bezár
 

színház

2013. 07. 01.
Színész a hatalom szolgálatában
Mephisto a Nemzetiben
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Színész a hatalom szolgálatában A Nemzeti Színház elmúlt öt évét zárta le Alföldi Róbert Mephisto-rendezése. Ettől elvonatkozni, pláne a következő időszak pályáztatása körüli botrányok ismeretében nem lehet – dicséretes, hogy a direktor-adaptátor a Kabaré után nem erőlteti az áthallásokat, hiszen az alapanyag e nélkül is tökéletesen aktuálisnak hat.
Szkéné színház
A Mephisto sikere jó előre borítékolható volt. A Nemzeti körül újra fellángoló viták a színházi világban régen nem látott érdeklődést szítottak a teátrum iránt, a jegyeket gyakorlatilag a próbafolyamatok megkezdése előtt már mind értékesítették. A rendező azt csinálhatott, amit akart, de a nagy nyomás és az elvárások súlya alatt akár görcsössé is válhatott volna a munkája. Szerencsére nem ez történt, noha a főpróbán még érezhetően tapasztalhatóak voltak ritmusbeli pontatlanságok és kiforratlan alakítások, ezeknek az utolsó, (sajnálatosan csak tízedik) előadásra már nyomuk sem maradt. Általában azt szokták mondani, hogy egy-egy produkció legjobb formáját a hetedik-nyolcadik előadásra mutatja – rendkívül szomorú, hogy itt ez már a végjátékot is jelenti.

A darab időzítése mindenképpen jelzésértékű. Ugyan az évad pontos tervét már tavaly ilyenkor tudni lehetett, afelől sem lehet kétség, hogy a színház vezetése éppen a várható elköszönés miatt tette a Mephistót az évad végére és nem, mondjuk, az elejére. Alföldit a már az Egyszer élünk próbafolyamata idején el szeretették volna távolítani egy ominózus botrány miatt, ennek állított emléket a darabban az a pillanat, amikor az egyik orosz katona el szerette volna venni az épp a János vitézt vezénylő lelkész kezéből a karmesteri pálcát. A Mephisto mint előadás nyilván akkor is hasonló szellemben és minőségben készül el, ha az igazgató a helyén marad, de ekkora hisztéria nem alakult volna ki körülötte.

Nem könnyű előadással van dolgunk, nézése közben sokszor érezni azt, hogy egy-egy jelenet után érdemes lenne megállítani az időt, rágódni kicsit a látottakon. Nagyon expresszív az, amit látunk, csak mivel sokszor átkötések nélkül követik egymást a színek, helyszínt, éveket ugorva, a nézőnek nincs elég ideje megemészteni és értelmezni azokat. A fontos eseményeket csak egy-egy rövid pillanatban jelzik, amiből aztán később egy-egy jelenet építkezik, és ha esetleg nem emlékszünk rá, a villamoson hazafelé ér a boldog pillanat, amikor utólag tudjuk összerakni a látottakat.



Alföldi Vörös Róberttel együttműködve nem a Szabó István és Dobai Péter jegyezte filmforgatókönyvből indul ki, hanem Klaus Mann regényéből – párbeszédek köszönnek vissza, egy fejezetet sem hagynak feldolgozatlanul, két-három új jelenet van csak, de sok a húzás. Ez abszolút helyes és logikus, mert maga a könyv eléggé túlírt, a közepe tájékán viszont kifejezetten szűkszavú. A jelenlegi Nemzeti hattyúdalára felkészülve elolvastam a művet, és lehet, hogy ez hiba volt, mert önkéntelenül az alapján alakult ki bennem egy elvárás. Mann írása adja magát a dramatizálásra: lineáris íve van, nem szerteágazó, kevés karakterrel, leginkább típusfigurákkal dolgozik. A két adaptáló azonban nem egy szabálykövető drámát kreált belőle, hanem mindent, de tényleg mindent a főszereplő Hendrik Höfgen karakterének rendelt alá.

Höfgen is egy típuskarakter: számító, kisebbségi komplexussal küszködő vidéki színész, aki szomjazza a sikert. Egyszerre vonzódik a régi arisztokrácia világához, és lenézi azt. A kommunista eszmékkel szimpatizál, de kiállni mellettük csak szavakban képes, tettekben nem. Remek manipulatív képességekkel rendelkezik: fekete szeretőjével elhiteti, hogy csak általa létezik, de a fellépéseire nem engedi be; kisugárzására támaszkodva elcsavarja minden színésznő fejét, aki segítheti előmenetelét; népszerűsége fegyverével fizetésemelést ér el az igazgatójánál és éhező nemzetiszocialista kollégájának az utcára kerülését. A társaság központja és a főszerepek magabiztos eljátszója. Színpadi partnernője szürkécske, de igen jómódú és a legfelső liberális körökhöz tartozó barátnőjét veszi el feleségül.

Aztán mindenkin túllép, szerelmeken, barátokon, a Hamburgi Művész Színházban végzett tevékenységén, amikor a náci rezsim először csak játszási lehetőséget, majd intendánsi címet ad a "megtért bűnösnek". Höfgen lassan merül el a fasiszta rendszer legfelső köreiben: ennek a lassú süllyedésnek a precíz bemutatása az előadás legnagyobb erénye. A színész először visszafogadott, szemmel tartott különc, majd egy hatalmi ember barátságának hála már kirakatfigura. Ekkor még latba veti pozícióját kommunista barátjának ügyében, de amikor már a megmentő szerepében sem tetszeleghet, ugyanúgy a gyilkos rendszer kollaboránsa marad. Sorsában az a megejtő, hogy nem vak; folyamatosan reflektál a történésekre, kibúvót, mentségféléket keres saját tettei igazolására. Egyre jobb szerepeket kap, hatalmas ovációt – melyik színész ne csábulna el? Az előadás is felteszi ezt a kérdést, a néző saját erkölcsisége adja meg rá a választ.



Az egyik legfontosabb változtatás a könyvhöz képest, hogy itt nem egyértelmű: Höfgen tehetséges színész, vagy csak egy ambiciózus felkapaszkodó. Mann nem tagadja meg a zsenialitást a karakter szakmai ábrázolásánál, Stohl András alakításában viszont sokkal inkább simulékonyságának és ügyes lavírozásának köszönheti pozícióját. Mann Höfgenje is küzd a kisebbségi komplexusokkal, de az író ezeket közönséges hisztériának írja meg; Stohl mardosó kétségei mögött látni a bizonyosságot. Az előadás, mivel erre a karakterre koncentrál, ezzel a megközelítéssel sokat nyer: teljesen más az, ha a náci párt egy köztudomásúan briliáns művészt csábít el, mintha egy közepes színészből mesterségesen kreál egy hírneveset. Stohl András vívódása és fel-feltörő meghasonlása így nagyobb mélységet nyer és elhagyható a könyvben igen hangsúlyos anyagi gyarapodás is mint motiváló tényező.

Stohlnak nagyon nehéz helyzete van, mert szinte végig a színen van, rengeteget kell mozognia, pillanatok alatt éveket ugornia, színház-a-színházban jelenetből egy intimbe vagy egy politikailag feszültbe, közönséghez kiszólóba váltania. A főpróbán még érezhető volt egy kis bizonytalanság az alakításban, ennek aztán később már nyoma sem maradt. Hatalmas lehetőség ez a művésznek, van is miből építkeznie, az egész előadás rajta áll vagy bukik. Nagy lehet a kísértés ilyen esetben, hogy megmutassa a formáló a szerep empatikusabb oldalát is, itt szerencsére nem ez történik: Höfgen személyisége Stohl tolmácsolásában elborzaszt, ahogy a játékidő alatt egyre jobban megismerjük, a kezdeti szimpátia átvált távolságtartássá, megejtőt nem találunk benne.

Már a nyitókép is nagyon sokat elmond róla: Höfgen egy balettkoreográfiát ad elő fekete szeretője (Bánfalvi Eszter) vezényszavait követve. A jelenet hosszú, talán kétszer is végighallgatjuk közben ugyanazt a zenét. A színész erőlködik, minden mozdulatsort megcsinál, de valahogy nem elég pontos, nem szép, nem letisztult a mozgása: magának játszik, csak arra figyel feszülten, hogy teljesítse a feladatot. Öntetszelgő szexuális előjáték ez.

Höfgen karaktere hatalmas lehetőség és ritka pillanat egy színész életében, és az összes többi szereplő is alárendelődik neki az előadásban. Pedig van itt hálás szerep még bőven, csak épp játékidőt alig kapnak, rövid pillanatok jutnak csupán és megformálója válogatja, ki mihez kezd vele. A könyvet olvasva azt éreztem, hogy Dora Martin figuráját az Isten is Udvaros Dorottyának teremtette, aztán szomorúan konstatáltam, hogy a könyv kimondottan "udvaros" mondatai mind a kukában végezték. A mű elején az egész társulat a híres berlini dívát nézi a takarásban, és kommentálja a játékát, Höfgen pedig elbújva zokog a siker láttán. Nem tartom jó megoldásnak, hogy a színpadon tartózkodó Dora Martint mi is láthatjuk egy emelvényen. Egy szalonvígjáték közhelyes és élettelen mondatait mondja, hálóingben, visszafogottan és modorosan. Ezzel egyáltalán nem győz meg a figura képességeiről, és innen még a Höfgen köpködte epe is elfogadható, hogy Martin nem egy zseniális, hanem egy túlértékelt színésznő csupán. (A könyvben a minta Elisabeth Bergner volt, aki az emigrációban meghódította a londoni színpadot, és filmes alakításai is nagy sikert arattak, még Oscar-díjra is jelölték.) Dora Martin nem lesz így a láthatatlan tüske, ellenkép, a született őstehetség; Udvaros így képességeit nem csillogtathatja, viszont több jelenetben nagyszerűen alájátszik Stohlnak.



A férfi mellékszereplők közül mind Otto Ulrichs, mind Hans Miklas története minimum egy filmsorozat egy-egy tanulságos epizódjához remek alapanyagnak szolgálna, de ők is csak néhány hatásos jelenetet kapnak. Hans Miklas, az éhező színész, akit magával sodor a nácizmus, annak harcos híve, majd kiábrándult vértanúja lesz, Nagy Zsolt megformálásban végig hiteles, pontos és hátborzongatóan erős karakter. Különösen abban a jelenetben emlékezetes, amikor Stohllal együtt áll a Porosz Nemzeti Színház színpadán. Bár Höfgen az utcára tetette meggyőződése miatt, most mégis az ex-kommunistát emeli magasra a Párt, a kezdetektől bennük bízó egyszerű színésznek pedig tűrnie kell ezt az arcul csapást. Nagy Zsolt legjobb alakításaival nem a Nemzeti Színház közönségét lepte meg – most ez az elköszönés megmutatta, milyen remek színész hagyja el a társulatot.

Makranczi Zalán annál több nagyszerű karaktert és emlékezetes pillanatot hagy a Nemzetiben – Otto Ulrichs alakítása nem tartozik majd közéjük. A hithű kommunista, aki nagyszerű ellenpontja lehetne Höfgennek, és épp ezért végzi is egy kínzókamra mélyén, akkor válik csak hús-vér emberré, amikor a börtönből kikerülve újra találkozik egykori elvtársával. Höfgen elhiteti vele, hogy társulati tagként kevésbé fog figyelni rá a Gestapo, ekkor újra remény csillan a szemében.

Remekül működnek a Hamburgi Művész Színház büféjében látható jelenetek, ezek mind a társulat összeforrottságának bizonyítékai. Az előbb említetteken kívül csak egyet emelnék ki, Söptei Andreát, aki különösen megrendítő, a férjét játszó Gáspár Sándorral közös öngyilkossági (a könyvben nem szereplő!) jelenetben.

A Weimari Köztársaság kiábrándult, később eltemetkező vagy behódoló értelmiségei Höfgen magánéleti szférájában jelennek meg. Martinovics Dorina és Radnay Csilla sajnos túlságosan hasonló megjelenésű színésznők, így karaktereik különbözősége leginkább a szavak és a nem a jelenlét szintjén érezhetőek. Hevér Gábor Theophil Marderének néhány jelenete viszont remek kivonata a tragédiát megjósoló pesszimista, kultúrát és világot temető liberális arisztokrata dühös közönyének.



Mellékszereplők szempontjából a legfontosabb változtatáson a náci környezet ábrázolása ment át a dramatizálás során. A Tábornagyot alakító László Zsolt a korszakkal foglalkozó előadások és filmek tipikus nemzetiszocialista vezetőjét adja. Hideg, kegyetlen és érezhetően pszichés zavarai vannak, hatalmi tébolyban szenved. László Zsolt Tábornagya "szemita kereskedőtől" menti meg Caspar Friedrich korai remekművét. Klaus Mann ugyanennek a vezetőnek a Hájas melléknevet adja, egy elhízott, végtelenül buta és lenézendő alak, aki valami oknál fogva érdeklődik a színház iránt. Klaus Mann Höfgene elsősorban lenézi és csak aztán fél ettől a karakterről, Alföldi-Stohl Höfgene leginkább retteg. Ezt a rettegést hivatott illusztrálni a dobhártya-szaggatóan hangosra felkevert zene: Beethoven 9. szimfóniájának második tétele, annak is a legmonumentálisabb perce. A Tábornagy szeretőjének, Lotte Lindenthal tehetségtelen, de magasra jutott színésznőjének szerepében Tenki Réka nem először nyújt a Nemzetiben kifogástalan, még ha csak két-három jelenetben látható alakítást.

A darab végén Höfgen végérvényesen megbukik: Hamlet alakításával, amivel a Faust Mephisto szerepét akarta leradírozni, elégedetlen – mégis mindenki egyöntetűen ünnepli. A Führer egy gyémántokkal kirakott koponyával ajándékozza meg. Utolsó mondata: "de hát én csak egy színész vagyok" – hátborzongató áthallásokra is alkalmas.

A darab nem reflektál az aktuális hisztériára, mindössze egyetlen jelenetben, amikor a Gáspár Sándor vezette igazgató felolvassa a levelet, miszerint színházi pályázatát elutasították. A közönség tapsviharral fogadja, mint ahogy az előadást is. A Mephisto nem a Nemzeti elmúlt öt évének legjobb előadása, de a tíz legjobban mindenképpen ott a helye. Alföldi nagyon plasztikusan, egy ismert regény apropóján egy színész szemszögén keresztül tárgyalja azt a kérdést, hogy mit áldozhatunk fel, és miket veszíthetünk el karrierünk érdekében. A választott sors elég extrém egy nem mindennapi történelmi helyzetben, de valami oknál fogva a szituáció nagyon-nagyon ismerős.

Ha igazak a hírek, az előadást a Vígszínház átveszi a következő évadban, de ebben a formájában, ezzel a nagyon erős társulattal június 22-én láthatta a közönség utoljára.

Klaus Mann: Mephisto

Hendrik Höfgen, a színész: Stohl András
Barbara Bruckner, a felesége: Radnay Csilla
Nicoletta von Niebuhr, Barbara barátnője, színésznő: Martinovics Dorina
Teophil Marder, Nicoletta barátja, sikeres színházi szerző: Hevér Gábor
Dora Martin, a berlini sztárszínésznő: Udvaros Dorottya
Tebab hercegnő, azaz Juliette Martens, Höfgen szeretője: Bánfalvi Eszter
Oskar H. Kroge, igazgató úr: Gáspár Sándor
Otto Ulrich, színész: Makranczi Zalán
Hans Miklas, színész: Nagy Zsolt
Rahel Mohrenwitz, a Díva: Söptei Andrea
Alex Bonetti, a Bonviván: Szatory Dávid
Angelika Siebert, a Naíva: Mészáros Piroska
Eufenné, Marika, a súgó: Nagy Mari
Hedda von Herzfeld, dramaturgnő; Brigitta: Murányi Tünde
A kis Willi Böck, öltöztető, mindenes: Fehér Tibor
Németország katonai miniszterelnöke, a Tábornagy: László Zsolt
Lotte Lindenthal, a Tábornagy barátnője, a Porosz Nemzeti Színház színésznője: Tenki Réka
Pincérfiú a Párizsi Interkontinentálban; Intendáns: László Attila

Színpadi adaptáció: Alföldi Róbert és Vörös Róbert
Fordította: Lányi Sarolta
Díszlet: Menczel Róbert
Jelmez: Füzér Anna
Koreográfia: Gergye Krisztián

Rendező: Alföldi Róbert

Bemutató: 2013. május 10.
Nemzeti Színház

Fotók: Horváth Judit (www.nemeztiszinhaz.hu
)
nyomtat

Szerzők

-- Baráth József --


További írások a rovatból

színház

Szatirikus passiójáték: így élünk mi Szatirikus passiójáték: így élünk mi
Kerékgyártó István Hurok című műve a Jurányiban
Antal Attila–Jobbágy Bernadett–Pál Dániel Levente: Akkor majd a gólya
színház

Kóstolónyi Kosztolányi Kóstolónyi Kosztolányi
Összművészeti borkóstolás a Budapest Jazz Clubban
színház

Ember szeme nem hallott olyat, ember füle nem látott olyat Ember szeme nem hallott olyat, ember füle nem látott olyat
Szentivánéji álom a Szegedi Nemzeti Színházban

Más művészeti ágakról

David Lynch: Small Stories / Kis történetek című fotókiállítása a Műcsarnokban
art&design

Testhatárok Testhatárok
Vékony Dorottya Átlagos eltérés című kiállításáról
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Kutatásban a Külföldön Sikeres Magyar Művészek Kutatásban a Külföldön Sikeres Magyar Művészek
A prae.hu művészeti portál átfogó kutatási projektje


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés