Mivel az 1881. július 11-én született fiú édesanyja Goldmark Károly tanítványa volt a Zeneakadémián, otthon állandóan körülvette a zene. Középiskolásként hegedülni tanult, de "zenei antitalentumnak" minősítették és eltanácsolták, amit ő nem vett zokon, inkább magát képezte a zongora előtt. A Műegyetemen kitüntetéssel szerzett építészmérnöki diplomát, első dalát két vizsga között a feszültség levezetésére írta Integrál Böske címmel. Egy olasz tanulmányutat követően restaurátorként dolgozott, részt vett a királyi palota helyreállításában, de rendületlenül komponált. Minden bátorságát összeszedve egy előadás után, az utcán mutatta meg szerzeményeit a Fővárosi Orfeum igazgatójának, aki lámpafénynél átnézte, majd az épületben eljátszatta dalait és tehetségesnek minősítette a szerzőt.

A dicsérettől megtáltosodott Zerkovitz ontotta a slágereket, amelyeket a kor legnépszerűbb komikusai és dizőzei énekeltek. 1910-ben a Hulló falevél országos sláger lett, a népszerűség mellé az előadó művésznő kezét is elnyerte. Hamarosan Európa egyik legfoglalkoztatottabb zeneszerzője lett, szerzeményeit előadták Bécsben, Berlinben és Amerikában, Milánóban Puccini gratulált neki. A Tanácsköztársaság idején a politikában járatlan zeneszerző a Vörös Hadsereg számára is írt toborzódalt, emiatt egy időre külföldre menekült.

Szíve és a közönség hazahívta, s ő ekkor fogott igazán a slágergyártásba. Neve a biztos siker zálogának számított, a színészek versengtek azért, hogy felléphessenek darabjaiban. A színházbolond Zerkovitz Béla több alkalommal volt színigazgató, a Royal Orfeumot a város legdivatosabb helyei közé emelte. Zenekarokat, zsonglőröket szerződtetett, elhozta Pestre a híres zenebohóc Grockot és a "fekete párducot", Josephine Bakert, akinek több dalt is írt.

A békés és boldog családi életet élő slágerkirály 1948. október 23-án halt meg. Elképesztően sikeres pályafutása során minden arannyá változott, amihez csak hozzányúlt: megteremtette a magyar kuplét, közel 800 dalt, 36 operettet és két filmzenét komponált. Slágerei önálló életet élnek, ismertebbek, mint ő maga, jónéhányról már nem is tudjuk, hogy az ő szerzeménye. (Mi muzsikus lelkek; Asszonykám, adj egy kis kimenőt; Látta-e már Budapestet éjjel; Az egyiknek sikerül; Lehoznám néked a csillagokat és így tovább.) 

A sikernek persze irigyei is akadtak, háta mögött "Lopkovitznak" csúfolták, nem minden alap nélkül gúnyolták dalainak verkliszerű monotóniáját, meg-megbicsakló szövegeit. Az ötvenes években a kispolgári csökevények megtestesülésének, giccsnek minősítették, a tiltott kategóriába sorolták, csak azok a művei kaptak "kegyelmet", amelyeket kínnal-keservvel az osztályharc szolgálatába lehetett állítani. Az idők múlásával megítélése enyhült, ma pedig a színházak egyre-másra újítják fel a kasszasikert ígérő Zerkovitz-operetteket.