bezár
 

irodalom

2008. 04. 05.
Nem tangózni tanít
Beszélgetés Grecsó Krisztiánnal
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nem tangózni tanít Doktor urak. Ördöglugas. Tánciskola. Ha meg is változik még vagy egy tucatszor Grecsó Krisztián új regényének címe, annyi már bizonyos, hogy napokon belül a boltokba kerül. Grecsó első prózakötete botrány volt, a második szimplán nagyon sikeres, mégis e legújabbnak van talán a legnagyobb tétje, ami a pályáját illeti.

A szerzővel Oross Dániel és jómagam beszélgetünk március 11-én, a megjelenés apropóján. A helyszín: a Bibó István Szakkollégium, Ménesi út, a régi apácaotthon klubhelyisége. Kicsit megijedtünk, hogy az Eötvös-kollégisták lenyúlják tőlünk Grecsót, mert először oda tévedt, nem ismerve a nagy kollégium kistestvérét. Aztán beviharzott, lecsapta magát, és már bele is fogott a mesélésbe, éppoly áradó stílben, mint Sáraság szótolulásos alakjai. Az alábbiakban ennek a beszélgetésnek a szerkesztett részletei olvashatók.

Falvai Mátyás: Új regényed, a Tánciskola futott már Doktor urak és Ördöglugas címmel is, végül megtaláltátok az alkalmasnak tetsző címet (mely kiadói szempontból is megfelelt). Ugyanakkor nemcsak a cím változott, hanem több ízben át is írtada szöveget, csakúgy, mint az Isten hozott című előző regényedet, mely eleinte Klein-napló munkacímen futott. Az átírás, átírhatóság problémája mennyire terhelt meg, és miért volt rá szükség?

Grecsó Krisztián: Az Isten hozott több mint háromszáz oldalra sikerült, és négy évig dolgoztam rajta, ennek a négy évnek minden lehetséges buktatójával. A furcsa keretes szerkezet - a könyv 1989-ben kezdődik, majd visszatekintve mesél el egy 1983-as történetet és végül újra 89-be tér vissza -, bonyolítva azzal, hogy még a kvázi egy időben játszódó cselekményszálak sincsenek egymáshoz képest kronológiai sorba rendezve, hanem csapongó, anekdotikus úton-módon kapcsolódnak egymáshoz, oda vezetett, hogy a végén már én magam sem értettem az egészet. Elővettem egy hatalmas zsírpapírt, felrajzoltam rá egy számegyenest, és bejelöltem rajta, hogy adott szereplők éppen hol tartanak, elkezdtem szétszálazni a történéseket. Ez a szétszálazás azonban oda vezetett, hogy rá kellett jönnöm, szinte egy mondat sem állja meg a helyét, ezért aztán úgy ahogy van, az egészet elölről kezdtem írni. Azért ez elég kemény volt, a "delete"-gombot ilyen nagy terjedelemnél nyomogatni elég húzós. Egyébként ez a kérdés eléggé egyszerű. A szöveghez való viszonyban számomra nagyon fontos, hogy legyen címe, ez kell ahhoz, hogy tudjam, mit akarok írni. Aztán írás közben sokszor teljesen más kerekedik ki belőle, és elkerülhetetlen, hogy utólag a címet is módosítsam.

Grecsó két tűz között


F.M.:
Mennyiben volt más most a munka, mint az Isten hozott esetében?

G.K.: Sokáig úgy gondoltam, hogy az Isten hozott megírása közben - ha mást nem is, de - egyvalamit megtanultam: hogyan kell egy háromszáz oldalas anyagot egyben tartani, hogyan kell vele megküzdeni, benne maradni a világában. Hát nem. Nem sikerült megtanulni. Mert ha az ember a rutinhoz fordul ilyen esetben, az meg is látszik az eredményen, meglátszik a struktúrán, a dramaturgián, mindenen. Ha ugyanarra a rugóra jár, akkor vége, ha viszont teljesen más az új könyv, akkor meg semmi sem alkalmazható a korábbi tudásból.

F.M.: Mennyire vagy elégedet az eredménnyel?


G.K.:
Nekem az az egyedüli ambícióm, hogy ha valaki kezébe veszi ezt a könyvet, ne érezze azt, hogy az utolsó félóra, amit este az olvasásra fordított, kidobott idő volt. Nyilván olyan regényt írok, amilyet olvasni szeretnék. Az a lényeg, hogy valamilyen mániámat, rögeszmémet történetekben el tudjam mesélni. Mert hiszek a történetekben. Tisztában vagyok a hetvenes évek prózafordulatával, tisztában vagyok vele, hogy a posztmodern valamilyen formában relatívvá tette, hogyan lehet elmesélni egy történetet, hogyan nem, de mégis úgy gondolom, hogy ha összerakok egy világot, és megfelelően strukturálom, akkor azon a világon belül el tudom mesélni az én történeteimet, és nem akarok azzal foglalkozni, hogy erről mit gondolnak az irodalomtörténészek. Ha ez sikerül, akkor vagyok elégedett.

Oross Dániel: Mennyire maradtál hű a pletykához, amely a Pletykaanyunál még szervező erő volt, de az anekdotikus elemekben az Isten hozottban is megjelenik?

G.K.: A Pletykaanyunál az volt a célom, hogy a pletykát, amely az irodalmi hagyományban oly mélyen gyökerező anekdotával szemben valamilyen oknál fogva háttérbe szorul, hogyan lehetne újra- és újra felülíródó információival szövegszervező erőként beépíteni a prózába. Ezt igyekeztem kivesézni a Pletykaanyuban, később aztán a pletyka mint struktúraképző elem elmaradt, ellenben az az élmény, hogy mit jelent kitaszítottnak, bűnbaknak lenni, nagyon erősen megjelenik az Isten hozottban. Ez természetesen a Pletykaanyu utáni kiátkozásomnak köszönhető, és az ember el sem tudja képzelni, hogy tényleg így működik a bűnbak-képzés. Nevezetesen, hogy ennek a bűnbak-képzésnek megvan az a mechanizmusa, ha valakit kitaszítanak a pusztába, az egy idő után tényleg elhiszi, hogy bűnös. Ennek nagyon sok metaforikus vetülete van, nemcsak biblikus, hanem konkrét is, mindenestre ez olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy az Isten hozottban ezt írtam meg, egy falusi fiú kitaszíttatásának és hazatalálásának történetét. Ebben a hazatalálásban egyébként annak a mániámnak is adok hangot, hogy vesztes vagy, ha nem találsz haza azokhoz a tradíciókhoz, amelyek téged táplálnak.

O.D.: Hogyan befolyásolta a Budapestre költözésed az életedet?

G.K.: Pár éve jött ez a fordulat. Korábban harcosan igyekeztem bebizonyítani, hogy vidékről is lehet irodalmat csinálni, pontosabban íróként érvényesülni, megfelelő rangot elérni. Merthogy az irodalom most már olyan, hogy miért ne lehetne fiatalon is vidéken maradni, hiszen van már telefon, e-mail, ilyesmik. Rájöttem, hogy sajnos ez nem teljesen igaz, mert ha azt szeretném, hogy ténylegesen megfelelő figyelmet kapjon az, amit csinálok, akkor kénytelen vagyok minden addigi nyilatkozatomat, hatalmas lokálpatriotizmusomat meghazudtolva Budapestre költözni. Ez sok gondot okozott és okoz a mai napig is. Megváltozott az a nézőpont, ahonnan eddig figyeltem a dolgokat, nem tudok már onnan beszélni, ahonnan eddig. Gondolok itt például arra, hogy az addigi vidék-ostorozást egy pillanat alatt el kellett felejteni, hiszen nyilvánvaló, hogy máshogy hangzik annak a szájából, aki ott él, és annak a szájából, aki mindezt a fővárosból mondja ki.

F.M.: A Pletykaanyuval kapcsolatban - bármennyire is úgy sejtem, hogy már eléggé unod a témát - az ötlött fel bennem, hogy vajon a prózaírónak mindenáron fel kell vállalnia az ilyen jellegű konfrontációkat? Megcsavarva a kérdést: ma ugyanígy megírnád a kötetet?

G.K.: Ez egy elég összetett kérdés. Egyfelől, ha ma írnám, sokkal óvatosabban tudnék bánni azzal az élményanyaggal, amim van. Nem biztos hogy ennyire elképesztően vadul kellett volna keresztülszántanom a témán. Egy sokkal szofisztikáltabb, óvatosabb beszédmód talán nem lett volna sértő a környezetem számára.

F.M.: Bocsáss meg, de lett volna ilyen jó a könyv akkor is?

G.K.: Nem biztos. De legalábbis például kegyeleti kérdésekben lehetett volna okosabban bánni a történetekkel, és az ilyen problémás részek nagyját a javított kiadásban át is dolgoztam, kihagytam, vagy másképp kezeltem. Másfelől - hogy folytassam a gondolatmenetet -, ha valaki ennyire mélyről hoz valami autentikus tudást, és ehhez megszerez egy külső nézőpontot, amiből elmesélhető, nem teheti meg, hogy ne írja meg.

O.D.: Azt hiszem, Mándy Iván írja, hogy az ember gyakorol, ír, és kialakul egy írói módszere, de a stílus, az egyéni hang mázli dolga. Hogyan alakul a te írói hangod a Tánciskolánál?

G.K.: Az ember sokkal könnyebben tud eredeti lenni, ha bonyolultan ír. Sokkal könnyebben felismerhető egy írás, ha cirkalmas, cizellált, bonyolult stílusban íródott. Fiatalabb koromban ez célom is volt. Hogy ha a nevem nem is látszana egy írásom fölött, az első három mondatból kiderüljön, hogy ezt nem írhatta más: ezek a hosszú, különös ütemű mondatok mindig felismerhetőek legyenek. Ebből aztán az lett, hogy mindenki fel is ismerte, de aztán jöttek oda hozzám, hogy "Krisztián, én már harmadszor olvasom, de még mindig nem értem, hogy miről van szó". Nem mindenki volt ilyen türelmes, volt aki azt mondta "Egyszer elolvastam, nem értem, menj te a fenébe…!" Ezen azért hosszan elgondolkoztam, éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Elindultam afelé, hogy - kicsit több alázattal - rájöjjek, milyen erő rejlik az egyszerűségben. Elkezdtem azt figyelni, hogy bizonyos írók, akik a lecsupaszított mondatok felé tartanak, mitől tudnak egyedi hangon írni. Mitől ismered meg Szabó Magdát, ha ennyire egyszerű? Mitől ismered fel Szerb Antalt, ha ennyire egyszerű?

F.M.: Sikerült elszakadni a korábbi tematikától, vagy megmaradsz az "aktuális népinek"?

G.K.: A Pletykaanyuban és az Isten hozottban az egyén és a közösség konfliktusa volt a legfontosabb. Eddig mindig ez érdekelt, hogy az ember egy adott közösséggel miért és hogyan konfrontálódik. Ez a tematika szükségszerűen alakította a formát is, de az is lehet, hogy fordítva történt. A Tánciskola lesz az első, ahol az egyénnek a saját konfrontációi kerülnek középpontba. Ez egy beavatási regény. Egy fiatal férfi az egyetemről kikerülve elindul az úgynevezett felnőtt életben, és azt nézem meg, hogy hogyan szocializálódik, hogyan fogadják be, és ezek a befogadási/beavatási gesztusok milyen kríziseket tudnak okozni. Ebből is kiderül, hogy a Tánciskola cím az egész helyzet metaforája, tehát nem tangózni tanítják a fiút, de azért tanítják rendesen.

Grecsó Krisztián Tánciskola című regényének bemutatója április 9-én, 17 órakor lesz a Puskin moziban.

A búcsú pillanatai

nyomtat

Szerzők

-- Falvai Mátyás --


További írások a rovatból

Peter Handke: Kísérlet a fáradtságról, Typotex, Budapest, 2022
Háborúról, (politikai) költészetről és személyességről Bozsik Péterrel, Orcsik Rolanddal és Terék Annával
Napló a XI. Hajdúböszörményi Írótáborról

Más művészeti ágakról

Interjú az idei Év Gyerekkönyve Díj egyik HUBBY különdíjasával, Pacskovszky Zsolttal
A Rumini című táncszínházi előadásról
Neked már megvan a heti Praedád?
Minyonok: Gru színre lép


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés