bezár
 

zene

2012. 04. 14.
Abszolút lövőhelyzetek
Amber Smith: Amber Smith
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Abszolút lövőhelyzetek 2009-ben én a magam részéről idegbajt kaptam. E megállapítás természetesen sem a kritikus amúgy is igen gyakori idegbajos állapota, sem egyébként is fennálló érdektelensége okán sem számíthat sokat az olvasónak. Kivéve talán, ha elárulom, hogy ezúttali idegfeszültségem oka olyasvalami volt, ami talán e sorok olvasóiból is hasonló reakciókat váltott ki anno: mégpedig az Amber Smith - akkortájt nem feltétlenül csak ideiglenes szünetnek tűnő - leállása.
Klasszikus kedvencek 2018.
Az Amber Smith ugyanis hosszú évek kemény munkájával tornázta fel magát - nemcsak a csomagolás/menedzselés terén - a legjobb angol/amerikai-vonalas magyar indie-zenekarrá. Olyasmi produkcióvá, amelynek magyar jellege nem a produkció (anyagi) szegényességét, az előállítás technikai feltételeinek (első hallásra felismerhető) hiányát jelentette. Az Amber Smith lemezei (főként az - idáig - utolsó kettő) az írás-rögzítés-kivitelezés szenthármassága terén a (hazai színtéren) látott (azaz hallott) legmagasabbfokú profizmus védjegyei lettek, méghozzá - és ez az igazán nagy szám! - mindezt úgy, hogy sok őket megközelítő színvonalon kivitelezett produkcióval (pl. az akkortájt befutó Mooggal) szemben nem vesztették el alapvető, egyéni jellegzetességeiket. Az Amber Smith úgy lett Magyarország egyik legjobb együttese, hogy meghatározó karakterisztikájából semmit sem adott fel. Ezért konstatáltam hát lilára színeződött fejjel, mikor az addigi karriert betetőző (s a maga nemében a tökéletesség szintjéhez már igen közel merészkedő), 2008-as Introspective lemez után, mint lusta focista a tizenhatost átlépve, abszolút lövőhelyzetben - passzoltak.

Ilyenkor pedig már nem boldogítja az embert a tagok számtalan sideprojectje, főleg, hogy a frontember Poniklo Imre a rokonszenvet legfeljebb a szánalom felől elérhető szóló(szerű)lemeze igen komoly kísérletet tett az egész odáig felépített nimbusz aláásására. S hogy megtudjuk, ez a sajnálatos kísérlet mennyiben járt "sikerrel", hosszas éveket kellett várnunk, egészen idáig. (A tavalyi Square EP-t nemes egyszerűséggel azért nem véve számításba, mivel már a megjelenése előtt is sejthettük, ha jó, ha rossz, döntő érvénnyel itt csak egy új nagylemez bírhat majd.)

A nagylemez pedig dönt is, meg nem is. Abban a tekintetben mindenképp dönt, hogy a színvonal ugyanolyan kérlelhetetlenül magasan maradt ezúttal is, mint a zenekar fénykorában, sőt, a dalok valamivel összetettebbek, eszesebbek, matekosabbak is lettek. Nemcsak az látszik (hallatszik) szinte azonnal, hogy ezt az albumot (a szokásosnál is nagyobb mértékben) zeneileg művelt emberek hozták össze, hanem hogy ténylegesen minden apró részletében tisztában vannak a saját zenéjük szabályaival, s bár a távoli nyugaton egy ideje már az indie hanyatlását zengik a kritikusok, ők jó érzékkel megmaradnak annál, amit a legjobban tudnak, megfontolt, kis lépésekben tágítva a megszólalás kereteit. Ugyancsak megmaradó pozitívumként üdvözölhetjük a lemez számainak "épphogy-slágerességét", mely (szerintem legalábbis) ugyancsak az AS fő védjegyeinek egyike, tehát hogy külön-külön minden klappolna a slágerességhez, de egy-egy apró részlet, lehelletfinom diszharmónia, apró műfaji, megoldásbeli elmozdítás mindig kiemeli a dalokat a potenciális háromperces rádióslágerek mocsarából.

És ez így idáig mind nemcsak szimplán, hanem nagyon is jó. Ahogy a zene is, mely kevés üresjáratával bőven leköti és magával ragadja a hallgatót a zenekartól már jól megszokott, enyhén borús, visszafogottan érzelmes, de a giccstől még bőven biztonságos mértékű távolságba húzódó atmoszférájával. Ugyancsak nagy (bár ugyancsak nem újkeletű) öröm, mégis újra meg újra dicsérve kiemelendő, hogy milyen felszabadító érzés végre magyar zenekart (azaz énekest) angolul akcentus nélkül hallgatni, pláne, hogy még egy gondolat erejéig visszautalva a frontember 2009-es, Poniklo című lemezére, azért is végtelenül hálásak vagyunk, hogy Poniklo Imre nem kísért minket újra a magyarul értő hallgatóságnak már 2009-ben (a pályakezdésről - Nincs szükség ránk, Pozitív EP - már jótékony feledékenységgel nem is beszélve) is nehezen kiheverhető traumát okozó magyar szövegpróbálkozásaival.

Na de persze nem hülye az olvasó, hiszen már bekezdések óta érzi, hogy minden eddig felemlegetett pozitívum ellenére némi csalódottságról is beszámolnék, hiába kerülgetem a forró kását. És valóban nehezen visz rá a lélek a fanyalgásra, épp a fent említett okokból is, mégis el kell mondjam, zavaróan sokszor éreztem úgy, hogy a lemez egyik-másik megoldását, ha így hirtelenjében nem is tudnám pontosan felidézni, hogy hol, már hallottam korábban. Az ének tekintetében még úgy-ahogy megvan a hasonlítási pont, mivel Poniklo hangszíne (főleg a mélyebb tartományokban) akarva-akaratlanul is borzasztóan hasonlít Brian Molkóéra, azonban most mintha a manírok is közelítenének.

A zenei megoldások utánérzés-jellege ennél már jóval komplikáltabb, mivel nagyjából olyan egyveleget kapunk benne az utóbbi tíz-húsz év legdivatosabb nyugati gitárzenéiből, amilyen Eric Cartman díjnyertes hamburgere. (Az analógiát beazonosítani nem tudók számára: Cartman a South Park Ass Burgers című epizódjában a nadrágjában tárolt hamburgereket kezdi árusítani, mégpedig kitörő sikerrel, lévén hősünk a teljes amerikai gyorskaja-paletta aktív - és mértéktelen - fogyasztójaként mindezen ízek tökéletes esszenciájával képes felruházni a "titkos eljárással" készült szendvicseket.) Nos, bármily blőd és gusztustalan is az infantilis viccel való párhuzam, mégis bántóan igaz, egy (még fájóbb) kivétellel: az egyetlen menő, nyugati(szerű) indie-zenekar ugyanis, amelyre ezúttal még nyomokban is csak alig ismerünk rá a cím nélküli lemezen, maga az Amber Smith.

Ezért marad hát (egyelőre) megoldatlan a 2009-ben kezdődő, konstans idegbaj, és bár a fej már bőven nem lila, s a szólólemezes kisiklás is kiengeszteltetett, azért még bőven sehol sem vagyunk 2008-hoz képest. De már legalább haladunk. Reméljük a legjobbakat.



(A lemez ingyenesen meghallgatható a Recorderen.)

nyomtat

További írások a rovatból

Sziget Fesztivál, 2018., augusztus 12. és 14.
Donizetti: Rita - A hagyományteremtő vacsoraopera
Szubjektív, beszámoló, Bánkitó ’28

Más művészeti ágakról

színház

Shakespeare leporolva Shakespeare leporolva
Beszélgetés Závada Péterrel színházi Shakespeare-átírásokról
art&design

A portéka portréja A portéka portréja
Vachter János: Market – Reloaded
irodalom

Tánc a mandulafában Tánc a mandulafában
JAK műfordító-tábor 2018., második nap


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés