bezár
 

színház

2020. 12. 13.
Mikor leülepszenek hamvaim
Samuel Beckett: Az utolsó tekercs / A régi dallam a Digital Theatre kínálatában
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
A mennyezeti lámpa fénygyűrűjében egy esendő öregember számot vet eltékozolt életével. Két idős úr egy padon ülve könnyes szemmel a múltba réved. Hétköznapi, nem drámai helyzetek ezek; szereplőik egyszerű emberek, nem hősök. Samuel Beckett pontosan azt kérdőjelezte meg, miként vihető színre az öregedés és feledés triviális tragikomédiája. Az utolsó tekercs és A Régi dallam legfrissebb londoni előadásai tovább keresik a választ.

A Tony-díjas Brit rendező-legenda, Trevor Nunn 2020 januárjában vitte színre Beckett két egyfelvonásos  darabját. Az utolsó tekercs és A régi dallam összekötő eleme az öregség és nosztalgia, szívfacsaró humorral. A londoni Jermyn Street Színházban futó előadást már online is megtekinthetik a nézők.

Szkéné színház

Samuel Beckett drámái hírhedten próbára teszik a közönséget. Rendkívüli kihívás ilyen előadásokat digitalizálni, Nunn rendezése viszont sikerrel teljesítette a feladatot. A hagyományos nézői pozíció biztonságának hiánya újraértelmezi a drámák középpontjában álló magányt és elidegenedést. A képernyő síkjába zárt színpadi tér kiemelten rideg, a minimalista díszlet hatása felerősödik.

Az utolsó tekercs díszletében rögtön szembeötlő, hogy Nunn és a díszlettervező Louie Whitemore elhagyták Beckett leírását, melyben fekete-fehér díszleteket képzelt el. Beckett indoklása szerint a fekete-fehér ellenpontozása a darab morális dimenziójára világít rá, melyben magasztos és földi, értelmi és érzéki feszülnek egymásnak. A Jermyn Színház megközelítése inkább a nosztalgiát hangsúlyozza: a lágy fény és barna díszletek, jelmezek és kellékek szépia-árnyalatba helyezik Krapp terét. Krapp világa az íróasztalára korlátozódik, minden mást a feledés homálya takar. Az íróasztalon sorakozó dobozok, a régi magnó és a fiókok felfedezésre váró titkokat rejtenek. Bár az első hét perc szinte teljes némaságban telik el, Krapp (James Hayes) szöszölése a díszletekkel mégis feszültséget kelt. Tudni akarjuk, mit rejt az utolsó tekercs.

photo by Alastair Muir

A drámai feszültséget tovább fokozza a magnókazetta lejátszása. A magányos színpadi figura társra lel a duplázott (néha triplázott) énben. Identitása szétszakad a kazettát hallgató 69 éves Krappra és a szalagon beszélő 39 éves énre. A színpadon így két alak kap helyet, mindkettő ugyanaz a személy, de csak egyikük van jelen valós térben és időben. Beckett kísérletezését a technológia színpadi felhasználására tovább árnyalja a digitalizált forma, ahol az idős Krapp is elveszti fizikai jelenlétét. A színházi élmény helyett egy olyan felvételt kapunk, melyben a fiatal és idős én közti határok jobban elmosódnak.

Az idős Krapp egy szánalomra méltó figura. Emberi esendősége megmutatkozik komikumon és tragikumon keresztül is. Slapstick-stílusú csetlése-botlása, ideges mormogása és a fiatalabb énjének folytonos kifigurázása mulattató; viszont piros orra, köhögése, a sötétben pukkanó borosdugó hangja, a magnószalag pár ominózus jelentése, valamint a cím maga (ez Krapp utolsó tekercse) emlékeztet minket a betegség, a függőség és a halál közelségére.

Fiatalabb énje felé nem táplál gyengéd érzelmeket. A gunyoros önirónia, mellyel a szalagokra reagál (főleg mimikával, szavakkal ritkán) a humor és a fájdalom határán mozog. Az ifjú Krapp magabiztossága, fellengzős stílusa, elbizakodottsága ironikus, míg a színpadon csak magányos, elhanyagolt, motyogó idős énjét látjuk. Mikor a fiatal Krapp valamit feledhetetlennek nevez, az idős Krapp döbbenten keres az emlékezetében. Költői és banális keveredik a napló-formájú hanganyagokban; idős korára, bukott íróként Krappnak már csak a banális maradt meg világában. A két ént a leginkább a szokások kötik össze, de a banánfogyasztás mechanikus rítussá kopott, az íróasztala pedig ugyanott van, mely hangsúlyozza Krapp statikusságát.

photo by Robert Workman

Naplóbejegyzéseit az ifjú Krapp mélyen átélt, szenvedélyes stílusban adja elő. A gyakorlott színészi játék egyrészt megkérdőjelezi hitelességét, mint narrátor, másrészt eltávolítja az idős Krapptól, aki csak mormog és dörmög. A memoár töredezett, az idős Krapp előre-hátra teker: a monológfoszlányok lassan kapcsolódnak össze, újabb és újabb kontextusba helyezve a történetet.  Krapphoz hasonlóan a közönség is visszatekintve érti csak meg az életét, így állnak össze a töredékek egésszé és a fatális hibák így körvonalazódnak: a rossz szokások és a szerelem helyett választott bukott karrier. A sorrend csak a legvégén válik egyértelművé, és itt jelenik meg a megbánás fő témaként.

A megbánás motívumával Az utolsó tekercs kiemelkedik a többi Beckett-dráma közül. Mint azt A régi dallamban látjuk, a nosztalgia Beckett világában általában visszatekintés egy elérhetetlenné vált, elveszett korra, ahová visszavágynak a karakterek. Krapp viszont több szabad akarattal rendelkezik, mint a tipikus becketti figurák. Jelenlegi helyzete rossz döntések eredménye. Otthagyott szerelmének említésekor ráborul a magnóra, átöleli, és csendben sír. A darab magnóról játszott zárósora („nem fognak hiányozni” / “I wouldn't want them back”) kontrasztba kerül az idős Krapp-pal, akinek nosztalgiája gyötrelmes. Fiatal énjének vallatása önvádtól terhes: nem annyira a múltba vágyik vissza, mint azt vizsgálja, hol rontotta el. Megérte volna megőrizni régi életét, melynek képeit az ifjú Krapp varázslatosan költői, ritmusos leírásokkal eleveníti meg. Szinte tapintható a múlt, de mégis elérhetetlenül távoli.

A régi dallam a privát szférából publikus térbe helyezi a nosztalgia és magány témáit. Az izolált főhős helyett két régi jó barát, Gorman (Niall Buggy) és Mr. Cream (David Threlfall) találkoznak újra hosszú évek után egy dublini utcán. A darab Beckett szabadfordítása Robert Pinget La Manville című drámája nyomán. Nyelvezete egyszerűbb, a hagyományos dialógusforma kevéssé innovatív. A darab ereje éppen egyszerűségében rejlik.

photo by Tristam Kenton

Az idős urak egy padon ülve nosztalgiáznak, míg láthatatlan kocsik és emberek zajonganak körülöttük. A modern világ szó szerint elhalad mellettük, míg ők a múltról beszélgetnek a padon rekedve, egy kéziorgona fel-felcsendülő nosztalgikus dallamától kísérve. Néha tablóvá fagynak, párbeszédük elakad, ismétlődik, vagy motorzajba fullad. Az orgona újra és újra bekapcsol magától. Elsőre Gorman és Mr. Cream nehezményezik a bakit, és nem kérnek a zenei aláfestésből. Az előadás végére a zene a tabló része lesz: két megtört arcú öregember és nosztalgikus zene foglalja az elmúlást egyetlen színpadképbe. Az újra és újra megakadó és elinduló orgona emlékeztet a szereplők mechanikus ismétléseire és a kommunikáció lehetetlenségére, akik elkeseredetten próbálnak kapcsolódni egymáshoz letűnt idők felelevenítésével.

Bár meggyőződésük, hogy régen minden jobb volt, a társalgás felszínre hoz múltbéli gyászt, háborút, betegséget, válást, csecsemőhalált, egy pedofil zaklatását. Nincs az az udvarias, unalmas téma (rokonoktól a technológiáig) ami ne venne sötét fordulatot. Az aranyló múltat vastag rozsda fedi.

Emellett emlékezetük rendre cserben hagyja őket. Nem tudnak megegyezni évszámokban vagy az első automobil márkájában. Gorman számára kihívás emlékezni arra is, amit Mr. Cream alig húsz perce mondott neki, Mr. Cream pedig rendre elfelejti, hogy nem hozott öngyújtót. Ha csak az emlékek maradtak nekik, de az emlékek megbízhatatlanok, mijük van?

Samuel Beckett: Az utolsó tekercs / A régi dallam
Archív felvétel, London, Jeremy Street Színház, 2020 január 15.
Rendező: Trevor Nunn
Főszerepben: James Hayes, David Threlfall, Niall Buggy
Díszlet és jelmez: Louie Whitemore
Világítás: David Howe
Zene és hang: Max Pappenheim
Fotók: Robert Workman, Alastair Muir, Tristam Kenton
Elérhető a Digital Theatre honlapján (angol nyelv, angol felirat)

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Székelyhidi E. Johanna --

Székelyhidi E. Johanna az ELTE BTK Doktori Irodalomtudományi Iskolájának hallgatója, ahol genderkérdéseket kutat kortárs angol drámákban. Az EASPop kutatócsoport tagjaként rajongói történetekkel foglalkozik a popkultúrában.


További írások a rovatból

színház

Vers – színház – film 3.: Finálé, ahogy kell Vers – színház – film 3.: Finálé, ahogy kell
A Szavalóverseny 3. része a Katona K:ortárs-sorozatában
színház

Ritmus, jelenlét, testtudat Ritmus, jelenlét, testtudat
Egy asztalnál Medveczky Balázzsal
színház

Egy Don Juan a nappaliban?
A Magyar Nemzeti Balett Don Juan-előadásával folytatódik az Opera Otthonra

Más művészeti ágakról

Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Felkészültség, bátorság, szabadság Felkészültség, bátorság, szabadság
Interjú Réti Iringóval, aki bábszínész szakon végzett a Színművészetin, most Berlinben él, de játszott már Debrecenben, Grazban, sőt Palermóban is
art&design

Geometrizált humanizmus Geometrizált humanizmus
Interjú Ábel Tamás üvegművésszel sikerről, külföldi kapcsolatépítésről, magyarországi megélhetésről, valamint művészeti ága helyzetéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés