bezár
 

film

2008. 11. 12.
Ez alkati dolog...
Interjú Almási Tamással
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ez alkati dolog... Almási Tamás nevéhez olyan dokumentumfilmek fűződnek, mint a rendszerváltozás folyamatát ábrázoló Ózd sorozat vagy a lombikbébiprogramban részt vevőkkel forgatott Sejtjeink. A rendezővel most új játékfilmje, a Márió, a varázsló bemutatója kapcsán beszélgettünk.

PRAE.HU: Eredetileg játékfilm-rendezőként diplomáztál. Hogyan indultál el mégis a dokumentumfilmes pályán?

Almási Tamás: Egyrészt előrebocsátom, én nem nagyon látok különbséget a két terület között; de valóban, én mondhatni a szakmai anyatejjel a játékfilmet szívtam magamba, mert asszisztense lehettem még egyetem előtt (akkor még főiskolának hívták) olyan fantasztikus rendezőknek, mint Jancsó Miklós, Szabó István, Zolnay Pál vagy Fábri Zoltán, aki mellett három filmjében is dolgoztam, aztán ő lett az osztályfőnököm az egyetemen. Mellettük elképzelni sem tudtam, mi az, hogy dokumentumfilm, csak játékfilmet láttam, színészekkel, kitalált történetekkel. Az én pályám így indult: társrendező voltam a Circus Maximusban, majd megcsináltam első nagyjátékfilmemet, a Ballagást, ami a mozikban nagyon nagy siker volt, ma már hihetetlen, de majd’ egymilliós nézőszámot hozott, de én magam közel sem voltam ennyire elégedett vele. Pár héttel a bemutató után elkészült a második játékfilmem forgatókönyve, minden sínen volt, de nem sejtettem, hogy második lehetőséget végül 26 év múltán fogok kapni.
 Almási Tamás - Sejtjeink
PRAE.HU: Mi történt? Miért nem forgattál ezután ilyen hosszú ideig játékfilmet?

A. T.: A stúdióban, ahol dolgoztam, vezetőváltás volt, az új vezetőnek nem én voltam a „lieblingje”, nem segítette, hogy elkészítsem a filmemet, és más terveimet sem támogatta. Amikor erre rájöttem, átmentem egy másik stúdióhoz, Nemeskürty Budapest Stúdiójához, ahol nagyon nyitottan, nagy örömmel vártak. Ott elkészítettem az első forgatókönyvet, már kezdtük volna forgatni, amikor megszűnt a stúdió. Ez már bőven elég ahhoz, hogy az ember úgy gondolja, a sors más utat szán neki, nem arrafelé kell mennie, amerre mindenáron akart. Nekem akkor már családom volt, el kellett tartanom őket, meg én magam is dolgozni akartam. Ez olyan, mint egy sportolónál: a tehetség vagy a képesség, ha nem gondozzák megfelelően, akkor elsorvad.

Elkezdtem dolgozni a Magyar Televíziónak, aminek munkatársa vagy alkalmazottja egyébként sosem voltam. Akkoriban annyira nem tudtam, mi a dokumentumfilm, hogy dialógokat írtam a filmtervekhez. Nehéz volt az agyamat átállítani erre a dokumentumfilm kívánta másikfajta megközelítési módra. Rövid idő után megéreztem az ízét, és elkezdett nagyon izgatni és foglalkoztatni. Egyébként játékfilmben is azt a világot próbáltam megfogalmazni, ami körül vett, ha nem is annyira „up to date” módon. Már első dokumentumfilmjeimnél is foglalkoztatott, hogy a játékfilmben használt filmes eszközöket hogyan használhatnám hatásosan itt is: például a dramaturgia, ritmusteremtés, szituációteremtés, ami itt persze idézőjeles, inkább szituációkeresés, világítás, hang, zene, stb.

Az egyik első filmemet, a Sok húron pendülneket egyébként be se akarták mutatni, botrány lett belőle, mert a rockzenészek szakszervezetének alakuló ülésén forgattam 1981-ben, aztán megcsináltam az Edda-filmet, Kölyköd voltam címmel, ami bár ’83-ban elkészült, csak ’85-ben mutathattuk be. Közben folyton készültem a következő játékfilmre, újabb és újabb forgatókönyveket írtunk társaimmal, kivéve egy kb. nyolc-kilenc éves időszakot, ’86-87-től ’94-95-ig. Itt az írás kimaradt, mert a rendszerváltás okozta földrengésszerű változások olyan szinten befolyásolták az életemet, hogy a dokumentumfilm az egyetlen lehetséges kifejezési formává vált számomra. Hiszen a fontos történéseket testközelből, az érintettek életén keresztül könnyebb volt megmutatni, a játékfilmhez nagyobb rálátás kellett volna. Ezért is készült a 8 filmből álló Ózd sorozatom. Azt hiszem, ez egyedüli filmes vállalkozás Magyarországon, melyben a rendszerváltozás folyamatának 12 éve került rögzítésre egy helyszínen, jórészt azonos szereplőkkel 1987-től 1998-ig. Ma több egyetemen tananyag. Rögtön, a változások hajnalán forgattam talán legfontosabb filmemet, az Ítéletlenült, a kistarcsai internáló tábor egykori foglyairól és Piroska börtönőrrel való találkozásukról.
 Almási Tamás - Ítéletlenül
PRAE.HU: Autodidakta módon tanultad a dokufilmezést. Volt mégis valaki, akit a mesterednek tartasz?

A. T. : Ez egy nagyon jó kérdés, mint már mondtam, iskolai közegben kifejezetten dokumentumfilmezésre nem tanítottak. Az akkori tanárok, például az általam szinte apámként tisztelt Fábri Zoltán sem úgy tanított filmezést, ahogy azt most tőlünk a hallgatók itt az egyetemen elvárják. Ő elolvasta a filmterveket, és megmondta, hogy tetszik vagy sem. A kész filmet is így nézte meg, és aztán adott egy jegyet. A készítés gyötrő folyamatába nem szólt bele, nem adott tanácsot. Dokumentumfilmről egyáltalán nem esett szó. De ért egy óriási szerencse, amiről sokáig nem is sejtettem, hogy milyen fontos lesz számomra. 1973-ban forgatta Zolnay Pál a Fotográfia című filmjét, és elhívott asszisztensnek. Zolnay játékfilmesként végzett hozzám hasonlóan, de ekkor dokumentumfilmet akart forgatni vállaltan játékfilmes eszközökkel. Zolnay Pál csodálatos rendező és csodálatos ember volt. Mindenkihez volt kulcsa, mindenkit meg tudott nyitni. Pali mellett végigcsináltam körülbelül egy-másfél évet, lehet, hogy az ő hatására kerültem közel a dokumentumfilmezéshez.

PRAE.HU: Azt mondtad, nem igazán teszel különbséget a két filmi műnem között. Érzelmileg sem? Egyik sem áll közelebb a szívedhez?

A. T.: Nem, én jó filmet szeretek csinálni, mindegy, milyen megközelítésű, mert műfajról nem is nagyon lehet beszélni. A készítésben más élményt nyújt mind a kettő. Most, hogy leforgattam a Máriót, kicsit nehézkesnek éreztem ezt a forgatást, a nagy stábot, a sok színészt és a technikát. A lényeget tekintve azonban nem tudom azt mondani, hogy egyik jobb, mint a másik, mert a dokumentumfilmben használom a játékfilmes dramaturgiát, a játékfilmben pedig a dokumentumfilmes tapasztalataimat. Egy lényeges különbség azért van: a dokumentumfilmnél nem lehet előre tervezni a film belső idejét.
Almási Tamás - Márió, a varázsló
PRAE.HU: Miután életed nagy részét dokufilm-készítéssel töltötted, most leforgattad a Máriót. Hogy jött ez a „második lehetőség?”

A. T.: '97-98 körül ismét nyitott lettem a játékfilmek felé, és készítettünk terveket, forgatókönyveket, melyek azonban nem valósultak meg, a Márióra viszont kaptunk támogatást. Ez egyébként Halász Margit novellájából készült, vele közösen írtuk a filmnovellát és a forgatókönyvet.

PRAE.HU: A címet ti találtátok ki, vagy ez a címe az eredeti novellának is?

A. T.: Az eredeti novellának ez a címe, egyébként ez lett a film munkacíme is, így került be a köztudatba. A filmes szakma is így jegyezte, aztán megjelentek cikkek ezzel a megjelöléssel, és a bemutató közeledtével dilemmába kerültünk, mit csináljunk a címmel. Ha változtatunk, elveszíthettük volna az addigi reklámot, és ha már cserélünk, egy jobbat kellett volna kitalálni. Végül maradt a Márió, a varázsló.
Almási Tamás - Márió, a varázsló
PRAE.HU: A film elkészült, bemutatták. Elégedett vagy vele?

A. T.: Én soha nem vagyok elégedett egy filmemmel sem, ez alkati dolog: azt gondolom, mint Balzac novellájának festője, hogy valójában minden mű befejezhetetlen, mert mindig tovább gondolható, javítható. Amikor az anyagiak engedik, némelyik filmemből több verziót is készítek. Például a Sejtjeinknek van három változata. Mindig irigyeltem azokat a kollégákat, akik azt mondják: „itt van, megvágtam, kész, így ahogy van jó, ezen már nem lehet változtatni”. Ezzel együtt a Máriót csak ajánlani tudom a nézőknek. Biztosan nem félkész terméket látnak a moziban.
Almási Tamás - Sejtjeink
PRAE.HU: Mit gondolsz, hogyan fogadja majd a közönség, illetve milyen fogadtatást vársz te?

A. T.: Volt néhány premier előtti vetítése a Máriónak, és a visszajelzésekből azt gondolom, hogy ha a forgalmazás megfelelően segít bennünket, akkor jó közönsége lesz. A film a szenvedély megzabolázhatatlanságáról szól, arról, hogy eljön a pillanat, amikor a bennünk rejlő vágyak előtörnek, és ez alapjaiban változtatja meg életünket. A film főhőse a mindennapok küzdelmeiben már elfelejtette ifjúkori vágyait, céljait, és irigykedve nézte – a magyar lakosság többségével együtt – szerencsésebb nyugati társait, akiknek szebb és jobb minőségű az élet, akiknek minden lehetséges. Aztán eljön a rendszerváltás, olasz vállalkozók érkeznek a faluba, Vera nőtársaival együtt munkát kap. Márió, a vezető észreveszi az asszony képességeit, előlépteti, nőnek tekinti. Mi kell még. A jó illatú, vonzó férfi (Franco Nero) és Vera (Nyakó Júlia) között furcsa szerelmi viszony szövődik. A háttérben megjelenik a '90-es évek vidéki Magyarországa. A történet a napjainkban fejeződik be. Feltehetően sokan ismerősnek találják majd, amit látnak, mintha velük történt volna, mintha az ő életükről szólna a film.
Almási Tamás - Márió, a varázsló
PRAE.HU: Ezek után hogyan tovább?

A. T.: Van egy másik munkám, ami részben párhuzamosan folyt a Márióval, ez a Puskás Hungary. Körül-belül három és fél éve csináljuk, kilenc nyelven forgott a film, rengeteg anyagot vettünk fel. Soha nem látott teljességű és igényű kép lesz Puskásról. A 2009-es filmszemlén jelenik majd meg, és hiszem, hogy érdeklődést fog kelteni. Ezen kívül foglalkozom még újabb filmtervekkel. Emellett a tanítás sok időmet rabolja el, ugyanakkor nagy örömöt jelent nekem.


PRAE.HU: Köszönöm a beszélgetést!

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

Szerzők

-- Sípos Anna --


További írások a rovatból

Interjú Kenyeres Bálinttal a magyar film helyzetéről, a folyamatos alkotás lehetetlenségéről és a szerzői film perifériára szorulásáról
Interjú Kis Hajnival a hatás kérdéseiről és a pszichológiai érzékenységről, valamint új filmprojektjének terveiről és a filmezésen kívüli ötleteiről

Más művészeti ágakról

A Poszthumanizmus és... sorozat újabb eseménye
színház

Mary Shelley - Nick Dear Frankensteinje a Budapest Bábszínházban
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Kondor Ádám válaszol


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés