bezár
 

irodalom

2011. 01. 02.
Technopaegnia textolatriae
Kele Fodor Ákos: Textolátria. JAK-Prae.hu 2010.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Technopaegnia textolatriae A Textolátria, mi tagadás, már első látásra levett a lábamról. Üdvözítő volt végre olyan fiatal szerzőtől származó kötettel találkozni, ami egészében véve koncepciózus, azaz a szövegtár mellett könyvtestként is gondol magára (van anyagisága, borítója, lehet színes, stb.). Kele Fodor úgy tűnik, nem bízott semmit a véletlenre és alighanem ez a kivárás is jót tett ennek a kötetnek.
„Nem csak a nyelv változik, hanem vele azonos mértékben a mögötte levő emberi-alkotói világszemlélet és magatartásforma is. Nem annyira a műfaji-nyelvi innováció, vagyis a formabontás a cél, hanem egy minőségében új, másságával tüntető életérzés jogosultságának a hangsúlyozása, s vele egyidejűleg bizonyos újonnan gerjesztett művészetszemléleti támpontok megszilárdítása. Ők már nem a társadalmi elvárásoknak kívánnak eleget tenni, csak saját maguk által támasztott belső igényeiknek.”
Szombathy Bálint


Kele Fodor koncepcióját itthon mintha a folyóiratok hamarabb felfedezték volna (l. Árgus, Műút, Symposion), most végre talán más területeken is megindul ez a tendencia. Ezt az igényességet ugyan már megszokhattuk a szerző más tevékenységeiből, hiszen a 2009-ben indult Prizma című filmes folyóirat egyik szerkesztőjéről beszélünk, amely szintén folyamatosan fejlődő tendenciát mutat mind vizuálisan, mind tartalmilag. Kele Fodor ahhoz képest, hogy nagyjából 2002 óta publikál verseket (2008-tól rendszeresebben), s még csak most jutott el odáig, hogy kötetbe rendezze ezeket és felvonultassa a fegyvertárát. Alighanem ez a kivárás is jót tett ennek a kötetnek.
 
Typotektonika
 
De miért is ennyire vonzó a Textolátria? Köszönhető például annak a négy „versképnek” (képversnek), ami a kötet(b)en található. A virágszirmot formázó Technopaegnia textolatriae című rögtön a borítón helyezkedik el, s miután az olvasó kigyönyörködte magát a virágban, a tipográfiai jelzések mentén (és a könyv forgatásával) nekiállhat megfejteni a verset. Klasszikus képvers, mondhatnánk. Ám ez a technika egyből elárulja, hogy KFÁ nemcsak az avantgarde képvers-hagyományhoz nyúl vissza, hanem annál jóval messzebb, az antik és reneszánsz-barokk alkotásokhoz. KFÁ igazán progresszív költőként kísérletezik is a modern technológiákkal, grafikai megoldásokkal, ezáltal új életet lehel ebbe a vizuális-irodalmi hagyományba is. (Emlékezzünk meg a társszerző-grafikus Serfőző Péterről is, aki „a betűknek testet adott”. Vitathatatlan érdeme van a kivitelezésben.) Erre jó példa lehet az első ciklus előtt található Csók – kerék, mely számtalan hagyományt magába ötvöz: a vizualitás alapján a barokk rózsaverseket idézi, verselésében antik formákat használ (hexa- és pentameter), és amúgy nyelvileg egy Krúdy-imitáció. Nemhiába ez az első, Szindbád-ciklus megnyitója. Vagy a magyar neoavantgard egyik képviselőjének, Marsall Lászlónak a műveire készített A gondolat fő életfunkciói című vers, mely a kubusköltészetet revizionálja. Ugyan nagyon szimpatikus, hogy KFÁ nem intellektualizálja szét ezt az egészet, csak néhány kísérletet mutat meg, de szívesen olvasgattam volna még több ehhez hasonlót.
 
Placebo
 
A könyv három nagyobb egységre (Szindbád, Placebo, Fattyú- és árvasorok) tagolódik, s mint említettem, mindegyiket egy-egy képvers vezeti be. KFÁ érdeklődésének széles spektruma meglátszik a versformák változatosságán is, a kötetben bőven találunk az antik verseléstől kezdve a szabadversekig mindenfélét. Látszik, van érzéke a nyelvhez, s hogy jó tanítványként rendesen elsajátította a formahagyományt. A borító virágversében felfedezhetünk azért lehetséges kortárs mintákat is („Tudod a keresztnevem: X, + egy néma H, és 1 enyészpont”), hiszen az „egyenlet” második és harmadik tagjában Kemény István és Borbély Szilárd neve köszönhet vissza.
 
Az első a címnek megfelelően hommage á K. Gy., s különböző Szindbád-novellák parafrázisát, átiratát (pl. Szökés az életből, Rozina, Szindbád őszi útja) olvashatjuk itt. Az irodalmi apafigura előtti költői tisztelgés leginkább mégis nyelvi szellemidézés (l. a mottót: „Hogy létezem, nem tudom, mert holt a múltam. De életre kelt a nyelvi jelen.”). Úgy tűnik, mostanában a fiatal költők a prózaírókban is találnak nyelvi mintát (pl. Bajtai András Betűembere Hajnóczy Péter 1982-es Jézus menyasszonya című kötetére utal vissza). A Krúdy-próza tehát nemcsak tematikusan (tragikus szerelmi történetek, gyilkosságok), hanem szóképekben és nyelvi megoldásokban is felidéződik (l. Delikát). Erőteljes hangsúly esik a narrativitásra, történetmondásra, így sajátos versprózává alakulnak KFÁ-versei. Ugyanakkor a sajátos Krúdy-világ antik mitológiai témákkal is kacérkodik: a címekben különböző nimfák bukkannak fel (Driád, Neaerád), itt-ott pedig át is alakulnak a szereplők (Najád). Elsőre talán furcsának tűnik a kötet ezen része. Nem túl szerencsésen mind tematikailag, mind poétikailag kilóg a kötetből, főleg a másik két ciklus egységesebb hangú világa után érződik ez. Csak többszöri átolvasás után látszik, hogy Krúdy melankólikus-andalító retorikája mögött bizony ott a halál, elmúlás, nyomor, és sötétség, s hogy Krúdy érzéki nyelve mégiscsak közel áll KFÁ verseinek bűzös-gennyes, nyomasztó szürreális nyelvi világához. („Forró leheletén érződött egy kövér / hentesasszony szaga, s olyan / szenvedélyes szeme volt, mint / a csirkeölő konyhakés.” 14.).
 
A második és a harmadik rész viszont tematikailag sokkal közelebb áll egymáshoz. A Placebo című részben bontakozik ki leginkább a kötetcím idézte textolatria világa, erről később ejtek szót, úgyhogy most csak röviden egy-két dolog. A ciklus a világ-nyelv-szöveg (Más fény tűz, Hajnalkonyat, Séma és kód), valamint az én és a m/Másik (Kilómérték, Spontán megfigyelés, Szárbecéző) idegenségével, elkülönböződésével játszik: „Megformáltam – a világ karnyújtásnyi. / Csak nem tudom magam belefoglalni” (Belátom, 40.) Ugyanakkor nem kell „bútól homályos szemmel sírdogálni”, mert ez teret ad az ironikus szövegjátéknak. Lehet így is. Lezárt agyam kulcsát eldobom, versbe oltom bánatom. Számomra azért is izgalmasak ezek a versek, mert miközben a kortárs fiatal költészet kapcsán rendre az újfajta érzékenységről, komolyságról beszélünk, és arról, hogy túlléptek a „szóbuzerán”, megmutatják, hogy lehet a kettőt együtt is. Méghozzá sikerrel. Nem kell itt annyit parázni. A ciklus egyik fő összetartó ereje viszont a testi romlás, betegség és az érzékelés nyelvbe oltása, melyek már előrevetítik az utolsó blokk világát. Lásd az előjegyzéseket (térdre, hörgőre, orra), az apa brutális testi sebeit nyelvi nyomokká alakító verseket (Salak, Fogfúga), vagy az érzékelést és emlékezést egybemosó verseket („A zárt lakásban eljön hozzám apám, / borotvált csókot ad, érzem, Fabulon, / de a homloka zsíros, melós kézzel / simít a fejemen, a körömágyból átüt / a hipón a gépzsír” – Nazális, 31.).
 
A Fattyú- és árvasorok a kötet legnyomasztóbb része. Árvaság, alkoholista apa, beteg, haldokló anya, erőszakba fulladt családi viták. Pszichoszociális családi (v)iszonyrendszerek. A gyermekkor emlékei egy pusztuló társadalmi világban, amit jól illusztrálnak a kertben és a lakásban szétszórt, nyolcvanas évekből maradt múltbéli tárgyak. A gyökértelenség, eredetnélküliség (l. a „Szüleimnek és szülőimnek” mottó kettősségét), és a hasadások versei: „Mindenhol jó, de / a legrosszabb otthon / az az otthon, / amely s ahogyan sohasem létezett, hanem hipotetikusan van” (Mindenhol jó, 49.). Ezen az alaptónuson még az ironikus záróvers sem old: „ Zúg a családfa tarlott koronája: / már csak csökött cserje; / nem fogad, lebegek / a gyökerektől elemelve” (Családcserje, 68.). Nincs kijárat. De van lebegés. Az ironikus hang ugyanis itt sem tűnt el, ennek köszönhetően nem teszi patetikusan tragikussá az olvasatot, sokkal inkább kíméletlen önreflexiókká, konzekvenciákká válnak, pl. a félresikerült cisztaoperációról szóló Exit monumentum című versben („Fércnél maradandóbb / a seb, melyet össze sem zárnak. / Szellőzni kellett / a felnyitott anyámnak.” – 58.). A versek drámaiságát ismét fokozzák a tipográgfiai megoldások, a hagyományos oldalszerkesztéstől (vers/szak per oldal) való eltérés: két versszak közt fél oldalnyi üres tér, hiány, oldaltörések a záró sorok előtt. 
 
A versek sorrendjében, elhelyezkedésében ugyanakkor érzek némi egyenetlenséget. Az olyan versek, mint az Exit monumentum vagy az EPIgon.doc meglehet témájukkal (pl. egy ciszta eltávolítása az anya testéből, illetve epilepszia) illeszkednek a harmadik részbe. Ám nyelvi megformáltságukkal, textolatrikus szövegjátékaikkal, iróniájukkal sokkal inkább a Placeboba kívánkoznának, mivel itt sokkal inkább megtörik a gyermekkori élmények depresszív-abszurd, leíró helyzetábrázolásait. És fordítva. A második néhány verse (pl. Kocsmatórium, Salak, Szilikózis, Nazális, Fogfúga) minden visszafogottabb szövegjáték ellenére nyugodtan kerülhettek volna a végére, hiszen témájuknál fogva ezek is a családi rendszerekhez kapcsolódnak. Kritikaként meg kell még említeni a biztos kéz időnkénti megingását. Néhány vers befejezése határozottan erőltettetnek tűnik. Az úttörős, mintamókusos, a megboldogult szocializmus kapitalizmusba és ezzel együtt a családfő dolgozóból munkanélkülibe való átfordulását megidéző Racsni kontra kontra című vers befejezése szerintem kifejezetten ügyetlenül sikerült: „Anyáék beszélik, hogy szabadverseny / mi is bringázunk, ki farol nagyobbat kontrával. / Egyikőnk 24 sebességes cangát kap, az racsnis, le is esik a lánc. Mikor apa olajozza, / és mondja hozzá, megértjük, / hogy működik az agyrendszer, / hogy a váltás.” (53.) Értjük hát. Mindvégig világos, miről van szó, semmi szükség erre az erőltetett csattanóra, ráadásul szóviccnek is rossz. Ugyanezt éreztem még a Kocsmatórium, Salak és a Néma gyerek című versek végén is. Ezek nem túl nagy hibák, inkább zavaróak, kis odafigyeléssel és némi pluszmunkával legközelebb kijavíthatók.
 
Versképezet
 
Érdemes még a címre kitérni, hiszen ez a kötet egyik enigmatikusabb része. A textolatria a filológiában az olvasónak, szövegértelmezőnek azt a „hibáját” jelenti, mikor a szöveg, a betű iránti hűségében, a szöveg szolgai követésében túlolvassa a szöveget (l. erről bővebben Vilém Flusser Az írás című írásának Szófogadás szócikkét, illetve A fotográfia filozófiája vonatkozó részeit). Betűbuzera. Exhumatio literaturae. Paradox módon  hiába ismeri az előtte álló jeleket, mégsem képes azok olvasására, megragadhatatlan marad számára. Szükségszerűen félreolvasás, a szöveg olvashatatlanná tétele. A textolatria Flusser szerint voltaképpen a képimádás (idiolatria) továbbélése az írásos kultúrákban: szöveg kultikussá emelt imádása, szövegimádat (textolatria). S mint minden imádat, ez is ugyanúgy totalitarizmushoz vezethet. Az olvasó megragad a betű és a szöveg szó szerinti jelentésénél, s ezzel kizár minden más jelentést. Kele Fodor könyve azonban még véletlenül sem totalitárius, kerül minden uralmat, sőt, arra világít rá, hogy a textolatrikus írás és olvasás mennyire termékeny tud lenni. A könyv egyszerre kíván textolatrikus olvasást, és egyszerre a textolatria, a textotalitarizmus elleni írás.
 
A Placebo-ciklus elején beront a képbe egy s/Szövegtacskó. Rákap egy kipufogóra, szív, sűrít, lent tart, fetreng, „majd lerogy, ráng kicsit [, s] a tagolatlan gyönyörben megváltást talál.” De a szövegtacskó nemcsak az elbeszélő metaforája (ars poetica), hanem az olvasóé is. Akár a fohász: „Uram […] [í]rj meg engem, mint hanyag balkezes […]! Olvass el!” (Szövegtacskó, 27.) Félre. A szöveg ne legyen totális, ne legyen imádat, ne legyen ima, de legyen öröm, élvezet. Állandó textolatria, mely a betűtesten valósul meg. A textolatrikus olvasás átfordításával találkozhatunk a könyvben, mikor egyszerű tipográfiai megoldásokat (pl. kurzív, kiemelés) használva éppen a betűképre irányítva a figyelmet, s ezzel mozdítja ki a szó szerinti olvasatot. Ennek egyik betetőzése a Kiemelés című vers: „Bútorok között kerengsz: / hamukorsó, koporsó: tor. „Mi is megtérünk a földi ágyba, / mely téged is nyugasztal.” Az írás materialitására irányítva a figyelmet voltaképpen a nyelv retorikai erejét indítja be, eltörölve a referenciális jelentésképzést, a jelentést a metaforikus és a szó szerinti olvasat kettőségében tartja meg. Nem mellesleg egy intertextuális játékot is beépít Juhász Gyula A nyárfák dala című versével, amit így szintén átír. És már csak egy apróság, hogy a vers a filológia, a „szövegromlás-gyógyítás”, paródiájaként is olvasható. KFÁ felől olvasva a lettristákat, kiderül, hogy a betű metafizikája csak a flusserli texolatria-hagyomány egyik legdurvább folytatása, még akkor is, ha a logocentrikus hagyományt próbálták meg dekonstruálni, csak újra megerősítették azt. KFÁ viszont nem szembe megy. Megtanulta amit kell, majd továbbáll, hogy megkeresse a saját útját.
 
„…hódolattal”
 
És az ember ehhez már csak sok szerencsét tud kívánni. Összességében a Textolátria igen figyelemreméltó és progresszív bemutatkozásra sikeredett. A fegyverarzenál kétségtelenül megvan, háborúba viszont nem biztos, hogy mindent el lehet majd vinni. Kár, hogy a könyveladás jelen körülményei között egy ilyen kötet megjelenése leginkább az eldugult piszoárban való vitorlázáshoz hasonlít. Mert megérdemli a figyelmet. Mindenesetre: jó szelet!
nyomtat

További írások a rovatból

Láng Orsolya és Celler Kiss Tamás Késelése
irodalom

Valami, ha megszólalok versben, általában szokott hiányozni Valami, ha megszólalok versben, általában szokott hiányozni
Interjú Németh Bálinttal, A hangyák élete szerzőjével

Más művészeti ágakról

Reisz Gábor: Rossz versek
színház

A színtelen és szívtelen Don Juan A színtelen és szívtelen Don Juan
Ödön von Horváth darabja a Jurányi Házban
Egy képregényről, ami a női egyenjogúságról szól, egy észt sikerkönyvről, és kíváncsi gyerekekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés