Frankfurt, 1963. Az egész sajtó a közelgő Auschwitz-perrel foglalkozik, amikor a fiatal tolmácslányt, Eva Bruhnst egy lengyel tanú kihallgatásához hívják a bíróságra. Eva zavartan fordítja a tanúvallomást, de képtelen értelmezni a hallottakat. Amikor a szüleit kérdezi a témáról, ők kitérnek a válasz elől, s Eva vőlegényével együtt hevesen ellenzik, hogy lányuk részt vegyen a perben.

A következő hetekben Eva előtt egy megdöbbentő és ismeretlen világ tárul fel: bírákkal és vádlottakkal találkozik, és mindenekelőtt az egykori foglyokkal, akik az ő hangján szólalnak meg a tanúk padján…

A megrázó beszámolókat hallva Eva nem ugyanaz az ember többé: nem érti, hogy a családja miért nem képes szembenézni a múlttal, ugyanakkor megijeszti a fiatal kanadai jogász, David Miller is, akinek mindennél fontosabb az igazság feltárása.

Hol van az igazság, és vajon milyen hatása lesz ennek az igazságnak Eva életére?

Annette Hess (1967) a Berlini Művészeti Egyetemen tanult, majd szabadúszó újságíróként és rendezőasszisztensként dolgozott, illetve forgatókönyveket lektorált. 1998 óta kizárólag forgatókönyveket ír. Németországban sikeres tévésorozatok révén vált ismertté. A Német Ház az első regénye.

A frankfurti Auschwitz-per 1963. december 20. és 1965. augusztus 19. között zajlott. A vádlottak padján huszonkettő, az Auschwitz-Birkenau-i halál- és koncentrációs táborban, alacsonyabb beosztásban szolgáló tiszt, illetve hivatalnok ült, akiket a holokausztban játszott szerepük miatt vontak eljárás alá. A perben – amely a világ figyelmét újra a módszeresen elkövetett tömeggyilkosságra irányította – 319 tanút hallgattak meg, közöttük 183 holokauszttúlélőt. Az eredeti magnófelvételek bekerültek az UNESCO Memory of the World („A világ emlékezete”) programjába.

Eva a folyosón vette fel világos kockás gyapjúkabátját. Megnézte magát a tükörben. Sápadt volt, szinte fehér, a térde olyan lágy, mint a puding, a gyomrában mintha ebben a pillanatban vájt volna odút valami prémes állat. Míg a konyhából kiszivárgó csendet figyelte, anyjának és nővérének csendjét, beismerte, hogy az az érzés, ami most felhorgadt benne, a félelem volt. Megpróbált rájönni, hogy mitől fél leginkább: attól a helyzettől, hogy sok ember előtt kell megszólalnia, vagy a fordítás pontossága miatti felelősséget érezte túl nagynak. Attól félt, hogy nem érti meg a tanúkat? Vagy éppen hogy pontosan megérti őket?