zene
2010. 07. 16.
Ápoltak és szépek
Balaton Sound, Zamárdi, 2010. július 8-11.

Csomagolás három perc, zuhany öt, az autó már lent vár, a sofőr türelmetlen. Gondolom, most akkor megint fesztivál, gondolom, most talán más lesz, mert 27 éves korára az ember lánya feltehetőleg kinövi a „nem baj, ha sárban fetrengünk” és „egy hétig nem zuhanyzunk” életérzést.
Alig egy óra az út, citromos sört kortyolok, esőt jósoltak, de dögmeleg van. A rádión V.G. Már hangol, közben telefonál, intézkedik, én meg érzem, mégis nyár van, fiatalság és könnyű is vagyok. Látom magam a sárban, látom az egyheti koszt is, és elvigyorodom, verem a ritmust a bőrkarfán. A ház óriási, a nénit nem tudjuk, hogy hívják, édesdeden elcsevegünk. Kérdezi, hol van a Nagyember, és sopánkodik V.G.-n, Maga, uramisten, mennyire összement, és hol vannak mellőle a nők, és valóban elnevezi-e az autóit. V.G. bólogat, tőle aztán bárhol lehetnek, és az aktuális Petra. Petra ezüstszürke és csodaszép, főleg az üvegívek és a dísztárcsák.


Felkerekedünk, a bejárat alig tíz perc, karszalag kerül, és mind VIP, V.G. odavan, nem kell a parasztokkal együtt vonulni. Paraszt, jelzem, egy szál se, a sor is halad, talán csak annyi, hogy ő egy fekete folyosón megy végig egyedül, ahol aztán két nap múlva vicceset látunk. Egy munkásfiú kezében walky-talkyval a föld felé görnyed, a gumipallót nézi, és szorgosan számol. A gumipalló hatszög alakú gumidarabokból áll, mi meg már rég azon röhögünk: „A mai feladatod az lesz, hogy ezt megszámolod, érted? Este nyolcig meg ne lássalak, érted? És ha végeznél, olyan nincs, akkor nekiállsz, és megszámolod a recéket is benne. Érteeed?”

Hát ez nem Volt, és nem is Sziget. Feltűnően sok a férfi, és mind testfetisiszta, óriásira felfújt izmok mindenhol, ellenben a lányok szépek, ápoltak és tetováltak. Az összes. Nem látom értelmét a kislepkének a lapockán, a kiscsillagnak a fül mögött, de mindegy, V.G. már azon röhög, hogy a szeméremdombot elnevezi pinapecsétnek. Másnap majd azon ámulok, hogy a férfiak tök feleslegesen ülnek a napon, hiszen csokibarnák már a szoláriumtól, hogy a nők szőrösebbek, mint az erősebb nem, legyen szó combról, alkarról vagy épp mellkasról. Eszünk, a pult mögött csupa kívánatosak, a krumplis tésztának fantázianevet adtak, ez elbizonytalanít. Marad a csirkeragu, amikor fizetek, már látom, hogy a gatyánkat is itt hagyjuk, a sör tűrhető áron van, és hideg. Mindenhol csípők és szalmakalap, a stégből árad a feelthesunshine, jó ez, elkap a lendülete.

A Klaxons elmarad, a Pet Shop Boys hozza a formáját, döbbenet, hogy mennyi számukat ismerem. A színpadra először óriás papírkockákkal a fejükön érkeznek meg az énekesek, közel 60 évesen gyanítom, nem élőben nyomják- a zeneipar egyik legnagyobb találmánya a playback. A színpad közepén szintén egymásra rakott kockákból díszlet, vetítenek rá, aztán azon táncolnak a párok. Összehangolt csapatjáték, a táncosok sokáig arctalanok, de legalább színesek.
A Burn Aréna a „szeletelős hely” lesz, pénteken annyi az ember, hogy kordonok között kell átverekednünk magunkat, bent iszonyú sűrűség és minimalizált tánctechnika. Vannak az almaszedők, a T-betűsök, a szeletelők és a tésztacsinálók. De láthatólag élvezik, Paul Oakenfoldot lehet is, de abba már belealszunk.

Pénteken strandolásunikum, most már értem, a Balaton Sound miért éri meg, a stégen felállított nyugágyak, a vízben labdázó huszonévesek. A yuppie nappalit idéző kimérésektől kezdve a tengerpartra emlékeztető koktélbárig minden van, bambusz helyett ungarische szalmakalap, de a legjobb a vízbe lógatott nyugágyas akvárium, amibe a fiatalok, mint a lillafüredi pisztránosnál, áznak a vízben.
Délután megjönnek a többiek, igazi balatoni ebéd, panírozott hekkel és jégkrémmel, pingpong készletet is nyerünk. Babi néni, míg mi fürdőruhában és vietnámi papucsban csattogunk a stégen, hangyák elleni invázióba kezd. Ennyit még sosem láttam, pláne nem felfelé repülni, felbolydult méhkas, az erősebb kutya baszik elve él, de Babi néni győz.

A Riddim Colony énekese magával ragadja a közönséget, bár még 40 fok van, mindenki ugrál a T-Mobile Teraszon. Kicsit sok, ahogy a szeretetről és az önzetlenségről beszél, de van még benne szufla.

Aztán jön Mambo Mama és a Club Des Belugas. A Mambo Mamát D.M. találta ki rá, mert az a nő maga az elemi ének, törzsi táncra emlékeztető mozdulatokkal kalimpál, nem nevezném táncnak, de nem lehet nem őt nézni, az első sorban a fiúk, férfiak úgy várják a szemkontaktust, ahogy anno a lányokat képzelem Beatles-koncerten. Visítva. És Mambo Mama érzi, kontaktál, kipécézi a fiúkákat, azok meg vigyorognak, csattogtatják a mobiljaikat, a fekete bestia pedig teli szájjal kacag, énekel, és ledobja a körömcipőt. Ez utóbbi probléma lesz, a nagy hévben rá is gyújt, a közönség már tombol persze, és amikor eltaposná, rájön, a talpa fogja bánni. Német nu-jazz és lounge zenei formáció, akikért Ázsia is őrjöng, értem a keletieket.



Közben nagy projektbe kezdünk, 10 Heinekenért törülközőt, 6 darabért Flip-flop papucsot lehet kapni, megszállottan gyűjtjük a kuponokat. A nap poénja ez lesz, Türcsi vagy flip-flop?, türcsi vagy flip-flop?, majd rájövünk, az Unicum-papucs sokkal drágább, nem éri meg.
Tricky a Nagyszínpadon csalódás, mintha elfelejtette volna, hogy neki most szerepelnie kell, kínjában felengedi a közönség egy részét, ők persze boldogan táncolnak, mi messziről nézzük, mennyit bír a nagyszínpad állványzata. Bírja, de mi elmegyünk, hidegek az éjjelek. A The Chemical Brothers totális koncertélmény, a színpad előtti tér csurig, és a korosztály is változik, több a 30-as, 40-es. Profi vetítés, profi hangzás. Éjjelre még marad a Brains, inkább azt vártam, MR2-MOL színpad előtti észvesztő táncolás.

Lehet szidni a Soundot, hogy afterparty fesztivál. De ha 16-25 évesen Szigetre, Hegyaljára mentünk, és rockzenére alterkodtunk, most ez esik jól. Lehet szidni, hogy yuppie fesztivál, de az tagadhatatlan, hogy itt nyoma sincs a bölcsészszomorúságnak, nem szólít le minden sarkon egy punk, hogy adjak cigit, vagy húzzak a kurva anyámba, és különben is, csak még egyszer lásson meg, kibelez. Van viszont Balaton, ápoltak és szépek, és nyugágyak, amin aztán éjjel ketten alszunk el.
Alig egy óra az út, citromos sört kortyolok, esőt jósoltak, de dögmeleg van. A rádión V.G. Már hangol, közben telefonál, intézkedik, én meg érzem, mégis nyár van, fiatalság és könnyű is vagyok. Látom magam a sárban, látom az egyheti koszt is, és elvigyorodom, verem a ritmust a bőrkarfán. A ház óriási, a nénit nem tudjuk, hogy hívják, édesdeden elcsevegünk. Kérdezi, hol van a Nagyember, és sopánkodik V.G.-n, Maga, uramisten, mennyire összement, és hol vannak mellőle a nők, és valóban elnevezi-e az autóit. V.G. bólogat, tőle aztán bárhol lehetnek, és az aktuális Petra. Petra ezüstszürke és csodaszép, főleg az üvegívek és a dísztárcsák.
Felkerekedünk, a bejárat alig tíz perc, karszalag kerül, és mind VIP, V.G. odavan, nem kell a parasztokkal együtt vonulni. Paraszt, jelzem, egy szál se, a sor is halad, talán csak annyi, hogy ő egy fekete folyosón megy végig egyedül, ahol aztán két nap múlva vicceset látunk. Egy munkásfiú kezében walky-talkyval a föld felé görnyed, a gumipallót nézi, és szorgosan számol. A gumipalló hatszög alakú gumidarabokból áll, mi meg már rég azon röhögünk: „A mai feladatod az lesz, hogy ezt megszámolod, érted? Este nyolcig meg ne lássalak, érted? És ha végeznél, olyan nincs, akkor nekiállsz, és megszámolod a recéket is benne. Érteeed?”
Hát ez nem Volt, és nem is Sziget. Feltűnően sok a férfi, és mind testfetisiszta, óriásira felfújt izmok mindenhol, ellenben a lányok szépek, ápoltak és tetováltak. Az összes. Nem látom értelmét a kislepkének a lapockán, a kiscsillagnak a fül mögött, de mindegy, V.G. már azon röhög, hogy a szeméremdombot elnevezi pinapecsétnek. Másnap majd azon ámulok, hogy a férfiak tök feleslegesen ülnek a napon, hiszen csokibarnák már a szoláriumtól, hogy a nők szőrösebbek, mint az erősebb nem, legyen szó combról, alkarról vagy épp mellkasról. Eszünk, a pult mögött csupa kívánatosak, a krumplis tésztának fantázianevet adtak, ez elbizonytalanít. Marad a csirkeragu, amikor fizetek, már látom, hogy a gatyánkat is itt hagyjuk, a sör tűrhető áron van, és hideg. Mindenhol csípők és szalmakalap, a stégből árad a feelthesunshine, jó ez, elkap a lendülete.
A Klaxons elmarad, a Pet Shop Boys hozza a formáját, döbbenet, hogy mennyi számukat ismerem. A színpadra először óriás papírkockákkal a fejükön érkeznek meg az énekesek, közel 60 évesen gyanítom, nem élőben nyomják- a zeneipar egyik legnagyobb találmánya a playback. A színpad közepén szintén egymásra rakott kockákból díszlet, vetítenek rá, aztán azon táncolnak a párok. Összehangolt csapatjáték, a táncosok sokáig arctalanok, de legalább színesek.
A Burn Aréna a „szeletelős hely” lesz, pénteken annyi az ember, hogy kordonok között kell átverekednünk magunkat, bent iszonyú sűrűség és minimalizált tánctechnika. Vannak az almaszedők, a T-betűsök, a szeletelők és a tésztacsinálók. De láthatólag élvezik, Paul Oakenfoldot lehet is, de abba már belealszunk.
Pénteken strandolásunikum, most már értem, a Balaton Sound miért éri meg, a stégen felállított nyugágyak, a vízben labdázó huszonévesek. A yuppie nappalit idéző kimérésektől kezdve a tengerpartra emlékeztető koktélbárig minden van, bambusz helyett ungarische szalmakalap, de a legjobb a vízbe lógatott nyugágyas akvárium, amibe a fiatalok, mint a lillafüredi pisztránosnál, áznak a vízben.
Délután megjönnek a többiek, igazi balatoni ebéd, panírozott hekkel és jégkrémmel, pingpong készletet is nyerünk. Babi néni, míg mi fürdőruhában és vietnámi papucsban csattogunk a stégen, hangyák elleni invázióba kezd. Ennyit még sosem láttam, pláne nem felfelé repülni, felbolydult méhkas, az erősebb kutya baszik elve él, de Babi néni győz.
A Riddim Colony énekese magával ragadja a közönséget, bár még 40 fok van, mindenki ugrál a T-Mobile Teraszon. Kicsit sok, ahogy a szeretetről és az önzetlenségről beszél, de van még benne szufla.
Aztán jön Mambo Mama és a Club Des Belugas. A Mambo Mamát D.M. találta ki rá, mert az a nő maga az elemi ének, törzsi táncra emlékeztető mozdulatokkal kalimpál, nem nevezném táncnak, de nem lehet nem őt nézni, az első sorban a fiúk, férfiak úgy várják a szemkontaktust, ahogy anno a lányokat képzelem Beatles-koncerten. Visítva. És Mambo Mama érzi, kontaktál, kipécézi a fiúkákat, azok meg vigyorognak, csattogtatják a mobiljaikat, a fekete bestia pedig teli szájjal kacag, énekel, és ledobja a körömcipőt. Ez utóbbi probléma lesz, a nagy hévben rá is gyújt, a közönség már tombol persze, és amikor eltaposná, rájön, a talpa fogja bánni. Német nu-jazz és lounge zenei formáció, akikért Ázsia is őrjöng, értem a keletieket.
Közben nagy projektbe kezdünk, 10 Heinekenért törülközőt, 6 darabért Flip-flop papucsot lehet kapni, megszállottan gyűjtjük a kuponokat. A nap poénja ez lesz, Türcsi vagy flip-flop?, türcsi vagy flip-flop?, majd rájövünk, az Unicum-papucs sokkal drágább, nem éri meg.
Tricky a Nagyszínpadon csalódás, mintha elfelejtette volna, hogy neki most szerepelnie kell, kínjában felengedi a közönség egy részét, ők persze boldogan táncolnak, mi messziről nézzük, mennyit bír a nagyszínpad állványzata. Bírja, de mi elmegyünk, hidegek az éjjelek. A The Chemical Brothers totális koncertélmény, a színpad előtti tér csurig, és a korosztály is változik, több a 30-as, 40-es. Profi vetítés, profi hangzás. Éjjelre még marad a Brains, inkább azt vártam, MR2-MOL színpad előtti észvesztő táncolás.
Lehet szidni a Soundot, hogy afterparty fesztivál. De ha 16-25 évesen Szigetre, Hegyaljára mentünk, és rockzenére alterkodtunk, most ez esik jól. Lehet szidni, hogy yuppie fesztivál, de az tagadhatatlan, hogy itt nyoma sincs a bölcsészszomorúságnak, nem szólít le minden sarkon egy punk, hogy adjak cigit, vagy húzzak a kurva anyámba, és különben is, csak még egyszer lásson meg, kibelez. Van viszont Balaton, ápoltak és szépek, és nyugágyak, amin aztán éjjel ketten alszunk el.
További írások a rovatból
Ligeti György évfordulóján Szabó Eszter és a Szabad Hangok Énekegyüttes koncertjéről