bezár
 

irodalom

2012. 05. 03.
Minden szerzőben ott van valahol a szadista
Interjú Arnon Grunberggel
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Minden szerzőben ott van valahol a szadista "Elcsábítom az olvasót, amennyire csak lehet, közel viszem Hofmeesterhez, hogy együttérzést ébresszek iránta. Nem akarok moralizálni, de végeredményben az a célom, hogy elérjem, önmagunkban ismerjük fel a szörnyeteget, ezzel kísérteties hatást kiváltva". Az idén 41 éves Arnon Grunberg Tirza című regénye a 2012-es könyvfesztiválra jelent meg magyarul a Gondolat kiadó világirodalmi sorozatában.
Első kötete, a Blauwe maandagen a JAK világirodalmi sorozatában jött ki 2001-ben, Uborkaszezon címmel. A Fantomfájdalom, az Ínyencek című novelláskötet és a Zsidó Messiás után már az ötödik magyarul olvasható Grunberg-kötet a Tirza – ez Grunberg eddigi legsikeresebb munkája –, mindegyiket Wekerle Szabolcs fordításában vehetjük kézbe. Arnon Grunberggel egy Duna-parti szállodában beszélgettünk.

PRAE.HU: Északi íróként hívtak meg az idei könyvfesztiválra. Miben állnak az északi irodalom jellegzetességei, ha egyáltalán vannak ilyenek?

Két kortársammal, Andri Snær Magnason izlandi és Carl Frode Tiller norvég íróval szerepeltem közös beszélgetésen, ezt magyar kiadóm intézte így. Nem tartom magam északi írónak, még csak egyértelműen hollandnak sem. Családunk Amszterdamban is csak "átutazóban" volt, a szüleim még Németországban születtek, nővérem is, én is eljöttünk Hollandiából. Viszont 1995 óta, amióta New Yorkban lakom, világosan érzem, mennyire európai vagyok. Írásaimat inkább egyes német vagy lengyel, illetve tágabban értve közép-európai irodalmi művekkel tudom rokonítani. Mindig is érdekelt a lengyel és a német irodalom. Miután eltanácsoltak a gimnáziumból, könyvkiadót alapítottam, amely hamarosan csődbe ment. Ez a vállalkozás is általam kedvelt lengyel és német köteteket jelentetett meg holland fordításban.
 
PRAE.HU: Később pedig jött A félelem mindent legyőz (eredetiben: Angst overwint alles) című antológia…

Ebben a 2005-ös kötetben számomra kedves közép-európai szövegeket gyűjtöttem össze. Kedvcsinálónak szántam a holland olvasóközönség számára. Szerepel benne Hrabal, Mrozek, Vaclav Havel, de Polcz Alaine is. Azóta is érdekel a régió irodalma. Most hívták fel a figyelmemet Bartis Attila Nyugalom című regényére, legközelebb ezt fogom elolvasni. Tulajdonképpen Közép-Európában találom meg leginkább saját kulturális gyökereimet. Világéletemben sok orosz szerzőt olvastam. Legnagyobb kedvencem pedig talán Joseph Roth, a mai Ukrajna területén, az akkori Osztrák-Magyar Monarchiában született osztrák író. Nagyon szeretem Isaak Baabel műveit is. Úgy gondolom, ezekben a szerzőkben működik valami rokon lelkület, amit talán közép-európai érzékenységnek lehetne nevezni. Persze vannak holland szerzők is, akiket kiválónak tartok, a második világháború előtt született nemzedékből ilyen W. F. Hermans. A legjobb regényei a második világháborúról szólnak. Filozofikus érdeklődésű szerző volt, aki a politikai állásfoglalásoktól sem riadt vissza. Provokatív, a maga útját járó figura. Van egy páratlan esszéje Wittgensteinről.


 
PRAE.HU: Tirza című regényed címszereplője egy végzős gimnazista lány, központi figurája azonban egyértelműen a lány hatvan felé közelítő apja, Hofmeester. Fantomfájdalom című regényed főszereplője, Robert Mehlman regényíró is hasonló korú apafigura. Minek tudható be, hogy fokozottan érdeklődsz e típus, az idősödő férfialak iránt?

Mehlman és Hofmeester nem ugyanaz a típus, alapvetően ellentétes beállítottságú jellemeknek látom őket. Előbbi alig törődik a fiával, míg Hofmeister számára Tirza egyenesen élete értelme. A regényíró Mehlman telhetetlen férfiú. Megrögzött hetvenkedő, aki nem hajlandó tudomást venni se saját korlátairól, se környezete igényeiről. New Yorkban sok ilyen embert láttam. Először nagyon megragadott ez a fajta karakter, aztán ahogy egyre több ilyen személybe botlottam bele, már nem tartottam olyan érdekesnek őket, mint típust, túl sok sablonos, ismétlődő vonásuk tűnt fel. Hofmeester ezzel szemben keményen dolgozó középosztálybeli, számára az a legfontosabb, hogy megfeleljen a vele szemben támasztott elvárásoknak.
 
PRAE.HU: Ebből a szempontból mintha ugyanannak az éremnek a két oldalát jelenítenék meg. Egyikük eleve szembeszegül az elfojtással, a másik pedig igyekszik alávetni magát a külső kontrollnak.

Érdekes, erre még nem is gondoltam. Végeredményben a civilizáció lényege, hogy az ember igyekezzen megszelídíteni nemi és hatalmi vágyait. A társadalom az elfojtást képviseli. Nem érdekelnek a viták, amelyek Freud tudományosságát akarják bizonyítani vagy éppen kétségbe vonni; véleményem szerint nagyon fontos szempontokat sikerült megragadnia, például a Rossz közérzet a kultúrában című írásában. A szex és a pénz mindig ott van, mindig ott munkál az emberben. Ha pedig teljesen elzárjuk az utat eredendő késztetéseink előtt, akkor a legváratlanabb helyekről pattannak elő, és mellékhatásokat gerjeszthetnek. Van még egy regényem, amelyben szintén megjelenik egy hatvan körüli férfi, ő már nem él nemi életet. Mégsem tűnik el az életéből a szex, gondolat szintjén továbbra is jelen marad.
 
PRAE.HU: Mondhatjuk, hogy tendenciózusan érdeklődsz a kényszeres viselkedésminták iránt?

Mindenkinek megvannak a megrögzöttségei. Ezek a szereplők ismétlésekben találják meg önmagukat.
 
PRAE.HU: És ez, ahogy öregszenek, egyre nyilvánvalóbb lesz? Arra összpontosítasz, hogy szokásaiban él igazán az ember?

Igen. Én például pont ezért szeretek újságoknak írni. Az efféle megbízások kimozdítanak a megszokott közegből, lehetetlenné teszik, hogy beleragadjak az önazonosságomba. Teljesen kibillentik a életritmusomat.
 
PRAE.HU: Egyszer azt nyilatkoztad: ott vagy otthon, ahol a laptopodat leteszed. Valóban ilyen szoros összefüggést érzel a tartózkodási helyed és a személyiséged alakulása között?

Szeretek utazni. A legtöbbet az segített, amikor – első regényem megjelenése után – elköltöztem Amszterdamból, hiszen ezáltal távlatból tudtam rálátni addig megszokott környezetemre. De azóta is sokat utazok, és nemcsak felolvasásokra. Anyagot gyűjtök a regényeim helyszínein, vagy újságírói feladatok miatt ülök repülőre. Egy-egy riport, helyszíni tudósítás nagyon jó felfrissülést jelent regényírás közben, hiszen ilyenkor csak arra figyelek, hogy minél precízebben ragadjam meg a valóságot. A regényekben aztán megint szabadjára engedhetem a fantáziámat, a mondatokat azonban szigorúbban formálom meg.



PRAE.HU: A Tirzára visszatérve: miért döntöttél e mellett a cím mellett?

A lány neve nagyon hamar meglett a munka során. Nem kellett sokáig keresgélni, hogy mi legyen a regény címe, mint például a Fantomfájdalom esetében. Tudtam, hogy ezt akarom: Tirza, az Énekek énekéből.
 
PRAE.HU: Melyik a legkedvesebb Arnon Grunberg-regényed?

Valahogy úgy vagyok a könyveimmel, ahogyan anya a gyermekeivel: mindegyiket szeretem, nincs kedvencem. Ettől függetlenül azt érzem, sikerül fejlődnöm az évek során, ezért mindig a legfrissebb alkotásom áll hozzám legközelebb. Kilencedik, A betegség nélküli ember című regényem júniusban jelenik meg Hollandiában. Egy építészről szól, aki pár évvel a háború után Irakba utazik, hogy felépítsen egy színházat, hiszen nagyban zajlik az ország újjáépítése. Jártam ott párszor, a saját szememmel láttam. Tetszett, hogy építész a főszereplő, ugyanis nem sokat tudtam az építészetről. Jó néhány építésszel kellett beszélnem. Ez az egyik legjobb dolog a regényírásban. Ha megkérdezel valakit a szakmájáról, az legtöbbször segítőkészen tájékoztat, így aztán gyorsan betekintést lehet nyerni bármilyen mesterség rejtelmeibe. Persze sok olyasmit is elmondanak, amit aztán nem használok fel.
 
PRAE.HU: Az építészet ráadásul bizonyos tekintetben olyan is, mint az írás.

Így van, írás közben is ugyanúgy struktúrát kell létrehozni. Legalábbis prózaírás során. Vers esetében ez már kevésbé érvényes.
 
PRAE.HU: Mostanában írsz verseket?

Nem. Egyetlen verseskötetem jelent meg, még 1999-ben.
 
PRAE.HU: Inspirációs forrásként is szolgál számodra a topográfia? Inkább helyszínek indítják be a képzeletedet, vagy jellemek, konfliktusok?

Mindkettő. A betegség nélküli emberben például fontos szerepet játszik Dubaj. Ezzel a várossal kapcsolatban úgy éreztem, nem csak egy a sok közül, valódi egyénisége van. 2009-ben Bagdadban jártam, alig volt ott nyugati utazó. Csak újságírók, és ők is csak fegyveres kísérettel mászkálhattak. Este, ha elmentem valahova, nagyon furcsa volt a hangulat. Márpedig elmentem, mert éppen az éjszakai életről akartam riportot írni. De attól a légkörtől paranoiás lesz az ember. Ezt az élményt használtam fel A betegség nélküli emberben. Meg kell bízni valakiben, noha tisztában vagy vele, hogy az emberismereted olykor becsaphat. Mindig ott bujkált a fejemben, hogy emberrablás áldozata leszek-e. A regényben Irak akkori, két évvel ezelőtti állapotát akartam érzékeltetni, realista megközelítésben. Az ábrázolt világ hangulatát alapjaiban meghatározza egy nagyon valóságos paranoia. Eldönthetetlen, hogy csak a főszereplő kezd becsavarodni, vagy okkal uralkodik el rajta a gyanakvás.

Nagyon közel áll még hozzám a 2008-ban napvilágot látott – magyarul egyelőre nem olvasható – Onze oom ("Nagybácsink") című regény is, amely háborús övezetben játszódik, egy megnevezetlen dél-amerikai országban. Ez egy komorabb hangulatú szöveg, a rákövetkező Huid en Haar ("Fog és köröm", 2010) ellenben inkább komédia. Utóbbi szintén helyszínen szerzett tapasztalatokra épül (csakúgy, mint a Tirza, amely miatt Namíbiába utaztam).
 
Más technikát alkalmazok íráskor, ha groteszk, abszurd, vagy éppen mulatságos helyzeteket jelenítek meg,  mint akkor, ha a valóságos elemeket akarom hangsúlyozni. A regény persze soha nem olyan, mint a valóság, ahol soha nem lehet a dolgokat elvinni a végletekig, hiszen attól becsavarodna az ember. A regény viszont tiszta képlet, matematika. Innen indulunk, ide jutunk el. Az egész levezethető teljesen végig.

Hofmeister esetében az volt a célom, hogy az olvasó olyasvalakivel azonosulhasson, akivel egyébként soha nem lenne képes. Ha csak az újságban olvasnánk arról, mit követett el, soha nem lennénk képesek azonosulni vele. Így viszont, a regényen keresztül ez is lehetségessé válik. Nem pszichopata szörnyeteget látunk benne, mint ahogy egy újsághír alapján elképzelnénk. Elcsábítom az olvasót, amennyire csak lehet, közel viszem Hofmeisterhez, hogy együttérzést ébresszek iránta. Nem akarok moralizálni, de végeredményben az a célom, hogy elérjem, önmagunkban ismerjük fel a szörnyeteget, ezzel kísérteties hatást kiváltva.
 
PRAE.HU: Változott a munkamódszered az évek során?

Egyre aprólékosabb lettem. Az első változat birtokában egyre hosszabb időt szánok a szerkesztésre, a szöveg véglegesítésére. Ebben persze az is közrejátszik, hogy egyre több mindenre ügyelek tudatosan. Például arra, hogy ébren tartsam az olvasót. Erre a legkézenfekvőbb megoldás a provokáció. Ugyanakkor ez a hatás nem lehet egyedüli cél. Mindig kell hogy legyen valamilyen mögöttes gondolat. A Tirza esetében valóságos környezetet akartam teremteni, hihető karakterekkel. Persze nem mentes a cselekmény abszurd, groteszk fordulatoktól, de úgy intéztem, hogy mindezek valószerű benyomást keltsenek.
 
PRAE.HU: A Tirzában Hofmeister senkinek nem mondja el, hogy elveszítette az állását, és munka helyett naponta eljár az amszterdami repülőtérre, hetekig, életvitelszerűen ott tölti az idejét. Első olvasáskor ez abszurd mozzanatnak tűnhet, aztán a regény egészének ismeretében helyére kerül.

Nem abszurditásnak szántam, szerintem ez létező jelenség. Vannak, akik repülőtereken töltik az idejüket, és most nem hajléktalanokról beszélek. Személytelen hely. Fizetni sem kell, van hova leülni. Ráadásul bizonyos társadalmi osztályban kifejezetten nagy szégyen, ha nincs az embernek munkahelye. Elfogadhatatlan. Azonkívül a férfiakban ott él a félelem: mi lesz, ha nem marad pénzük? Ha elfogy a pénz, az felér a kasztrációval. Férfiatlanná válnak.
 
PRAE.HU: Nem állítom, hogy hihetetlennek, valószerűtlennek tartottam bizonyos eseményeket. Inkább csak úgy láttam, a szándékosan végletekig hajszolod, amennyire csak lehet, kiélezed a helyzetet.

A történet alakításakor nem tartom szem előtt, vajon minek örül majd jobban az olvasó. Ennyiben élek szabadságommal, olyan irányban folytatom a cselekményt, amerre kedvem tartja. Elvégre ez nem hollywoodi filmes produkció, szerencsére nem köti meg a kezemet a befektető. Itt alacsonyak a gyártási költségek, nem kell a visszatérülés miatt aggódni. Ráadásul a hepiend engem nemigen hoz lázba.


 
PRAE.HU: Több regényed kapcsán eszembe jutott: mintha szereplőid folyton bizarr rituálékkal készülnének saját halálukra. A narratívát előrehajtó eszközként alkalmazod ezt a tematikát, vagy különös, sötét érdeklődés terel folyton ebbe az irányba?

Inkább az utóbbiról van szó. Ironikus, hogy a regényben ábrázolt kudarc nem állít le semmit, ellenkezőleg: vágányon tartja az eseményeket. Mintha a visszautasítás többletenergiát mozgósítana a karakter számára, hogy harcba szálljon a körülményekkel. Ott van például Csehov darabja, a Három nővér. Legrövidebben így foglalható össze a cselekmény: három nővér Moszkvába akar utazni, de nem mennek. Erről szól az egész.
 
PRAE.HU: Hát igen. Csehov gonosz.

Az, kifejezetten gonosz! (nevet) Különben minden szerzőben ott van valahol a szadista. Nemcsak bennem. (nevet) Ez egy általános vonás. Bár bennem talán kicsit túlteng.

A halálra visszatérve, nem tudom, az olvasóban is hasonló folyamatot indítanak-e be a regényeim, de az írás alapvetően mindig szembesülés az ember saját halálával. Fogalmazzunk úgy: írásaim arra ösztönzik az olvasót, hogy mindig tudatosítsa, ott van egy csomó egyéb alternatíva. Nem csak egyvalami történhet. És a további lehetőségek sorába a halál is beletartozik.
 
PRAE.HU: Apropó olvasó: kit képzelsz magad elé írás közben? Milyennek gondolod el regényeid ideális olvasóját?

Átlagembereknek képzelem őket, akik az ötvenes éveik elején járnak. Férj és feleség, ágyban vannak, mindketten ugyanazt a könyvemet olvassák, egyszerre.
 
PRAE.HU: Tehát két példányt vesznek meg belőle.

Igen. Nyitott emberek. Nem értelmiségiek, de nem buták. Érdekli őket a világ.
 
PRAE.HU: Ahhoz képest, hogy szépirodalmi szövegeket írsz, rettentő kelendőek a könyveid. Ennyire jó a holland átlagolvasó ízlése?

A szépirodalom soha nem arat sikert olyan széles körben, mint mondjuk a televízió, de személy szerint szerencsés vagyok. Szájról szájra terjed a köteteim híre. Már az Uborkaszezon 100.000 példányban elfogyott, a Tirzából pedig több mint 300.000 példányt adtak el. Máig ez a legnagyobb példányszámban elkelt regényem. De őszintén szólva nem érzem szorosnak az összefüggést az eladási adatok és a regény minősége között. Ha kevesebbet vásárolnak valamelyikből, attól még nem feltétlenül érzem kevésbé sikerültnek. Inkább a kritikai siker izgat.
 
PRAE.HU: Első regényedben megegyezik a szerző és a főhős neve, külseje és életrajzi adatok egy része is azonos. Mi volt az oka ennek a megoldásnak?

Részint ezáltal is próbáltam provokálni az olvasót. Kétszer is. Néhány évvel később ugyanis álnéven írtam regényt, abban az álnévvel (Marek van der Jagt) egyezik meg a központi figura neve. Természetesen e kötet esetében is életrajzi hűséget tulajdonítottak a részleteknek. Aztán későbbi regényeimben – szinte tudatos módon – fokozatosan egyre távolítottam a szerző és a szereplő alakját. A Fantomfájdalomban például csupán a foglalkozásom egyezik a főszereplőével, Hofmeister esetében pedig már nem találunk semmilyen egyezést köztem és a központi figura között.
 
PRAE.HU: Annak idején, 1994-ben, az Uborkaszezon kirobbanó fogadtatása után nem éreztél nagy nyomást magadon, hogy meg tudod-e ismételni a sikert?

Nem. Folyamatosan írtam, sorra kaptam a megbízásokat különböző lapoktól. Időm se lett volna ilyesmin rágódni.

Fotók: Árvai András
Fordította: Berta Ádám
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Berta Ádám --


További írások a rovatból

Beszélgetéssorozat a 2019-es Móricz-ösztöndíjasokkal
irodalom

Élőnek tűnő, döglött rombuszhal Élőnek tűnő, döglött rombuszhal
Linda Boström Knausgard, Isten hozott Amerikában, Jaffa Kiadó, 2020.
irodalom

Meghalljuk-e a mieinket? Meghalljuk-e a mieinket?
Szabó Ádám: Valakik beszélnek
irodalom

Te meg úgy nézel ki, mint Bukowski Te meg úgy nézel ki, mint Bukowski
Fehér Enikő és Radisz Afrodité a Kis Présházban, 2020. 10. 28.

Más művészeti ágakról

Az HBO Otthon című karanténsorozatának finn kiadásáról
art&design

Karanténba zárt vizuális napló Karanténba zárt vizuális napló
Birtalan Zsolt 40 nap (Karantén napló) kiállításáról
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Minden egy Excel-táblázattal indult Minden egy Excel-táblázattal indult
Interjú Puklus Péter fotográfussal képzőművészetről, nemzetközi kapcsolatépítésről, a szabad alkotás lehetőségeiről és jövőbeli tervekről
A szolgálólány meséje az HBO-n


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés