Józan Ildikó korábban Závada Pál Hajó a ködben című regényéről írt a francia portálnak. Év végén az LGC készített egy listát is, mely az európai irodalom meghatározó alkotóit  és műveit igyekszik számba venni, itt Józan Magyarországról Borbély Szilárd Nincstelenek: már elment a Mesijás? című könyvét ajánlotta, amely 2015-ben jelent meg franciául Agnès Járfás és Christian Bourgois fordításában. A második magyar könyv Nádas Péter Világló részletekje volt, a harmadik pedig Takács Zsuzsa A Vak Remény című könyve.

Legújabb írásában a Teréz, vagy a test emlékezete című Molnár T. Eszter regényről szólva vázolja a könyv szerkezetét – három történetből áll, portrék három nőről. Az első egy háziasszony, van egy hétéves kislánya, Dina, férje üzletember, rendszeresen megcsalja a nőt, ezt ő csendben tűri, egészen addig, míg egy nap elege nem lesz. Lányával Németországba költözik, pontosabban Freiburgba, ahol egy idősek otthonában kezd dolgozni. A második nő orvos, ahogy a férje is, és szintén egy Dina nevű lányuk van, noha kicsivel fiatalabb, mint az első történetben. Úgy döntenek, hogy külföldre költöznek. A feleség Skóciában talál munkát, a férj Németországban, ezért dönteniük kell, és az utóbbira esik választásuk. Míg férje otthon érzi magát az új környezetben, a nő nem találja a helyét, egyre inkább elszigetelődik, mígnem elhagyja férjét egy másik férfiért. A harmadik nőnek nincs férje, sem gyereke. Majdnem lett, de a férje a terhessége ötödik hónapjában hason rúgta. Egyedül él Bécsben, az egyetemi kórházban dolgozik. Kapcsolatra vágyik más emberekkel, de fél – nem maga miatt, hiszen ő már nem érez fájdalmat –, a másikat félti.

Lassanként rájövünk, hogy a három nő tulajdonképpen – egy. Történeteik közös nevezője a szexuális abúzus, ahogy a nyelv, és egy olyan forma keresése, ami ábrázolni tudja a fizikai és lelki traumákat, írja Józan. A három nő három nyelven gondolkodik, mindhárom megjelenik a műben: magyar, német, angol. Az utóbbi két idegen nyelv új horizontokat nyit a kifejezhetetlen traumák elől való menekülésben. Az idegen nyelvek használata ráadásul azt az illúziót kelti, hogy kizárhatjuk a világot.

A három történet címét németül olvashatjuk: Stadt, Land, Fluss (Város, Ország, Folyó) az Ország, város, fiú, lány… játékra emlékeztet. Az első részben egy-egy szóból kiindulva ismerjük meg a narrátorok történetét részletről részletre. A második rész egyfajta kétnyelvű szótárként funkcionál, az angol-magyar és a német-magyar történetek párhuzamosan futnak a lapokon – inkább mint két egynyelvű szótár, hiszen minden nyelv egy külön világ, jegyzi meg Józan. Kiemeli, hogy a világban a megosztás, a beszéd fontos, jó, és hasznos, viszont ahogy a könyv is érzékelteti: nem mindig lehetséges. Először is a nyelv miatt – például a magyarban, amikor szexuális abúzusról vagy családon belüli erőszakról beszélünk, csak áldozatok lehetünk, ugyanis ebben a kontextusban nem használjuk a túlélő szót, ahogy más nyelvekben.

A hétköznapi élet darabkáit láthatjuk, apró jeleneteket, csendéleteket, amiket az író különleges finomsággal vázol fel, és amik bemutatják Európa legfájdalmasabb ellentmondásait, írja Józan. Ott érintik meg az olvasót, ahol a legjobban fáj

– például amikor a második történetben a kislány, Dina, fél, hogy elveszti barátját, Wassimot, aki vissza akar menni a családjához Szíriába. Vagy amikor a harmadik narrátor a klinika mosdójában észreveszi, hogy a kollégája, Lakshmi a vécén ülve pumpálja az anyatejet hat hónapos kisbabája számára.

Józan szerint

a történetek különleges módon szólaltatják meg a női hangokat, és úgy kritizálják a világot, amiben élünk, hogy nem vádolnak meg senkit közvetlenül – azonban ezek az európai történetek színre viszik az átlagember fájdalmát. A kontinensen kívüli és belüli migráció pedig felerősíti az örökölt, egymásra rakódó traumákat.