bezár
 

film

2012. 01. 20.
A hacker mindig kétszer csenget
David Fincher: A tetovált lány
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A hacker mindig kétszer csenget Stieg Larsson Millenium-trilógiája és az abból készített svéd filmadaptációk világsikere túl nagy kísértés volt Hollywoodnak, gyorsan el is készítették saját verziójukat az utóbbi évek legkeményebb krimijéből, a trilógiát nyitó A tetovált lányból. Egyedül a regény megfilmesítéséhez éppen ideális stílusú David Fincher neve adott okot a bizakodásra.
A Millenium-regénytrilógia nyitódarabja, A tetovált lány (angol fordításban „A lány a sárkány tetoválással”, svéd eredetiben „Férfiak, akik gyűlölik a nőket”) azért arathatott világraszóló sikert, mert a svéd Larsson egy elavult zsánert, a hard boiled, azaz a kemény krimi műfaját modernizálta és honosította sikerrel.

A kemény krimi mint zsáner az Agatha Christie-féle analitikus „whodunit?” (kitette?) krimihez képest számít  „keménynek”: míg Christie-nél a nyomozó jobbára sérthetetlen és feddhetetlen lángelme (Miss Marple vagy Poirot), aki egy lépéssel az olvasó előtt járva nagy végső showdownban leplezi le a gyilkost, addig a kemény krimiben a nyomozó először üt, aztán nem jut eszébe kérdés, könnyen azonosítható merénylő helyett pedig szadista, összeesküvő burzsoáziát, valamint fojtogató, korrupt-züllött nagyvárosi atmoszférát kapunk. A zsánert Hammett, Chandler és Cain vitték tökélyre, az adaptációkat film noirként és film gris-ként kanonizálták (A máltai sólyom, A hosszú álom, A postás mindig kétszer csenget), a műfaj pedig a hetvenes években élte másodvirágzását a neo-noir (pl. Kínai negyed) képében, hogy aztán mára újból elavuljon (De Palma 2006-os Fekete Dáliája kiválósága ellenére sem érdekelt senkit).
7Larsson annyiban modernizálta és honosította a műfajt, hogy megtalálta a kemény krimi, illetve a neo-noir antagonistáinak, a burzsoáziának a svéd megfelelőjét, mégpedig az ország náci múltját, pontosabban annak örökségét hánytorgatva fel. A skandináv szélsőjobb magától értetődő ellenszenvvel viseltetik a női emancipáció iránt, így ideális célpontot szolgáltat a kemény krimi politizáló társadalomkritikájának. Emiatt tökéletes választás a nyomozó szerepére a hányatott sorsú, problémás Lisbeth Salander, aki hackerként afféle modern detektív, társául ráadásul Mikael „Kalle” Blomkvist oknyomozó újságíró szegődik, ketten együtt kiadják a modern magánnyomozó prototípusát. A Tetovált lány posztmodern krimi, így aztán vendégműfajokat is asszimilál, a történet részben a témához remekül illő "rape and revenge" (megerőszakolás és bosszú) és "vigilante" (önbíráskodás) sémára épül, amelyet olyan filmekből leshetett el Larsson, mint a Gyilkos túra, a Bosszúvágy és a Köpök a sírodra. Ahogy arra a posztmodern regényhős voltukat illetően sokat sejtő karakterek is felhívják a figyelmet, e krimi alapvetően a „bezárt szoba rejtélyére” épül: egy lány eltűnik egy izolált szigetről, a gyilkos a romlott rokonság egyik tagja lehet. Nem is ponyvaregényként értékes, sőt Larsson megszegi a krimik egyik íratlan szabályát, jelezve, hogy nem egy olcsó zsánerdarabról van szó. Noha minden a helyén van, a műfaj pusztán a postás, aki kézbesíti Larsson üzenetét: a sikeres újságíró (Blomkvist az ő nyílt alteregója) fő érdeklődési területét prezentálja, azaz a fasizmus hibátlan pszichológiai portréját kínálja az olvasónak (és hogy a skandináv szélsőjobb mennyire nem játék, azt jól példázza a Breivik-ügy). 
4Niels Arden Oplev 2009-es svéd filmverziója profi, de tipikus regény-adaptáció, ennek minden előnyével és hátrányával. Az előny természetesen a sztori-orientáltság, a hátrány pedig a film regényes felolvasóest-jellege. A krimi mint műfaj nem film, hanem regény formájában működik igazán, hisz a befogadó azonosulási pontját jelentő detektív sem egy mozifilm másfél órája alatt oldja meg az ügyet, hanem idejét beosztva, anyagait tüzetesen átvizsgálva, mérlegelve – ahogy egy regényt olvasunk. Oplev annyiban dicsérhető, hogy hű maradt a regény brutális őszinteségéhez (nem úgy, mint például Mary Harron az Amerikai pszichó adaptálásakor), ezzel a kemény krimi műfajában ideális ragadós-mocskos (esetünkben jéghideg és latyakos) atmoszférát, hangulatot hozva létre. A casting is tökéletes volt: Michael Nyqvist remekelt, a maszkulin Noomi Rapace pedig annak ellenére vitte a hátán a filmet, hogy nem illik különösebben a kislányos Lisbeth szerepére. A Daniel Alfredson rendezte két folytatás nem érdemel ennyi dicséretet, az A lány, aki a tűzzel játszott és A kártyavár összedől televíziós minőségű, középszerű krimi-adaptációk, melyeket a karakterek és a színészek mentenek meg az érdektelenségtől.
6Az új A tetovált lány nem remake, hanem angol nyelvű amerikai adaptációja Larsson azonos című regényének. Indokolt a fanyalgás, hogy Hollywood már megint lenyúl és lezülleszt valami sikeres európai terméket, de egy David Fincher kaliberű rendezőtől minimális elvárás volt, hogy jobb filmet készítsen a remek alapanyagból, mint svéd kollégája. Aki látta a Harcosok klubját és a Hetediket, annak nem lehet kétsége afelől, hogy Fincher egyrészt zseniálisan adaptál, másrészt kézjegye az a fojtogató atmoszféra, amivel Larsson krimije magasabb szintre emelhető. Fincher ugyanakkor az utóbbi időben stílusát vesztett iparosként alkot, a Benjamin Button különös életét és a Social NetworkA közösségi hálót egy akárki is ugyanúgy rendezte volna meg, de ezúttal adott volt számára a bizonyítási lehetőség. Steven Zaillian forgatókönyve hű adaptáció, a változtatás minimális. A történet amerikanizálódott, de ez nem negatívum: a sztori pörög, a néző nem latolgat, csak azonosul, majd (utólag) mindent megért – ennyiben a film műfajilag regény-eredetijénél is inkább eltolódik az analitikus krimitől a kevésbé agyalós hard boiled irányába. 
8Ami Fincher munkáját illeti, az eredmény felemás. A nyitó jelenet alaposan el van hadarva, amiről a pörgős párbeszédekre épülő A közösségi háló juthat eszünkbe, a főcím pedig különösen problémás. A James Bond-filmeket idéző videoklipp vizuálisan öncélú (ámulatomra sokaknak tetszik, de nem is hasonlítható a Hetedik title sequence-éhez), az alatta futó zene (a Led Zeppelin Immigrant Song című klasszikusának egy verziója) viszont tökéletes választás, e dal a szövegével többlettartalmat is ad a filmhez. A nyitány kissé komolytalan rendezői hozzáállást sugall, és ez be is igazolódik: sokkal több kacaj harsanhat fel a nézőtérről, mint a svéd verzió esetében, az egyik újdonság tehát a humor. A legtöbb amerikai iparos finomított volna a regényen, de Finchernél szerencsénkre jó kezekben volt az alapanyag. Filmjében több a hatásos jelenet, mint a svéd verzióban, ezen szcénákról akár a Hetedik és a Harcosok klubja is eszünkbe juthat, ezzel viszont felmerül a kérdés, hogy miért nem kaphattunk többet Fincher stílusából. Ha már úgyis magas a korhatár és hosszú a játékidő, a hangvétel pedig csak félkomoly, Fincher messzebbre is mehetett volna, a második adaptációkra jellemző a "postás második csengetése"-effektus apropóján, "with a vengeance"-alapon több lapáttal is rátehetett volna az eddigiekre, de végső soron filmje ugyanolyan szolgai adaptáció, mint a svéd pályatársé.
9Az adaptációs "emigrálás" és az ezzel járó nyelvváltás kevés vizet zavar, a színészgárda viszont már érdekesebb kérdés. Ízlésfüggő, de szerintem Daniel Craig rémes választás Blomkvist szerepére (sztárszemélye legfeljebb a főcímet motiválja), és nem is okoz pozitív csalódást, nem úgy Rooney Mara, aki amerikai viszonylatban szokatlan bevállalósságával elfeledteti velünk Noomi Rapace-t. Christopher Plummer, Goran Visnjic és Stellan Skarsgard tökéletesek a szerepükben, egyikük viszont olyannyira jó választásnak bizonyul, hogy már-már el is spoilerezi a filmet.

Hogy Fincher nem mert vagy próbálhatott igazán építően hozzányúlni az alapanyaghoz, azt egyelőre csak a regény és a svéd film ismerői bánhatják, számukra ugyanis kevés újdonsággal szolgál majd a második moziverzió. A folytatások esetében viszont már a svéd regények és filmek is gyengébbek, így - túl a puszta örökbefogadáson - tényleg ki kell majd találniuk valamit az amerikaiaknak, ha moziba akarják csalogatni a nézőket.



A tetovált lány
(The Girl with the Dragon Tattoo)
Színes, magyarul beszélő, amerikai-svéd-angol-német thriller, 158 perc, 2011.
Rendező: David Fincher
Író: Stieg Larsson
Forgatókönyvíró: Steven Zaillian
Zeneszerző: Trent Reznor, Atticus Ross
Operatőr: Jeff Cronenweth
Producer: Ceán Chaffin, Scott Rudin, Soren Staermose, Ole Sondberg
Vágó: Kirk Baxter, Angus Wall
 
Szereplők:  Stellan Skarsgard (Martin Vanger), Daniel Craig (Mikael Blomkvist), Rooney Mara (Lisbeth Salander)

Forgalmazza: InterCom
Bemutató: 2012. január 19.

nyomtat

Szerzők

-- Csiger Ádám --


További írások a rovatból

Trine Piil Christensen, Seamus McNally: Semmi

Más művészeti ágakról

Szabó Márton István: Betonszféra, Scolar kiadó, Budapest, 2022.
Scruton zenei írásainak magyar fordításáról
Jeney Zoltán: Balatoni kacsavész


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés