gyerek
2013. 09. 28.
A világ agyagból és fából?
Kolibri Színház: Pont, pont, vesszőcske
Vajon milyennek látja egy kisgyerek a körülötte lévő világot? És hogyan beszélhető el szavak nélkül a világ keletkezése? A Kolibri Színház csecsemőszínházi előadása, a Pont, pont, vesszőcske a legkisebbekhez kíván szólni.
A németországi Helios Theater művészeti vezetője, Barbara Kölling rendezte a Kolibri Színházban most bemutatott, 1-5 éveseknek ajánlott harmincöt perces előadást, amelyben a nézőkhöz közeli színpadon, a három színészen (Tisza Bea, Czupi Dániel és Ruszina Szabolcs) kívül csak néhány tárgy látható. Agyag, egy vödörnyi víz, faágak, semmi több. Színek is alig: a színészek világos ruhája beleolvad a lecsupaszított, natúr színpadi környezetbe. A főszerepet ugyanis nem az általuk megformált karakterek, hanem a darabban felhasznált természetes anyagok, illetve a hozzájuk kapcsolódó, azokat folyamatosan alakító, megmunkáló emberi mozdulatok játsszák.
Kérdés persze, hogy hogyan lehet csupán néhány eszközzel, ráadásul szavak nélkül mesélni születésről, keletkezésről, a szükségszerű változás, alakulás folytonosságáról úgy, hogy az mindvégig érdekes, és főleg érthető legyen. Különösen akkor, ha a zenei akkordokból (Bornai Szilveszter zenéje mindvégig követi a mozgást, illetve imitálja a természet hangjait) ritmusból, mozdulatokból, testbeszédből, és egy, a színészek által használt furcsa, szavak nélküli (meta) kommunikációból felépülő előadást leginkább heterogén korú közönség előtt adják elő. Az ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy a nézőtéren még beszélni nem, esetleg alig tudó csecsemők vagy épp óvodás gyerekek foglalnak-e helyet.
A színház már az előtérben elkezdődik: elhangzik néhány instrukció a darabbal kapcsolatban, például hogy a bejáratnál a cipőt le kell venni, s hogy a kicsik nem mászhatnak fel a színpadra. Ezt követően vonulnak be a színészekkel együtt gyerekek és szülők a nézőtérre, ahol a színpadhoz közeli, hatalmas szivacspárnákon helyezkedhetnek el. Az előadás, a hagyományos értelemben vett mese helyett valójában az anyagok átalakulásáról, a megmunkálásukkor bekövetkező szükségszerű változásról, az alkotás folyamatáról szól. A színlapon megjelölt keletkezéstörténet lényege pedig ebben az esetben nem más, mint annak megtapasztalása, hogy a kézbe vehető, formálható, alakítható dolgokból főként az emberi tevékenység révén valósul meg az a rendszer, amit világnak nevezünk. És ahová tulajdonképp maga az ember is - akár a dolgok megmunkálása, akár a keletkezés, az evolúció révén - szintén beletartozik. Ennek a folyamata jelenik meg lépésről lépésre a színpadon.
De vajon mit értenek meg a gyerekek mindebből, azaz a világ keletkezéséből? Vélhetően nem sokat. Csak azt látják, hogy három, fehérbe öltözött felnőtt először kézbe veszi, összeilleszti, majd pedig megmunkálja a tárgyakat. Ezt tennék ők, nézőként is, ez ugyanis számukra nem más, mint játék, és a szereplők, ahogy ők látják, tulajdonképp maguk is játszanak. Mozdulataikat egymással összehangolva, eltúlzott gesztusokkal és mimikával, ritmusra végzik, a színpadon mindvégig az ő tevékenységük az egyetlen látványosság. Agyagtömböket darabolnak fel, belőlük gyúrt agyaggolyókat gurítanak és lapítanak: így lesz ezekből kezdetben hóember-figura, aztán magas torony. Az agyagba faágakat is szúrnak, mintha csak elültetnék őket, máskor a már formálódó tárgyakat szétrombolják, hogy újakat építsenek belőlük. A darab második felében, egy maszkszerű tömbből végre kirajzolódik egy arc, az élettelennek tűnő tárgyakkal ellentétben van szeme, orra, szája (erre utal a címbéli mondóka, a pont, pont, vesszőcske is), aztán a beletűzött ágak segítségével végtagjai lesznek, s e furcsa szerzet immár különböző mozdulatokra is képes. Szaladni, ugrálni, fél lábán billegni. Aztán kezdődik minden elölről, s végül ez a folytonos átalakulás tölti ki a félórás játékidőt.
A látottakkal kapcsolatban azonban több probléma is felmerülhet. A gyerekek számára ugyanis kevéssé értelmezhető az evolúcióról vagy az ehhez szorosan kapcsolódó, alkotási folyamatról szóló üzenet. Az előadás ráadásul kissé lassan, nehezen indul, a felvezetés nehézkes, olyannyira, hogy körülbelül a felénél egy kislány hangosan felteszi a kérdést: Mikor kezdődik az előadás? A natúr, lecsupaszított, szavak nélküli meta játék (mely néha kifejezetten mesterkéltnek tűnik, és ennek a korosztálynak túlságosan elvont) nem köti le maradéktalanul a gyerekek figyelmét; a színpadon történteket is sokszor a szülőknek kell elmagyarázniuk. A nagyobbak számára pedig már egyértelműen nem nyújt elegendő ingert az, amit ebben a fél órában látnak. Nekik hiányzik a történet, a konkrét mese, ráadásul zavarja őket a kisebbek által okozott zaj, így kevésbé tudnak koncentrálni. Az előadással kapcsolatos hiányérzetet a nézőkben talán csak a színészekkel közös agyagozás (mintegy a darabot feldolgozandó utójáték) képes feloldani, és persze a remény, hogy a legkisebbek számára is születhet történetközpontú színház. Ez utóbbira láthattunk már jó megoldásokat.
Pont, pont, vesszőcske
Kolibri Színház, 2013. szeptember 15.
Szereplők: Tisza Bea, Czupi Dániel, Ruszina Szabolcs
Zenész: Bornai Szilveszter
Zenei vezető: Bornai Szilveszter
Jelmez, látvány: Orosz Klaudia
A rendező munkatársa: Csóti Magdaléna
Rendezőasszisztens: Bajsz Andrea
Rendező: Barbara Kölling (Helios Teater, Németország)
Fotók: www.facebook.com/kolibri szinhaz
Kérdés persze, hogy hogyan lehet csupán néhány eszközzel, ráadásul szavak nélkül mesélni születésről, keletkezésről, a szükségszerű változás, alakulás folytonosságáról úgy, hogy az mindvégig érdekes, és főleg érthető legyen. Különösen akkor, ha a zenei akkordokból (Bornai Szilveszter zenéje mindvégig követi a mozgást, illetve imitálja a természet hangjait) ritmusból, mozdulatokból, testbeszédből, és egy, a színészek által használt furcsa, szavak nélküli (meta) kommunikációból felépülő előadást leginkább heterogén korú közönség előtt adják elő. Az ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy a nézőtéren még beszélni nem, esetleg alig tudó csecsemők vagy épp óvodás gyerekek foglalnak-e helyet.
A színház már az előtérben elkezdődik: elhangzik néhány instrukció a darabbal kapcsolatban, például hogy a bejáratnál a cipőt le kell venni, s hogy a kicsik nem mászhatnak fel a színpadra. Ezt követően vonulnak be a színészekkel együtt gyerekek és szülők a nézőtérre, ahol a színpadhoz közeli, hatalmas szivacspárnákon helyezkedhetnek el. Az előadás, a hagyományos értelemben vett mese helyett valójában az anyagok átalakulásáról, a megmunkálásukkor bekövetkező szükségszerű változásról, az alkotás folyamatáról szól. A színlapon megjelölt keletkezéstörténet lényege pedig ebben az esetben nem más, mint annak megtapasztalása, hogy a kézbe vehető, formálható, alakítható dolgokból főként az emberi tevékenység révén valósul meg az a rendszer, amit világnak nevezünk. És ahová tulajdonképp maga az ember is - akár a dolgok megmunkálása, akár a keletkezés, az evolúció révén - szintén beletartozik. Ennek a folyamata jelenik meg lépésről lépésre a színpadon.
De vajon mit értenek meg a gyerekek mindebből, azaz a világ keletkezéséből? Vélhetően nem sokat. Csak azt látják, hogy három, fehérbe öltözött felnőtt először kézbe veszi, összeilleszti, majd pedig megmunkálja a tárgyakat. Ezt tennék ők, nézőként is, ez ugyanis számukra nem más, mint játék, és a szereplők, ahogy ők látják, tulajdonképp maguk is játszanak. Mozdulataikat egymással összehangolva, eltúlzott gesztusokkal és mimikával, ritmusra végzik, a színpadon mindvégig az ő tevékenységük az egyetlen látványosság. Agyagtömböket darabolnak fel, belőlük gyúrt agyaggolyókat gurítanak és lapítanak: így lesz ezekből kezdetben hóember-figura, aztán magas torony. Az agyagba faágakat is szúrnak, mintha csak elültetnék őket, máskor a már formálódó tárgyakat szétrombolják, hogy újakat építsenek belőlük. A darab második felében, egy maszkszerű tömbből végre kirajzolódik egy arc, az élettelennek tűnő tárgyakkal ellentétben van szeme, orra, szája (erre utal a címbéli mondóka, a pont, pont, vesszőcske is), aztán a beletűzött ágak segítségével végtagjai lesznek, s e furcsa szerzet immár különböző mozdulatokra is képes. Szaladni, ugrálni, fél lábán billegni. Aztán kezdődik minden elölről, s végül ez a folytonos átalakulás tölti ki a félórás játékidőt.
A látottakkal kapcsolatban azonban több probléma is felmerülhet. A gyerekek számára ugyanis kevéssé értelmezhető az evolúcióról vagy az ehhez szorosan kapcsolódó, alkotási folyamatról szóló üzenet. Az előadás ráadásul kissé lassan, nehezen indul, a felvezetés nehézkes, olyannyira, hogy körülbelül a felénél egy kislány hangosan felteszi a kérdést: Mikor kezdődik az előadás? A natúr, lecsupaszított, szavak nélküli meta játék (mely néha kifejezetten mesterkéltnek tűnik, és ennek a korosztálynak túlságosan elvont) nem köti le maradéktalanul a gyerekek figyelmét; a színpadon történteket is sokszor a szülőknek kell elmagyarázniuk. A nagyobbak számára pedig már egyértelműen nem nyújt elegendő ingert az, amit ebben a fél órában látnak. Nekik hiányzik a történet, a konkrét mese, ráadásul zavarja őket a kisebbek által okozott zaj, így kevésbé tudnak koncentrálni. Az előadással kapcsolatos hiányérzetet a nézőkben talán csak a színészekkel közös agyagozás (mintegy a darabot feldolgozandó utójáték) képes feloldani, és persze a remény, hogy a legkisebbek számára is születhet történetközpontú színház. Ez utóbbira láthattunk már jó megoldásokat.
Pont, pont, vesszőcske
Kolibri Színház, 2013. szeptember 15.
Szereplők: Tisza Bea, Czupi Dániel, Ruszina Szabolcs
Zenész: Bornai Szilveszter
Zenei vezető: Bornai Szilveszter
Jelmez, látvány: Orosz Klaudia
A rendező munkatársa: Csóti Magdaléna
Rendezőasszisztens: Bajsz Andrea
Rendező: Barbara Kölling (Helios Teater, Németország)
Fotók: www.facebook.com/kolibri szinhaz
Kapcsolódó cikkek
További írások a rovatból
Mit jelent az ifjúsági irodalom ma? – kerekasztal-beszélgetés
Más művészeti ágakról
Kupihár Rebeka A heterók istenéhez kötetbemutatójáról