bezár
 

gyerek

2022. 03. 27.
Ébenlibikókák és indigókockák
A Bolygó Bogozó sorozat második beszélgetéséről
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Március 2-án a szegedi Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszék, valamint a Bakonyi Géza Alapítvány Bolygó Bogozó irodalomterápiás és gyerekirodalmi rendezvénysorozatának Tolnai Ottó Kossuth-díjas költő, író, esszéíró volt a vendége. Kereken negyven évvel ezelőtt jelent meg az újvidéki Forum Könyvkiadónál az Elefántpuszi – Versek koravén gyerekeknek című kötete (és nem mellesleg, éppen ötven éve az Ördögfej című ifjúsági regénye), a szerzőt ennek apropóján Bencsik Orsolya író, a tanszék adjunktusa kérdezte.

Tolnai Ottó a vajdasági magyar irodalom egyik legsokoldalúbb és legkiemelkedőbb alakja, akinek – mint mesélte – élete legszebb irodalmi estjei után most már élete „katasztrofális” irodalmi estjei következnek majd, emiatt egyre ritkábban vállal beszélgetést. Ezért is tekinthető az irodalmi élet fontos eseményének, hogy nem sokkal a covidból való felépülése után a gyerekirodalomhoz fűződő viszonyáról, motívumainak megtalálásáról és alakulásáról, gyerekkori barátjáról, a költőtárs Domonkos Istvánról vagy gyerekkori olvasmányairól és a vacogásról ilyen nagy élvezettel mesélt.

Az emlékek megidézésében és az ezekben való elmerülésben az Elefántpuszi vagy az Ördögfej, sőt a Rokokokokó újraolvasása (és persze a moderátor) is segítette, ehhez kapcsolódóan újraértékelte ezeket a köteteit. Bár az Elefántpusziból már csak öt verset tart jónak, mert a kötetben zavarják bizonyos sorok, fordulatok, az Ördögfejet, amit anno néhol döcögősnek érzett, most hibátlannak lát, és örülne, ha újra kiadnák. Mint mondta, az Elefántpusziban már megjelennek azok az elemek, amik a későbbi életmű fontos motívumai lesznek, de itt még csak szürke elemei a verseknek. Ilyenek például az ecetgyár, a tiszavirág, az indigókocka, a kékítőgolyó, a flamingó, a csicsóka. Mindemellett a nincs píz és az ébenlibikókák egyedi és nem ismétlődő motívumai a kötetnek. És hogy miből lehet motívum? Abból, ami más szövegekkel kapcsolatot tud teremteni, ami „átforrósodik”, és amikor ezt észreveszi Tolnai, utána tudatosan rádolgozik, „besöpri, benyeli”. Ennek kapcsán ismerkedhettünk meg több motívumának az eredetével, például a citromkopogáséval és az indigókockáéval, de arról is mesélt, hogy a Kaláka koncertjén Gryllus Vilmosnak egy bácsi megsúgta, Tolnai megzenésített versében az ébenlibikókák a Futaki úton valójában akasztófák (csak ezt a költő sem tudja).

A motívumok alakulásához kapcsolódóan a szerző elmesélte, hogy a kanizsai óvodásoknál tett látogatására készülve hogyan látta be, saját gyerekkorának légópincéjéről miért nem mesélhet, és helyette, tanácstalansága ellenére hogyan találta meg emlékei között apja Citrom nevű vadászkutyáját. Az óvodásoknak végül tehát Citromról, a kis rókázó kutyáról mesélt, és arra próbálta biztatni a gyerekeket, hogy merjék szabadjára engedni a fantáziájukat, és adjanak furcsa neveket az állataiknak. Híre is ment a kutyának a helyi gyerekek között, akik rendszeresen meg is látogatták, hogy megsimogassák Citromot. Így lett Citrom irodalmi híresség. Később mint metafora továbbalakult, a Világpor verseiben is megjelent citromkopogásként, mely egy spliti szuterén heverőjének köszönheti a létét. Ezen az ablak alatt levő heverőn Tolnai nagyon szeretett szunyókálni, de sokszor kelt fel valami furcsa kopogásra, amiről később kiderült, hogy egy citromfa okozta, mely ráborult a teraszra, és az érett citromok pont az ablakpárkányon koppantak. Így született meg a citromkopogás motívum. A citromkopogás Szabados György dzsesszalbumában is megjelenik, melynek címe Világpor, és persze Tolnai ihlette. Az indigókockák kapcsán pedig kiderült, hogy a költő elfelejtette, létezik ilyen verse, majd évekkel később, a hónap verseként került elő a Literán Jánossy Lajosnak köszönhetően, ekkor jutott Tolnai eszébe, hogy az Elefántpusziban és a Világporban már használta. Jánossy baráti gesztusának tehát nagyon megörült, mert visszakapta egy versét, amiről nem tudta, hogy létezik.

A különböző, kanyargó történetek mesélése során Tolnai abba vezetett be minket, hogy életanyaga hogyan válik végül irodalommá. Így került szóba Esterházy Péter és a pesti szanatórium, ahol Csáth Gézát kezelték, egy indiai orvostanhallgató, aki Csáth és a nagyanyja számára is táblát állíttatott éppen a Füvészkerttel szemben (Esterházyval ezt leplezték le), a kövér, elefánttestű Miroslav Krleža és a szobortestű Kosztolányi Dezső, a Szeméremékszerek regényfolyamában megjelenő migráns fiúk, Tolnai Ottó mint embercsempész, a súlyemelő, aki valójában cukrász kályhás, Tolnai műtermébe épített kályhát, és aki beépült a Rokokokokó versvilágába is; családjának boltos múltja és Koncz István, az egy láda sört megivó költő, Szőcs Géza, a Virág utca 3 és a „szőrös kő” stb.

Bencsik Orsolya és Tolnai Ottó

Tolnai boldogan és meghitten mesélt a szívéhez közelálló barátairól, a közös emlékeikről, a hetvenes évek jugoszláviai magyar irodalmáról, a Messzike című gyerekvers-antológia keletkezéstörténetéről. Viccesen megemlítette, hogy szeretné, ha Domonkos István még egy svéd nyelvű kötetet is megjelentetne, hiszen mégiscsak ez volt a profiljuk, életüknek fontos részét képezte a különböző kötetek írása. A fiatalkor megidézése során Tolnai kedvenc gyerekkori olvasmányainak az újraolvasásáról is megosztotta velünk az élményeit. Véleménye szerint A Pál utcai fiúkat, sőt Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét korábban nagyon bezártan olvasták, az Egri csillagok kapcsán pedig Gárdonyi költészetéről, Kosztolányi vonatkozó esszéjéről és a vacogó Gárdonyi-hősökről beszélt, majd eljutott a homokvárépítéshez (vacogó kézzel lehet csak csöpögtetni a homokot), és ahhoz, hogy gyerekként nem költő, hanem kéményseprő, majd fehérorosz arisztokrata filatelista szeretett volna lenni.

Az elmesélt, sokfelé ágazó történetek alapján belátást nyerhettünk Tolnai Ottó igazán széles és színes világába, melyben mind a gyerekek, mind a felnőttek megtalálhatják a számukra izgalmas, otthonos szegletet. A beszélgetés végén Berényi Emőke képzős irodalomterapeuta, az újvidéki Híd folyóirat főszerkesztője mesélt arról, miért választotta az Elefántpuszi kötetből a Jojóznak a széki pacsirták című költeményt az irodalomterápiás foglalkozásához. A verset meg is hallgathattuk a kezével jojózó mozgást végző Tolnai előadásában. És persze végül az is kiderült, mit is jelent a hangzásában a gyerekek világát megidéző, ám valójában csöppet sem kellemes-kedves elefántpuszi.

nyomtat

Szerzők

-- Halász Tímea --


További írások a rovatból

A Kokas-féle komplex művészetpedagógiai foglalkozás
Zöldebb könyvek – kortárs ifjúsági regények a környezettudatosságon innen és túl
Megjelent Farkasházi Réka Társasjáték című új mesekönyve

Más művészeti ágakról

Desiré Central Station 2022 – No Filter
Mark Mylod: A menü
Foci, vers, próza, gyerekirodalom


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés