bezár
 

art&design

2021. 09. 24.
Néptelen közterek bámulják a szobrokat
Kolozsi Bea Közterek-sorozat című kiállításának megnyitóbeszéde
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Egy olyan korszakban, amelyben a politikusok már nemcsak a parlamentben, de a köztereken is meg akarják nyerni az első világháborút (hogy ezzel meg nem történtté tudják stilizálni azt, amit eltörölni nem lehet), aligha lehetne aktuálisabb témát választani közönséges utcáinknál és tereinknél. Amíg az emlékezetpolitikusok azért akarnak minden lehetséges városi teret kedvelt (vagy inkább: a másik fél által utált?) politikusuk szobrával ékesíteni, mert abban a hiszemben élnek, hogy a szobor, az emlékmű mint tereptárgy formálja az arra járók tudatát, addig roppant megnyugtató az a tény, hogy a legtöbben ezeket az alkotásokat észre sem veszik.

Számtalanszor megkérdeztem a bölcsészkarra érkező hallgatókat, hogy a Kálvin tér felől kinek a szobrát látták a Nemzeti Múzeum épülete előtt, de eddig senkinek sem tűnt fel Arany János szobra, pedig ő minden tekintetben megérdemelné a figyelmet és a tiszteletet. Köztereink nyilvános átalakításának, újrarendezésének igénye tehát politikai igény, s ezer szerencse, hogy ez a közönséges járókelőt azért nem zavarja igazán, mert észre sem veszi. Ebben például nem nagyon különbözött az 1948-as kommunista hatalomátvétel 1989 rendszerváltó igyekezetétől vagy 2010 fülkeforradalmi hevületétől: mindenki saját előképeinek szobraival sújtotta a városi teret.

De miért fontos a nyilvános tér és a járókelő viszonya? Azért, mert a térbeli fordulatot követően a város kutatói, történészek, antropológusok, szociológusok, urbanisták, építészek abból indulnak ki, hogy a városi tér nem adott, a szó fizikai értelmében nem létező jószág, hanem interakció. Ez azt jelenti, hogy a városi tér csak annyiban létezik, amennyiben az arra járók tapasztalataik, élményeik nyomán jelentésekkel töltik meg az adott utca, tér vagy park egy-egy részletét, s ezeket a jelentéseket beleszövik önéletrajzi elbeszéléseikbe. Így a séta révén a város egy szeglete életük részévé válik. Ezért is olyan kísérteties, mondjuk, Klösz Györgynek a korai fotográfiáit nézegetni, amelyeken az épülő világváros tereiben elvétve látható járókelő, gyalogos vagy kocsi. (Ehhez hasonló tapasztalata csak azoknak lehetett a városról, akik a koronavírus-járvány teljes lezárásakor kimerészkedtek a városba, s olyan üresnek láthatták ezeket a tereket, amilyennek feltehetően hosszú évtizedek óta senki.) És ezért nem mindegy, hogy a városi tér kortárs rekonstrukciója mennyire épít az ott lakók tapasztalatára, térhasználati szokásaira, hiszen az átalakítás, a beavatkozás élhetővé vagy élhetetlenné formálhatja a városi teret. Az elmúlt 15-20 évben megannyi térkövezés szerte az országban szem elől tévesztette azt az egyszerű tényt, hogy a nyári hőségben, fák és zöldterület nélkül elviselhetetlenül meleggé válik a városi tér. Hiába a politikusok által szépnek gondolt térkő, a robusztus padsor és a piedesztálra emelt politikus szobra, ha a gyermekeiket sétáltató családok, régi emlékeiket felidéző idősek vagy az éppen odavetődő ifjú flâneurök csapata elmenekül az izzó nyári hőség napsugarai elől.

Kolozsi Bea: Közterek, 2017. Terchova, Szlovákia. Reprodukció a művész jóvoltából.Kolozsi Bea: Közterek, polaroid technika, digitális nyomat, 2017. Terchova, Szlovákia. Reprodukció a művész jóvoltából.

Ez persze nem feltétlenül apolitikusságot vagy érdektelenséget feltételez, csak megmutatja azt, hogy a politika mennyire faktora az életünknek. Ugyanakkor emlékezhetünk arra is, hogy Károlyi Mihály – azóta a Kossuth térről eltávolított – szobrára a szélsőjobb kipát helyezett, vagy arra, hogy a Szabadság téri Szovjet hősi emlékművet fekete festékkel öntötték le, továbbá arra is, hogy Winston Churchill városligeti büsztjét vörös festékkel rongálták meg. Bárhogyan is van, az uszítás, a gyűlölet, de még a butaság is interakció, mely arról tesz tanúbizonyságot, hogy egyes személyek vagy események mégsem hagyják teljesen hidegen az állampolgárok egy részét.

Kolozsi Bea Közterek című fotósorozata elsősorban az interakció hiányáról ad számot. A széria darabjai magányosak, névtelenek, elhagyatottak, nemegyszer eltakartak vagy elhasználtak. Ezek a képek ugyanis nem valakinek a szobráról készült fotográfiák, vagyis nem dokumentumok, sokkal inkább az emlékezet metafizikai magányáról szóló tudósítások.

Nem az az érdekes, hogy a szobor készítője vagy állítója mit akart közvetíteni (a helyszínen kívül csak a dátumokat adja meg a művész), hanem az, hogy mi lett ebből a szándékból az idők során. Egy szobor állapota ugyanis sokat elmond arról, hogy mit gondol róla a környezete. A megkopott, elszíneződött, megsérült, eső koptatta, fagy rongálta szoborfelszín, az elhagyatott, gazos, szemetes környezet vagy éppen az álgondoskodás jelképévé vált tujákkal kitakart mű bizony arról a viszonyról árulkodik, melyet az utókor a művel és annak szimbolikájával fenntart. Kolozsi Bea sorozata ennyiben látlelet is, hiszen fényképei középpontjában nem a szobor vagy annak sokszor együgyű jelképrendszere áll, hanem a fentebb pertraktált viszony. Ezt világosan megmutatják a beállítások: célja nem az adott szobor hagyományos lefotografálása, mely valójában a szoborállító politikai elit szándékait közvetítené, hanem a szobor mint modell. Kolozsi Bea szokatlan beállításai ugyanis izgalmassá teszik azt a köztéri szobrászatot, amely Jovánovics György szerint középszerű esztétikai igényekre épül, hisz célja a közérthetőség, a gyors dekódolás. A Közterek című sorozat azonban eltérő módon közelíti meg tárgyát. A hátulról, alsó gépállásból készített, részletekre összpontosító fotográfia az új viszony, az új nézőpont okán valójában új aurát épít a mű köré. A lehulló lepel kiemeli, sőt erotikussá fényképezi az aktot, a megfolyt, nyomot hagyó esővíz sejtelmessé teszi a nemi szervet, az áldást osztó egyházi személy mintha a tátongó ürességnek integetne és a talán (?) munkásmozgalmi szobor részlete inkább szól a modell férfiasságáról, mint az osztályharc hevületéről.

Kolozsi Bea fotográfiája ennyiben a kisajátítás eszközével él. Esze ágában sincs a mű szándékát tiszteletben tartani, dekontextualizáló eljárása az elunt, politikai aktualitását vesztett, elaggott üzenetű és megporosodott esztétikájú elhagyatott szobrok köré új viszonyt teremt. Ennek az appropriációnak a középpontjában az emberi test reprezentációja áll. Hiszen ezek a szobrok valamikor feltehetően modell után készültek, s még ha nem feltétlenül az emberi test anatómiai pontosságú leképezését tűzték is ki célul, mégis a test képzetéről adnak számot. Azokról a szobrászati eljárásokról és ábrázolási konvenciókról, melyek a köztéri plasztikák készítőinek kezét annak idején megkötötték, s melyek ma, Kolozsi Bea átkeretezett, kisajátított képein új erőre kapnak. A fotográfiák főszereplői tehát a szobrok emfatikussá tett testrészei, a képmezőben így másnak, külső szemlélőnek nem is juthat hely. A képek ennyiben sejtelmessé, kísértetiessé is válnak, azt a hangulatot fordítják képibe, amit az Európa Kiadó egykori dala egykor úgy fogalmazott meg: „néptelen közterek bámulják a szobrokat”.

Reprodukciók a művész jóvoltából.

KÖZTEREK (20162020)
Kolozsi Bea kiállítását K. Horváth Zsolt 2021. szeptember 13-án nyitotta meg az Artphoto Galériában. A megnyitóról készült felvétel itt nézhető vissza. A kiállítás október 13-ig tekinthető meg.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- K. Horváth Zsolt --


További írások a rovatból

art&design

Planet Budapest 2021
Fenntarthatósági Expó és Világtalálkozó
art&design

Ember legyen a talpán, aki az űrbe akar utazni Ember legyen a talpán, aki az űrbe akar utazni
Beszélgetés Hargitai András audiovizuális művésszel az Extrasolar című performansz kapcsán
art&design

Elköteleződve az arcok felé Elköteleződve az arcok felé
„… félig kép, félig fátyol …” – Gedő Ilka (1921–1985) grafikáiról és a Magyar Nemzeti Galéria legutóbbi kiállításáról
art&design

A QAnontól a Snapchat diszmorfiáig A QAnontól a Snapchat diszmorfiáig
Az #IFeelSeen című kiállítás elméleti kereteiről

Más művészeti ágakról

irodalom

Tanítanak-e a könyvek? Tanítanak-e a könyvek?
Kerekasztal-beszélgetés a tankönyvpiacról
Beszámoló a 11. Frankofón Filmnapok programjáról
színház

A Desiré Fesztiválról – Szabadka, első nap A Desiré Fesztiválról – Szabadka, első nap
Desiré Central Station 2021 – The History and You


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés