, az örömömet félelem kezdte megfertőzni, mert sejtettem, amilyen szériában most van az én ex-tékás ikonom, kizárt, hogy Enzo Castellari (majdnem) azonos című exploitation-moziját teleportálja át saját világába, vagy hogy képes lesz megismételni azokat a klasszikusokat (Piszkos tizenkettő, Piszkos osztag, Kelly hősei, Navarrone ágyúi, 10-es számú különítmény), amik még annyi évtized után is ott ragyognak Hollywood zsáner-egén. Örülök, hogy egyik pontban sem okozott csalódást Quentin, az viszont megemészthetetlen maradt a számomra, hogy voltaképp mi is volt a vezérvonala, amikor nekiállt leforgatni ezt a több mint tíz évig érlelődő történetet.
Becstelen brigantyk
Van ugyanis egy németek által megszállt francia terület, két cselekményszál, öt fejezet. Ez a gerince a Becstelen brigantyknak. Az egymást váltó epizódok (melyek akár öt különböző egészestés film részei is lehetnének, annyira el lehet vonatkoztatni őket egymástól) szépen, katonásan fejlődnek, megismerünk mindenkit (elit kommandó egyfelől, zsidó lány, Shosanna Dreyfus a másikról), megtudjuk a motivációkat (jenki barátaink dühösek, ölni akarnak, Shosanna egy mozi árnyékában szeretné meghúzni magát). Eddig perfekto. Mindeközben négy nyelven beszélő retrós, kikacsintós, Tarantinós cuccok (Harvey Keitel és Samuel L. Jackson orgánumának felbukkanása) színesítik a repertoárt, de ennyi. Az örömmozi pedig a felénél elkezd hosszú lenni, és elkúszni az egyik irányba. No nem a gyilkolós, skalpolósba. Nem. Sokkal inkább a női vonaléba. A Jackie Brown óta kedvenc hollywoodi bohócunk nyíltan is a feminista mozi élharcosa, ezen szokását azóta se vetkőzte le. Itt annyira nem torzul el a dolog, mint utóbbi két filmjében, de azért nem nehéz észrevenni, hogy Tarantino, amikor csak lehet, női karakterét próbálja egy magasabb erővel felruházni (ezt sugallja a végén a gyöngyvásznon történő beszéde is), és emiatt majdnem értelmét veszti az egész brigantik-vonal.
Christoph Waltz
Akad azonban egy személy, aki mind a piszkos osztagot, mind Shosanna egyszemélyes revenge moziját lenyomja: először az őzgida tekintetű leányzóval, majd a brigantikkal szemben álló Hans Landa a. k. a. Zsidóvadász. Az ezredest alakító Christoph Waltzról QT azt nyilatkozta, hogy ha nem látta volna meg, nem forgatta volna le a filmet. Elég beszédes kijelentés, de úgy érzem, arra ő sem számított, hogy az idáig jobbára német produkciókban pengető Waltz fogja, és ellopja a filmet brigantikostúl, Shosannástúl, Hitlerestül. Bevallom, az ő belépője után cseppet sem érdekelt, mi van a brigantikkal, hány nácit mészárolnak le, Hitler mennyire nevetséges karikatúra, tudniillik karizmája az első percben beleég a 35-ös kópiába, s mikor nincs színen, akkor is érezni minden apró rezzenésre odafigyelő tekintetét és sátáni mosolyát. Ezek után felesleges azt mondani, hogy igen, egy Brad Pitt is játszik a filmben. Köszönjük, Herr Waltzot akarjuk.

Na igen, és akkor jöhet a kérdés, hogy ha adott minden egy unikális QT-mozihoz, mégis mi az, ami miatt mégsem estem ki a székemből, hogy ne térjek magamhoz egy hétig. A vége. Mielőtt a kedves olvasó szeme szépen lassan elfordulna tapintatosan megfogalmazott szavaimtól, megnyugtatok mindenkit, nem lövök le semmit, nem is sejtetek, csupán azt írom le, miért érzem, hogy Quentin agya túllépett egy egészséges határértéken még szórakoztatónak ható abnormalitáson.
Quentin Tarantino
Amíg Tarantino Robert Rodriguezzel kéz a kézben járt, pehelykönnyedén játszadozott a laza popkultos világegyetemében (persze az átjárás a valódi dimenzióban mozgó karakterekhez továbbra is tiltott gyümölcs), ám amióta belépett az életébe Eli Roth, egész egyszerűen kontrollálhatatlan dolgokat művel, és értelmetlenül keveri a valóságot a saját maga által kreált fikcióval. Okoskodás ide vagy oda, lehet azt mondani, rendezőnk egy fejlődésen megy keresztül, de jelen esetben az amúgy vicces és szórakoztató baromkodása a történelmi tényekkel nálam tönkrevágott egy szép, kereknek tetsző gyöngyszemet. Történt ugyanis, hogy grindhouse-buzi barátunk fogta a brigantikat, és a korhűre kreált, hova tovább hitelesnek mondható karaktereket egy olcsó B-film szintjére degradálta le. Miért visszataszító? Mert egyfelől nem érdemli meg a történet, hogy egy olcsó exploitation-mozi kerekedjék ki belőle, ahhoz ugyanis túl kidolgozott és megkomponált, másfelől a nehézsúlyú szereplőket pontról pontra karikatúra-szerűre hülyíti le. Az a tény pedig, hogy a direttore esze elmegy a végére, és egy banális fináléval zárja az addig külön futó két szálat, nekem egész egyszerűen nem ment le a torkomon, szórakozás ide, Tarantinózás oda.

Tényleg sajnálom, mert sokkal több lehetett volna ebben a moziban (akár két filmre való alapanyag is), arról nem is beszélve, hogy már a felénél az volt az érzésem, hogy Tarantino több fejezetet szánt (lásd Kill Bill) képzelt háborús regényébe, ám az időkorlát miatt csak a szerinte dramaturgiailag indokolt jeleneteket tárhatta elénk – ez is a fenti tézisemet igazolja a több különböző stílusú mozi összeszedegetéséről. Ez a kedvesség azt eredményezte, hogy egy-egy felvonás esszenciája patikamérlegen adagolt, s olykor komolyan azt éreztem, hogy már csupán fél mondaton múlik, hogy az unalom kardjába dőljek.
Melanie Laurent
A fent említettek ellenére egy hithű Tarantino-rajongó két dolog miatt biztos szívébe zárja majd ezt az össze-vissza csordogáló zanzát: a zene és a dialógok miatt. Ellentétben a Halálbiztosban tapasztalt sehová sem kifutó szövegmenésekkel, itt mindenki jókor jó nyelven szólal meg (angol, olasz, francia, német), és összességében ez a film rokonítható a legjobban a Ponyvaregénnyel: itt vannak a legjobban felépítve az elsőre semmitmondó, de végig céltudatosan megformált karakterek és az ő pengeéles párbeszédeik.

Ennio Morricone, mint mindig, most is tökéletes kapcsolatban van bálványozójával (nyilván Sergio Leonéhoz hasonlóan Tarantino is a zenéhez ír részeket). Mellette Jacques Loussier, Lalo Shifrin etapjai, vagy az 1982-es (!) Macskaemberekből átemelt Putting on the Fire is pontosan, precízen illeszkedik a frontvonal közepébe, s hiába négy évtized különbség Bowie és Shosanna között, nincs az-az ember, akit ők ketten ne hatnának meg emocionálisan annyira, hogy a végén sírva nevessen és elégedetten távozzon. A mágia ezen részeihez Tarantino remekül ért, meg kell hagyni, ám ha lehúzzuk ezt a réteget, egy olcsó bóvli marad a vásznon, ami legalább olyan gyorsan ég, mint a fináléban hegyet képező nitrát-tartalmú celluloidtekercsek.
Le Gamaar
Hogy az átlagnézőt mennyire hatja majd meg ez a műfaji ákombákom, nem tudom, és azt se, hogy az újfent bohóc szerepben tündöklő Pitt mennyire hozza lázba a tinilányok szívét, de abban biztos vagyok, hogy aki eddig bírta a rendező stílusát, most is nyugodt bő két órát örülhet a mozinak, mint az élet egyik csodájának. Én pedig, miután elmorzsolok egy könnycseppet, visszakanyarodok a maestro kutyaszorítóba került gengsztereihez és 25 centes ponyvájához, és azokkal pengetve az idő húrjait, várom még azt, azt az egyet…


Becstelen Brigantyk
(Inglourious Basterds)

színes feliratos amerikai-német film, 153 perc, 2009
18 éven aluliak számára nem ajánlott

rendező: Quentin Tarantino
forgatókönyvíró: Quentin Tarantino
operatőr: Robert Richardson
jelmeztervező: Anna B. Sheppard
producer: Quentin Tarantino, Lawrence Bender
látványtervező: David Wasco
vágó: Sally Menke

szereplő(k):
Brad Pitt (Aldo Raine hadnagy)
Diane Kruger (Bridget von Hammersmark)
Eli Roth (Donnie Donowitz őrmester)
Til Schweiger (Hugo Stiglitz őrmester)
Daniel Brühl (Frederick Zoller)
Mélanie Laurent (Shosanna Dreyfus)
Christoph Waltz (Hans Landa)
Mike Myers (Ed Fenech tábornok)
Maggie Cheung (Madame Mimieux)
Martin Wuttke (Hitler)
Samuel L. Jackson (Narrátor)
Jacky Ido (Marcel)

Forgalmazza: UIP-Duna Film
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Iván István --


További írások a rovatból

Interjú Zurbó Dorottya dokumentumfilm-rendezővel az univerzális történetek megkereséséről, a nézőkhöz vezető útról és a kitartás szerepéről
film

Én vagyok Vasember Én vagyok Vasember
Bosszúállók: Végjáték
Tudósítás a 7. Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztiválról

Más művészeti ágakról

Kakukkfészek a Radnótiban
art&design

Értelmező szótár Értelmező szótár
Horváth László és Takács Máté Okkult Coaching című kiállításához


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés