bezár
 

film

2009. 05. 20.
Fogyatékkal élők filmen: szuperhősök vagy átlagemberek?
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Fogyatékkal élők filmen: szuperhősök vagy átlagemberek? Látunk, hallunk, mozgunk, mindennapi, értelmes kommunikációban vagyunk környezetünkkel és a körülöttünk élőkkel, hagyományos módon érzékeljük a világot, annak minden megszokott és kirívó jelenségével együtt. Gondoljunk csak bele, ha ezen érzékeléseinknek csupán csak egyike is sérülne vagy teljesen kiiktatódna...
Sötétben tapogatóznánk, őrjítő csendben kapkodnánk a hangzó információkért, eltérő módon kellene megtanulnunk felfogni és értelmezni a körülöttünk zajló eseményeket. Ám az, hogy egy fogyatékkal élő személy hogyan érzékeli a világot, még ma is szinte modellezhetetlen.

A film mint művészi kifejezési forma kiemelt figyelmet szentel a különlegesnek, a hétköznapitól eltérőnek, a szuperteljesítménynek, mára olyannyira, hogy a jó film kritériumává sok moziból kitántorgó ajkán az vált, mennyire volt érdekes, egyedi a film története, mennyire voltak meglepőek a fordulatok vagy akciódúsak a jelenetek. Már pedig a mozgóképes filmtár egy jelentős része a kezdeti némafilmektől a neorealizmuson, a cinema veritén keresztül napjaink dokumentarista irányzataiig rendkívül erős szálakkal fonódik össze a mindennapi, megélt valósággal, annak megörökítését választja örök paradox feladataként. Ez a látszólagos ellentmondás valahol feloldódni látszik akkor, amikor a különlegeset a legalapvetőbb, úgymond a leghétköznapibb folyamatok ábrázolása közben az emberi képességek, tulajdonságok megvonásában, hiányában véli felfedezni egy-egy alkotó. A bármilyen fogyatékkal élőket, bármilyen érzékelési képességükben sérülteket bemutató filmek a hétköznapiság pátoszát, az emberi mivolt diadalát, egyfajta „szuperteljesítményt” ábrázolnak. Főszereplőik pedig hétköznapi szuperhősök, nem átlagos emberek az átlagos világgal szemben. Így szivárog be a fikciós gondolkodásmód az alapvetően dokumentarista tematikába.
Vak szerelmek
Ezeknek a filmeknek – itt elsősorban dokumentumfilmeknek – a mélyén valójában a hétköznapiság felértékelődése történik. Ennek legösszetettebb és legsokszínűbb, ám koherens megfogalmazását a tavalyi cannes-i díjnyertes és sokat éljenzett alkotás, a Vak szerelmek példázza. Juraj Lehotský fikciós dokumentumfilmje – amely a Cirko-Gejzír moziban időnként még látható – négy olyan történetet mesél el a szerelemről, amely velünk is bármikor megtörténhetne, ám ezek mégsem hagyományos történetek. A csendesen éldegélő zenészházaspár, a hősszerelmes roma fiú, a gyermekneveléssel bajlódó anya és az ábrándos tinédzser élete azért emelkedik ki az unalmas, monoton hétköznapiság megszokott ábrázolatai közül, mert mindvégig arra a csodára koncentrál, hogy ők, vakok (és lám, én sem tudom elkerülni a szegregálás, eltávolítás nyelvészeti eszközeit), ők is ugyanolyan, sőt még nagyobb magabiztossággal, erkölcsi tisztasággal élik az átlagemberétől eltérő szervezést, ritmust igénylő életüket, mint mi a magunkét. Munkába mennek, tévét „néznek”, chatelnek, álmodoznak, gyermeket szülnek és nevelnek, a családi ellenállással szemben küzdenek szerelmükért. A film hajszálpontos érzékenységgel problematizálja és oldja föl számunkra a vizuális érzékeléstől megfosztott ember érzéseit, környezetével való viszonyát, kiváltképpen az anya karakterében, akinek (látó) gyermekén keresztül lehetősége nyílik arra, hogy visszanyerje „szeme világát”, a kapcsot a külvilág számos elemével (moziba megy) – még ha csak közvetített módon is. Egyértelműen méltó érvként állhat ez a film is a „Vakok, nem fogyatékosok!” kiáltás mögé.

Akárcsak Varga Ágota Szemünk fénye című filmje, szintén fesztiváljárt alkotás, amely azonban már egy hosszú megfigyelési folyamat eredményeként létrejött dokumentumfilm. Ez az alkotás igazi, megismételhetetlen pillanatokkal mutatja be egy világtalan pár napjait, életüket gyökeresen megváltoztató kisbabájuk mellett. A film elkerülhetetlenül belecsúszik az érzelmes, könnyfakasztó klisékbe, ám érezzük, hogy nem a történések szenzációjellege miatt, hanem a megélt, őszinte pillanatok, a különös és valóban nem könnyű feladattal való küzdelem felemelő érzése miatt. Hasonlóan a Vak szerelmekhez főhőseink ez alkalommal is tele vannak kétségekkel, vajon képesek lesznek-e ők erre a nagy, embert próbáló feladatra, vajon ők is élhetnek-e ugyanúgy, vállalhatnak és nevelhetnek-e gyermeket ugyanúgy, mint ép látású embertársaik.

Ám a Vak szerelmek és a Szemünk fénye hősei felül tudnak kerekedni a kétkedésen, és végső soron az elért boldogság, a megbékélt elfogadás summázásai lesznek történeteik, amelyek mintegy tükörként szolgálhatnak napjaink elharapódzott viszályai, intrikái, a meg nem elégedés és a vágyak hajszolása között tévelygő emberek számára.
Andris
A portréfilm kedvelt alanyai olyan emberek, akiknek az élete eltér az átlagemberétől, akik valami különlegessel foglalkoznak, vagy csak egyszerűen eltérőek. Például sztárok, akik hakniturnéikkal járják a vidéket, fellépésről fellépésre. Ha pedig ez a sztár történetesen egy kisfiú, aki gyöngyhangján Máté Péter dalaival bűvöli el a környező falvak, nagyobb települések lakóit, ráadásul pedig születésétől fogva vak, az mindenképp vászonra kívánkozik. Így gondolta ezt Erdélyi János is, aki Andris című filmjében továbblép a vaksors hétköznapjainak bemutatásán, és a vak tehetséget, a kitűnő egyéniséget kutatja kamerájával, annak minden buktatójával, a jövőkép kiszámíthatatlanságának frusztrációjával együtt. Hasonlóképpen egy művészi tehetséggel rendelkező, ám többszörösen hátrányos helyzetben lévő férfit mutat be Fehér Zsuzsa Gyurika című rövid portréfilmje, amely egy értelmi fogyatékos képzőművész személyiségébe, gondolatvilágába próbál bepillantást nyerni. Ilyen szempontból a 40. Magyar Filmszemle, amelyen ezek az alkotások közönség elé kerültek, idén meglehetősen sok percet szentelt ezeknek a hétköznapi „szuperhősöknek”. 
Gyurika
A fogyatékosság szót eddig szándékosan kerülve a fent említett filmek, és még számos hasonló témájú alkotás, ennek a különös körülmények között élő embercsoportnak az emancipálását erősíti, különösen kedvelve a vak, értelmi fogyatékos hősöket (nemcsak a dokumentum-, de például némely játékfilm esetében is lsd. Esőember). A film viszont nemcsak témájaként választja a bármilyen fogyatékkal élő emberek sorsát (elnézést a helyhiány miatti újabb általánosító kifejezésért), de aktívan részt vesz ezen emberek integrálásában filmalkotói oldalról is. Világszerte egyre több filmfesztivált szerveznek az őáltaluk készített alkotások bemutatására, kultúrájuk, gondolkodásuk, világról alkotott nézeteik terjesztésére ugyanúgy, mint tehetségük közönség előtt való megvillantására. Évről évre úgynevezett Disability Film Festival-okat rendeznek számos országban például Nagy Britanniában, Kanadában, Görögországban, Törökországban, Finnországban. De hazánk is kiveszi részét ezen emberek teljességének, társadalmi el- és befogadásának erősítésében, hangjuk kihangosításában. Az idei, 40. Magyar Filmszemle keretei között tartották a Nézőpont Váltás Film Mustrát, amelyen akár értelmi fogyatékkal élők is bemutathatták rövidfilmjeiket, és a szervezők a jövő évi fesztiválra is várták a jelentkezőket.

Valamennyi – akár általuk, akár róluk készített – filmben érezzük még a kitaszítottság, a kívülállóság hangját, a teljes integrálódás hiányát, ezen emberek átlagostól eltérő kezelését, amelyet sajnos (gyakran a nyelv sajátosságai miatt) én sem tudtam kikerüli mindenhol. Ezek a portrék, fikciós dokumentumfilmek kiemelik őket, egy röpke pillanatra rájuk irányítják a rivaldafényt. Továbbá ott érezni bennük a fogyatékossá tevő világra való reflektálást, ám nem harcias, emancipációra törekvő módon, csak halkan, finoman, a meghatódottság könnyei, a boldogság felemelő érzése mögé rejtőzködve.


London’s 8th International Disability film festival
http://disabilityfilm.org.uk/
Picture this… Canada’s First International Disability Film Festival
http://www.ptff.org/

Nézőpont Váltás Film Mustrára 2009
http://www.nonprofitmedia.hu/program02.php


Vak szerelmek (Slepé lásky)
szlovák dokumentumfilm, 77 perc, 2007
writtenby:Marek Leščák, Juraj Lehotský
szereplő(k): Miro Daniel, Monika Brabcová, Peter Kolesár, Elena Szarasová


Szemünk fénye
színes magyar dokumentumfilm, 83 perc, 2006
rendező: Varga Ágota
operatőr: Markert Károly
riporter: Varga Ágota

Andris
színes magyar dokumentumfilm, 67 perc, 2008
rendező: Erdélyi János
forgatókönyvíró: Erdélyi János
operatőr: Fuchs Lehel, Kovács Gábor
producer: Szohár Ferenc
vágó: Koncz Gabriella

Gyurika
színes magyar dokumentumfilm, 23 perc, 2007
rendező: Fehér Zsuzsa
operatőr: Miklósvölgyi Csaba
vágó: Szilva István




nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Veszprémi Patrícia --


További írások a rovatból

Oláh Judit: Visszatérés Epipóba
Háttérinterjú Deák Dániellel nemzetköziségről, a fesztiválok és pitchfórumok szerepéről, valamint gondolat és forma viszonyáról
Fókuszban a női filmek és alkotók

Más művészeti ágakról

art&design

Mindörökké vér és arany Mindörökké vér és arany
A magyar performansz története 1966–2018 (5): Nyugati magyar performansz: Monty Cantsin (1976-), Botond (1988–2010)
irodalom

Eljutni a bizonytalanságtól a stabil válaszokig Eljutni a bizonytalanságtól a stabil válaszokig
A jó irodalom legfiatalabb helye – 1982-2018, JAK-füzetek
gyerek

Különleges gyerekhősök, avagy mi van a Disney és Pixar filmeken túl?
A gyerekeket szólítják meg a filmek a Cinemirán
art&design

Nők a döntéseik fogságában? Nők a döntéseik fogságában?
Gáspár Annamária „Do you have a choice?” című kiállításáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés