bezár
 

art&design

2019. 11. 18.
Kelet által inspirálva
Orientalizmus a British Museumban
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Kelet által inspirálva címmel nyílt meg október 10-én egy, az orientalista művészetnek szentelt kiállítás a londoni British Museumban – számolt be Sophia Smith Galer a BBC-n. A kiállítás célja, hogy frissebb és reflektáltabb szemszögből mutassa be az orientalista művészeti irányt: kritikus szemszögből vizsgálja, milyen szubjektív, sztereotipizált módon ábrázolták a nyugati (főleg brit és francia) festők évszázadokon keresztül a Közel-Keletet.

A kiállítás egyben arra is vállalkozik, hogy árnyaltabb képet adjon Kelet és Nyugat kapcsolatáról, illetve hangsúlyozza viszonyuk kölcsönösségét az orientalista művészeten keresztül. A művészettörténetben az orientalizmus a keleti világot bemutatni (vagy imitálni) szándékozó művészeti irányt jelentette, s jelen volt a festészetben, építészetben és egyéb képzőművészeti ágakban. A 19. századtól beszélhetünk róla mozgalomként, amely főleg a brit és francia gyarmatosítás következményeképpen jött létre. Mindazonáltal a keleti hatás már az 1500-as évektől kezdve megjelent a művészek munkáiban, amikor Európa a gyarmatosítás során kapcsolatba került a Közel-Kelettel, azon belül is főként a Szafavida és Ottomán Birodalmakkal, nem beszélve arról, hogy Palesztina a kereszténység bölcsőjeként szintén a Közel-Kelet kulturális fókuszpontja volt. 

Az „orientalizmus” kifejezés Edward Said palesztin-amerikai akadémikus, a posztkolonializmus egyik irányadójaként ismert, ugyanilyen című, 1978-ban megjelent könyve nyomán kapott kritikai konnotációt. Said rávilágít arra, hogy a nyugati diskurzus szisztematikusan félreértelmezi és sztereotipizálja a keleti világot, a „Másikként” tekint rá, és az orientalista művészet is része ennek a kulturális hagyománynak. 

Galer cikke szerint a kiállítás ezért ebben a témában tehát hiánypótló, hiszen a kiállított anyagokat ezen a posztkoloniális, kritikai lencsén keresztül  tekinthetik meg a látogatók. A British Museum blogja szerint a kiállítás „a megtévesztéseket felismerve tudatosan foglalkozik ezzel a kritikával, miközben egyszerre el is ismeri a mindkét irányba ható hosszú és gazdag kulturális kapcsolatot”.

A tárlat bemutatja, hogyan jelennek meg az iszlám művészet által inspirált tárgyak a festményeken, pl. Rudolf Ernst osztrák festő képein keresztül, melyeket észak-afrikai utazásai inspiráltak – írja Galer. Olyan alkotók művei is láthatók (például Cesare Dell’Aqua olasz művészé), akik kevésbé voltak motiváltak az utazásban – sokan csupán etnográfiai képeskönyvekből vagy elbeszélésekből hallottak az arab világról, s így fantáziájukra hagyatkozva festettek. Ez jól látható például Delacroix híres, az Algíri nők lakásukban című festményén. A képen egy hárem látható, az orientalista művészek egyik legkedveltebb témája; azonban a hárem egy privát, otthoni tér, ahova csak a családtagok léphettek be, ezáltal képtelenség lett volna, hogy egy idegen ember, pláne egy külföldi oda beléphessen. Delacroix így egy zsidó kereskedő háremét festette le, festménye szereplői ezért zsidó nők. Mások úgy igyekeztek autentikusabb művészetet csinálni, hogy felvették például a helyi öltözködési szokást – Rudolf Ernst néha fezt viselt alkotás közben, John Frederick Lewis önarcképén pedig saját bevallása szerint “közel-keleti ruhákat” viselt, noha mint kiderült, selyemövét Indiában készítették. Ennek ellenére felesége azt állította, amikor azt a londoni Victoria & Albert Museumnak adományozta, hogy az öv legalább ezer éves és Konstantinápolyban készítették. 

Az orientalista műalkotásoknak köszönhetően tehát a nyugati ember fejében sztereotipizált kép alakult ki kígyóbűvölőkről, majmokról, turbános férfiakról, lefátyolozott nőkről, kurtizánokról, emellett a keletieket gyakran lusta és felelősségtől mentes életet élőknek ábrázolták – például népszerű témája a festményeknek a falhoz dőlő, dohányzó és teát iszogató fegyveres őr képe – folytatja a BBC. Az orientalista festészet azonban leginkább a háremekről híres, és mivel a külföldieknek nem igazán lehetett bármilyen lehetőségük arra, hogy egy valódi háremet fessenek le, az ilyen témájú festmények jobbára a nyugati férfiak fantáziájának eredményei voltak. Jean-Auguste-Dominique Ingres pl. rendszeresen festett odaliszkeket annak ellenére, hogy soha nem járt a Közel-Keleten vagy Észak-Afrikában. Ahogy az egyik, festményeket kísérő fali jegyzeten áll, a nyugati művészek invazív hozzáállása a háremek lefestéséhez szimbolikus jelentőséggel bír: metafora az orientalisták Kelethez való viszonyulására, és a meztelenül ábrázolt nők pedig ugyanannyira ki vannak téve a köz „fogyasztásának”, vagyis a nézőknek, ahogy országaik voltak a gyarmatosító hatalmaknak. Edward Said mindezt a Kelet nőiesítésének nevezte; s a Keletnek ez a feminin és passzív lefestése az egyoldalú hatalmi dinamikát reprezentálja.

Ennek ellenére a kiállítás igyekszik a „kulturális cserekapcsolat” másik oldalát is megmutatni, vagyis azt, hogy a nyugati művészeti gyakorlat is hatással volt a Közel-Kelet és Észak-Afrikára; ezt perzsák Rómáról és Londonról készült térképek, illetve Pascal Sebah oszmán fotográfusnak a helyi művészekről készült képei illusztrálják. A Közel-Keleten átvettek bizonyos nyugati művészeti gyakorlatokat városaik ábrázolásakor. Nesrine Malik a Guardianon közölt kritikájában erőltetett, rövid megállóként jellemzi ezt a részét a tárlatnak, valamint kifejti, hogy az európai stílusban ábrázolt perzsa városok nem a keletiek rajongása a nyugat iránt, hanem pusztán első lépésük a fejlettebb ipari bürokrácia útján, illetve a nyugati népek és az ottani közízlés majmolását jelenti. 

Galer a BBC-n a már idézett cikkben beszámol a kiállítás záró részéről, amit izgalmas kortárs reflexióknak szenteltek a kurátorok; az utolsó teremben arab női művészek negatív örökségükre adnak választ. Yumna Al-Arashi yemeni-amerikai fotográfus és filmkészítő például portrét is készített olyan arab nőkről, akiknek arctetoválásuk van, mint ahogy az ő dédanyjának is volt. Ez is egyfajta válasz az orientalista mozgalomra, ahol arctetovált nőket nem ábrázoltak.

„Ellopták a testünket, az érzékiségünket, a nőiségünk reprezentációját” – nyilatkozta Arashi a BBC-nek. „Fényképeztem, interjúztam, készítettem néhány káprázatos portrét, hogy tiszteletemet fejezzem ki ennek a generációnak, akiket elnyomott a “kolonizáció (tipikusan férfi) pillantása”. Csodálatos matriarchátus működött ezekben a régiókban.” Arashi Vedlő Bőr című munkája újraértelmezi a hammámot (törökfürdő), ami az orientalisták másik kedvenc helyszíne, ahol kedvükre festhették a meztelen nőket. Nőközpontú képén a reneszánsz romantikus világítása jelenik meg, ami egyfajta iróniaként is felfogható, hiszen a valódi fürdőkben az emberek hangosak, a fény pedig erős. 

A British Museum blogján egy másik is bejegyzésben beszámol arról, hogy Antoine-Ignace Melling háremről készült festményének a török Inci Eviner mutatott görbe tükröt. Művével újraértelmezte a háremet, mint a szexuális intrika és leigázás helyét. Melling maszkulin és pszeudo-realisztikus nézőpontját élő, lélegző térré alakította, amiben a nők nem passzív, hanem cselekvő lények: tiltakoznak, megpróbálnak elszökni, miközben olyan, mintha már egy elmegyógyintézetben járnánk: a nők furcsa, repetitív mozdulatokat végeznek, papírzacskót húznak egymás fejére, vagy egymás karját harapdálják. A blogon beszámolnak Layla Essaydi triptichonjáról, ahol Essaydi szintén más fényben festi le a háremet. Lecseréli az élénk színeket, a meztelenséget és a fényűző környezetet, helyette egyszínű háttér előtt felöltözött nőket és arab betűket láttat, ezzel szerzi vissza önreprezentációjuk jogát.

A kiállítás kapott hideget és meleget is – a Guardianen Jonathan Jones pozitív visszhangú kritikában éltette a tárlatot („Kelet által inspirálva - a csodálatos kiállítás, amit Boris Johnsonnak meg kéne néznie”), és arra a konklúzióra jutott, hogy minden ambivalencia ellenére a 15-19. század nyugati embere őszintén odavolt az iszlám művészetért, melyet korunk pszeudo-entellektüel politikusai és egyéb filiszterei nem tudnak értékelni. Mások, mint az említett Malik ugyanezen a portálon megjelenő kritikájában több helyen elmarasztalja a kiállítást: azt írja, a gyűjtés megpróbálja az orientalizmus kulturális kapcsolatként ábrázolni fosztogatás helyett. Véleménye szerint a kiállítás csupán vissza akarja hódítani az orientalista művészetet és megtisztítani a negatív konnotációktól, ezáltal újra el akarják hitetni velünk: ez a korszak csupán kíváncsiságról és egy másik kultúra iránti érdeklődésről szól. A mai politikai helyzetben, amikor a muszlimok elleni előítélet és gyanakvás mindennapos, ez egy jóleső kezdeményezés – de hálásnak kéne-e lennünk a muszlimok olyan ábrázolásáért, ami csak alig emberibb, mint ahogy manapság gondolnak rájuk? – teszi fel a kérdést Malik. 

A Biritsh Museum webshopján körülnézve, a „Persian Lady" táskát vagy izniki csempével mintázott utazós kávébögrét elnézve véleményem szerint valóban nehéz nem kritikusan viszonyulni a kérdéshez, hiszen az orientalizmus témáját érzékenyen vizsgálni kívánó kiállítás néhány fontért megvásárolható, a művekkel díszített olcsó termékei újfent gyarmatosítják a kolonializált keleti művészetet a modern kapitalizmus koordinátarendszerében.

Galer a BBC-n kritizálja a kiállítás címét is: az orientalizmus szó nem szerepel a címben, viszont az adott címmel a múzeum hozzájárul ahhoz, hogy a Keletet és Nyugatot káros binaritásához, noha a kifüggesztett munkák pont azt bizonyítják, mennyire nem hasznos vagy célravezető az ilyen nézőpont. S tényleg inspirálódik-e a Nyugat a Kelettől, teszi fel a kérdést Galer, vagy inkább tartozik neki? 

A kiállítás 2020. január 26-ig látogatható. 

A képek forrásai: www.britishmuseum.com

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Rácz Júlia --


További írások a rovatból

art&design

Technológia és könyvek összefonódása Technológia és könyvek összefonódása
Mézes Tünde „On the first page” című egyéni kiállításáról
art&design

Töredékes testek Töredékes testek
A MORPH csoport kiállítása: Máté Zsófi megnyitó beszéde
art&design

Nők a döntéseik fogságában? Nők a döntéseik fogságában?
Gáspár Annamária „Do you have a choice?” című kiállításáról
art&design

A hely és a tárgy szimfóniája A hely és a tárgy szimfóniája
Élménybeszámoló a Kiscelli Múzeum „Ragyogj!” című kiállításáról

Más művészeti ágakról

irodalom

Csak mozgásként értelmezhető Csak mozgásként értelmezhető
Beszélgetés a nappaliban Tompa Andreával, 2. rész
A szolgálólány meséje az HBO-n
irodalom

A Molyon az a legrosszabb, ha már nem írnak rólad A Molyon az a legrosszabb, ha már nem írnak rólad
Toroczkay András estje a Kis Présházban, 2020. október 28.
Iryna Tsilyk A föld oly kék, mint egy narancs című filmje a 17. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés