Multidiszciplináris kalandozások / 2011. március 16. Műcsarnok / PRAE.HU

A legenda szerint Szicsek népművelésből nem tudott megélni, másik utat választott, mint mondta, a népbutítást, és pálinkát kezdett főzni szakmányban. Tiszazugi Asszonybosszantója már nevében is titkos történetek, akasztós bőrcsizmák, kipirult orcák képzetét kelti, hát még a kóstolás. A köszöntő koccintás után már a Prae-esten is jobban kell figyelni, „egy pohárka magamnak, kettőt amazoknak viszek”, ki mit mond és miről, könyvről van-e szó egyáltalán vagy horrorfilmekről.

Először Németh Zoltán mutatja be L. Varga Péter Töréspontok című kötetét – közel négy oldalnyi tömény(!) elemzés felolvasva, két vagy három felnézés plusz kétszer annyi rafinált mosoly, mert ő már az elején tudja, hogy mire megy ki, hova fut ki a dolog. Rendre L. Varga mellé pakolja H. Nagy Pétert, mit is írt az első kötetről (A metamorfózis retorikái) annak fülszövegében (szakmai felkészültség és nyelvi elegancia), a Töréspontok tétjének meghatározásakor pedig, hogy paratextusa mire utal (összetett értelmező nyelv kialakítása – melynek központi fogalma a közvetítés, közvetítettség; minden kommunikáció medializált, a médium maga is jelentésalakító). Németh citálja Nemes Z. Máriót, Ellis Holdpark-értelmezését, melyet L. Varga továbbgondol, szerinte „mind a pszichoanalitikus olvasat paródiája, mind a horrorklisék, végül a szövegszerűség fenomenális és materiális dimenziójának egyaránt alávetik magukat”, vagyis a szöveget létrehozó nyelv retorikai mozgására is felhívja a figyelmet, mely a vizuális effektusok nyelvvé írását teszik lehetővé.

A memetikáról szóló tanulmányban – mint a kötet egészében – „a materialitás, a szövegek anyagszerű jelenlétének kérdésé”-vel foglalkozik az irodalom mémjeinek működését az értelemképző aktivitáshoz kötve. Példaként Shakespeare összes Hamlet-szövegének, szövegváltozatának hirtelen megszűnését vizualizálja, melynek következménye a szöveg materialitása híján a kulturális emlékezetből, leginkább a kánonból való kitörlődés lenne. A Kovács András Ferenc és a „maszkos irodalom” tematikán belül többek között a Hazatérés Hellászból című kötet fő kérdését elemzi, „vajon Kavafisz-versek fordítását, vagy önálló KAF-verseket olvasunk-e”. Végső soron a homogenizáció kreatív ereje, az utánagondolás és újraírás egyneműsége felől tekintve mindegy, a kötetben valódi Kavafisz-versek találhatók-e. Németh a Vida Gergely költészete kapcsán írt tanulmányt emeli ki, mint a kortárs irodalmi beszédmódok történetiség-kérdését, melynek során L. Varga a későmodern líra jellegzetességeit mutató darabokat tárgyal, mint amelyekben „olyan egymásba omló szövegstruktúrákba 'fut' az olvasás, amelyek már nem garantálják sem a koherens értelmet, sem az olvasás linearitását, ezzel együtt pedig a történet elmondhatóságának illúzióját sem”.

A Töréspontok Németh szerint sokoldalú, egymással sok esetben párhuzamban sem álló tudományterületeket hoz dialogikus viszonyba, a feszültségből új nyelvet épít, nyelvjátékot mutat fel interpretációs bázisként. Szóval, hogy mire megy ki, a végén kiderül: „Ez a szöveg ugyanis úgy lett megírva, hogy tudtam, hogy L. Varga Péter itt fog gubbasztani mellettem, továbbá, hogy Nemes Z. Márió és H. Nagy Péter is a közelemben foglalnak majd helyet. (…) És akkor a közönség sorai! Közvetítettség, médium. Ha tudom, hogy KAF itt van a nézők között, más lenne ez a szöveg...”.

Pál Dániel Levente ágyas barackpálinkával kínál.

Nemes Z. Márió nem csupán H. Nagy Péter Protézisek című kötetét, hanem a Kaleidoszkóp-trilógia egészét elemzi „készre írt szöveg helyett az élőbeszéd szabadságát felhasználva dinamikusan, mely elvben sikerélmény lehet, de annak az ellentéte is előfordulhat”. A trilógia öt(!) könyvének paradox betetőzése és zárlata a Protézisek, melyben H. Nagy a korábbiakat fogalmazza újra, fejezetcímekként a kötetcímeket használva fel. Nemes Z. a spekulatív kérdést - miként, hogyan reprezentálhat kritikai gondolkodást egy adott szövegstruktúra - messziről, a sorozat felől nyitja: kétféle attitűd felrajzolásával lehet megvilágítani a szempontrendszert. H. Nagy egyfelől kritikai szövegeket hoz létre, melyek végesen alkotnak zárt kompozíciót – metatörténetként olvasható tudományos projekt tételes eredménnyel, célorientált tehát, kritikai programok szerint ítéli meg a kultúrát. Másfelől alkalmi írások gyűjteménye, nem narratív, nem célzott, hanem mellérendelések sorozata.

A kritikai antológiáknál tematikus rendszerezés áll szemben az utóbbi portrészerű struktúrájával, mely fésületlen és kiszolgáltatott, alkalmiság és kompozíció feszültsége jellemzi, sokszor nincs kijelentésértéke, csak egy „snapshot”. Példaként a mozi/dvd párhuzamot hozza, előbbi, mint előre programozott, ahol megtörténik az esemény, van eredmény, tételeződik, alkalmazkodik a befogadó, utóbbi befogadása különbözik, dinamizmus jellemzi, interszubjektivitás, a befogadó szabad, a gondolkodás szerkeszthető, irányítható. Multidiszciplináris kalandozás és Lukács György-féle „kísérlet és hipotézis” közötti átmenetek a H. Nagy-szövegek, folyamatos ellenstruktúrákat alkalmazó spontán dinamizmussal.

A trilógia tematikusan is gazdag regisztere a sci-fitől a horrorig, Adytól a King Kongig terjed a kultúrafelfogásban heterogén diskurzust mutatva fel. E „rövid” bevezetőt követően Nemes Z. a Prozézisekre tér, mely az egész sorozatot leképezi, annak „minigalaxisa”. A befejezés dekonstrukcióját adja, nem téve pontot a végére, az egész rendszert teszi újra-hozzáférhetővé, Marcel Duchamp bőröndjeire emlékeztetve az olvasót. És ismét vissza a sorozathoz, a személyes kedvencet említi, az Extrákat a leginnovatívabb kötetként, mely, mint a mű teljessége unikális gondolkodás eredménye.

Ezután homoki faeperpálinka dukál. A szerzők ezúttal csöndben maradtak, egy köszönöm volt csak és pár koccintás

irodalom

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról