- Történészként zenéhez nyúlt, ráadásként a hatvanas évekéhez. Akkor még nem is élt!

- Nemcsak a hatvanas évekről írtam, hanem a Kádár-rendszerről, 1989-ig, noha az utolsó néhány év kevés hangsúlyt kapott. A disszertáció megvédése tíz éves kutatómunka eredménye. A zene szeretete mindig is bennem volt, általános iskolás koromban zongorázni tanultam, a gimiben pedig alapítottunk egy zenekart Extázis néven, ahol doboltam. A tíz évvel idősebb bátyám tudott mesélni az ősidőkről, ő átélhette, amikor rendőri gumibotokkal egyengették a koncertekre látogató közönséget. A levéltári kutatások mellett természetesen leültem zenészekkel beszélgetni, de az általuk írt könyvek is segítettek, annak ellenére, hogy nem tekinthetők történészi munkának. Ám belőlük tudtam meg például, hogy a Tátrai Band zeneanyaga az első magánkiadású lemez Magyarországon, 1986-ban adták ki. A rock and roll korszak nemzedékéhez tartozó szüleim is sok élményanyaggal szolgáltak - foglalja össze az előzményeket Csatári Bence.

- Ha a hatvanas évek zenéjéről kérdezzük az embereket, mindenképpen szóba kerül, hogy akkor nehéz idők járták, s egy nevet is fölidéznek: Aczél Györgyét.

- Aczél György szerepe számomra nagyon ellentmondásos. Levéltári adatok alapján a művelődési miniszter első helyettese volt, mikor találkoztam vele, bár tudjuk, hogy a párt központi bizottságának titkáraként irányított. Elsőként az MSZMP 1966-os kongresszusán, majd a párt 1968-as politikai akadémiáján hangzott el tőle először az elhíresült mondás: mi tiltunk, támogatunk és tűrünk. A miniszter helyetteseként lényegében minden fontos dologban ő döntött, tehát helyes a jelző, amikor Aczél-korszakot említünk. Minden apró-cseprő ügy nála landolt. De beszéljünk inkább a zenészekről. Nem mondhatni, hogy anyagilag nagyon jól álltak, persze az átlagpolgárokhoz képest jobb körülmények között éltek, viszont nem fizették túl őket. Nyugat-európai szemmel nézve koldusok voltak. Például Kovács Katiról tudni, hogy amikor kimentek egy nagyobb fesztiválra, a költőpénzükből vásárolt étellel inkább a szállodai szobájukba vonultak, nem akarták, hogy a nyugati pop-sztárok lenézzék, lesajnálják őket. 

Visszatérve Aczélhoz - kutatásaimra hagyatkozom - nem igazán érdekelte, mi történik a könnyűzenei életben. A színházzal, filmmel sokkal inkább foglalkozott. Egyszer Harsányi László, a KISZ KB kulturális osztályának vezetője nyilatkozta, miszerint Aczél kijelentette: "Az ember nem disznó, hogy mindent megegyen". Ezt pedig a könnyűzenére értette. Vannak legendák, miszerint az első Illés kislemezt megtaposta, mondván, hogyan lehet ilyen zenét csinálni. Ezt azonban Bródy János cáfolja - teszi hozzá a történész-újságíró. 

- Szörényi, Bródy, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay. Illés, Metró, Omega. A hatvanas-hetvenes évek zenei világának meghatározó alakjai. Voltak közöttük, akik a zenét többnek szánták egyszerű szórakoztatásnál...

- Az Illés együttes és Koncz Zsuzsa. Ők foglalkoztak szövegeikben legkeményebben - legalábbis amennyire lehetett - a politikával, őket érte a legtöbb támadás, de azért például az Omegának is bőven jutott a támadásokból. A Metró vállalta a "jófiúk" szerepét, 1962-ben élő televíziós adásban Zorán és Dusán még a haját is levágatta, mondván, tudnak ők konszolidáltan viselkedni. Kihagytuk többek között a felsorolásból Koós Jánost, pedig ő sem járhatta a sima utat,"csak a zene!" jelszóval. Belekötöttek például abba, hogy Moszkvában elénekelt három angol nyelvű számot, amit leadott a Magyar Rádió is. Aczél rögtön hívatta a koncertet szervező Nemzetközi Koncert Igazgatóság referensét: hogyan képzelik, hogy az imperializmus nyelvén szól a táncdalénekes a szovjet néphez? Végül egy suta indokkal kivédték, miszerint szűk volt a repertoár. Viszont tény, hogy a kevésbé, vagy egyáltalán nem politizálók sokat profitálhattak, a keleti blokk országaiban sokat turnézhattak, koncertezhettek. Itt jegyezném meg, hogy szerintem a zenei élet területén nem Magyarország volt a legvidámabb barakk a szocialista országok között. Igaz az aczéli "három T" politikája sok mindent megengedett a zenészeknek, de voltak országok, melyek előttünk jártak. Nálunk nem tartottak például nemzetközi zenei táncdalfesztiválokat, ellentétben az akkori KGST-országok többségével (Split, Brassó, Sopot). Talán a vezetés nem tartotta fontosnak, de szerepet játszhatott benne Aczélnak a könnyűzenét lekezelő magatartása. Voltak olyan koncertek, amikor háromszáz nézőre ugyanannyi rendőr jutott, egyszerűen nem mehetett be több ember, mert a hatalom úgy vélte, hogy botrány lehet. Ezeken a dolgokon ma mosolygunk, de akkor iszonyú érzés lehetett zenésznek, rajongónak egyaránt.

- Befejezésül összegezné a magyarországi könnyűzene és a kulturális élet egyéb területe közti kapcsolatot a Kádár-korszakban?

- Bródytól tudom, hogy sokat tudtak profitálni a filmesekkel történő együttműködés révén. A film területén nagyobb szabadságot éreztek. Ha a Film Főigazgatóságtól megkapták az engedélyt egy film elkészítésére a párt tudományos közoktatási és közművelődési osztályának (TKKO) jóváhagyásával, akkor jóformán szabad kezük volt. Jól mutatja a TKKO döntéseinek súlyát, hogy Illésék Jelbeszéd című lemezét is ők tiltották be, miután a Rádiótól felhívták őket, hogy az több olyan részt tartalmaz, ami alkalmas izgatásra, kommunizmus elleni lázításra.