bezár
 

irodalom

2023. 08. 30.
Julie
Részlet Alina Nelega: mintha mi sem történt volna című regényéből
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Alina Nelega: mintha mi sem történt volna című regénye a marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában jelenik meg 2023 őszén. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Prae Kiadó standjánál lehet majd megvásárolni. A könyvet András Orsolya fordította, és Láng Orsolya készítette az illusztrációkat.

Maarten után érdeklődik a Holland Királyság nagykövetségén, egy elég beszürkült falú épületben van a Rue Eblén, a férfi leszalad a lépcsőn, wat je wilt[1], ő lebarnult, és elég rongyosan néz ki, it’s me, de kleine lesbienne, remember?[2] Maarten könnyezni kezd meglepetésében, je bent hier, you are here, look at you, zigeuner, you look like a gipsy.[3] Hazaviszi a metróval, Párizsban nem érdemes beülni a Lanciába, háromszor annyi időbe telne az út. Șerban házikabátban, álmos arccal nyit ajtót, délután van, de ő leginkább éjszaka dolgozik. Szinte magára csinál örömében, ide-oda kapkod a kis appartement-ban, ami nem is éppen olyan kicsi, feltesz egy lemezt, salátát készít neki, kávét főz, du vin rouge[4], elébe tesz egy bagettet is, meg vajat, camembert-t, aztán gyümölccsel, süteménnyel traktálja.

Nana, Șerban – Láng Orsolya grafikája

– Akarsz zuhanyozni? Lepihennél? Vagy inkább menjünk el valahová? És mit ennél? Még miccs is van lefagyasztva, találtam egy boucherie-ben[5] a Quartier Latinban.

– Elég, elég lesz, ne szedd elő az egész kamrát! Hát csak román maradtál.

– Az, az, mi más lennék – de mondd el, hogy vagy, hol voltál mostanáig, hogy jöttél ide, hogy…?

Nana falatozás közben elmeséli, hogy utazott Trieszttől Párizsig, és miért telt ez több mint egy hónapba, velencei és veronai megállóval, ott aludt, ahol érte, állomások várótermében, parkokban, meg hogyan talált egy teherautót, amelyik a határon átcsempészte, és aztán alig bírta lerázni a sofőrt, egy marokkói alakot, aki feleségül akarta venni. Ilyesmik. Șerban persze mindjárt a legrosszabbra gondolt, hogy elkapták, börtönbe zárták, vagy egyenesen kínozzák, de az, hogy rossz vonatra szállt fel, egy ilyen banális dolog meg sem fordult a fejében, mindegy, ne beszéljünk erről, fő, hogy itt vagy. Ongelooflijk[6], csóválja a fejét Maarten, aztán magukra hagyja őket, vissza kell mennie dolgozni. Ledőlnek az ülőpárnákra, nincsenek székeink, de ha akarod, holnap veszek neked egy fotelt. Nézd, ez a te szobád, kicsi, de azt hiszem, meg fogod itt szeretni. Itt vagy, hát itt vagy. Miraculeux[7]. Kész eufória.

Azon a héten nem csinál semmit, csak alszik és csokoládét eszik, amíg Șerban rá nem ijeszt, hogy nem fogja többé szeretni, ha tespedt háziasszonnyá változik. Úgyhogy hosszú sétákra viszi, mindent megmutat neki, de Párizs nem lepi meg Nanát, éppen olyan, ahogy a várost övező kulturális mitológia alapján képzelte, minden olyan, amilyenre számított, annyira különleges, hogy egyáltalán semmi különleges nincs benne. Zsúfolt, rohanó város, nincs hely benne a szemlélődésre és az elmélyülésre, ezeknek az embereknek pedig egyéb gondjuk nincs, csak hogy minél többet szórakozzanak, fête de la musique, fête du cinéma, múzeumok, kiállítások, galériák, a független színházak igényesek, csupa jó szöveggel dolgoznak, az Odéonban lát egy Robert Wilson rendezte darabot, a színpadon próbababák, a Comédie-Française pedig drága és teljesen divatjamúlt. Hogy színésznő lehess, sokkal jobban kell beszélni franciául, mint ahogy Nana tudását a helyiek megítélik. Șerban, aki folyékonyan és hibátlanul beszél, megtanítja egy trükkre: hadarjon, és folyton használjon töltelékszavakat, vachement, putain, quand même[8], és ha nehézségekbe ütközne, mindenképpen il faut se méfier[9]. Az itteni románok, akikkel néha találkozik a száműzetésben élő értelmiség összejövetelein, nagyrészt költők és írók, akad köztük néhány képzőművész is, elnyeli őket a nagyváros óceánja. Egyszer egy nagy filozófust is meglátogatott, fásult volt, beteg és dekadens, a depresszió és a tétlenség királya. Még a világirodalomba bevonult, román származású francia drámaíró sem ad interjúkat a Szabad Európának, és nem mondja ki a véleményét, egyszerűen nem az ő dolga ez, és kész. Ha az országban marad, franciatanár lett volna Slatinán, vagy legjobb esetben a kultúrotthon igazgatója. A többiek meg franciák akarnak lenni, és minden igyekezetükkel elfelejteni, honnan jöttek. Milyen méltatlan dolog, háborog Nana, ott egyszerűen tilos kinyitnod a szád, de itt hallgatni – ez erkölcstelen.

– Jó, ezt értem, de nem gondolod, hogy jobb lenne racionálisabban kezelni a dolgot? Szórakozz egy kicsit, minek annyit aggodalmaskodni?

– Mit akarsz ezzel mondani? Talán bűntudatom kellene legyen, mert nem szórakozom eleget?

– Hát, ha éppen bűntudatra vágysz, a te dolgod. De szerintem hagyhatod a francba, senki nem vádol semmivel azért, mert szabad vagy. Vagy mert jól érzed magad.

– De mindig csak az otthoniakon jár az eszem.

– Cristianán?

– A neve Cristina.

– Küldj neki valami szép ajándékot postán.

– És kész, azzal mindent elintéztem, nem?

Șerban táncol, megvan a saját baráti köre meg a meleg mecénások, akiken Nana nevet, de azért néha ki is bukik harsány viselkedésükön; újabban egy fiatal táncosokból álló csoporttal szokott fellépni, románok is vannak közöttük. Tehát elfoglalt, szabad és szórakozik, de főleg kezd valamit az életével. És másokért is megteszi, amit tud – hát nem azért hívta ide Nanát is? De nem hozhatja ide a fél országot. Nem lehet megmenteni mindenkit, ha ők nem akarnak megmenekülni.

– Ez egy tipikus nyugati bullshit, nem szégyelled magad? Te tényleg elfelejtetted, honnan jöttél?

– Nem tartozol nekik semmivel. Magad jöttél ide, bármelyik percben visszafordulhattál volna, de így döntöttél. Magadtól. Mindenki a saját döntése szerint él. Tényleg, Nana, az ő dolguk – és egymás szavába vágnak, nem, de, nem, de igen.

Nana belecsíp a karjába, és oldalba vágja a könyökével, félig viccből, félig komolyan, ő pedig rácsap a kezére, és idegesen fel-alá futkos a szobában: hálátlan teremtés, léha fickó, goromba nőszemély, hedonista hülye.

Maarten egy összecsavart újsággal csap a fejükre, mintha rakoncátlan kutyakölykök lennének, aztán az orruk alá dugja a cikket. A Libération egyik száma, ami még szeretettvezérünkig is eljutott, nagy botrányt kavart, Hollandia nagykövetének is meggyűlt a baja, a munkahelyével játszott. Na erről beszélek, tehát nem lehetetlen, látod? És szerinted mire ment vele, lett valami hatása? Amúgy is, az egész több mint fél éve volt, duzzog Șerban. Annyi történt, kedves, hogy jó pár hétig rettegve mentünk mindenhova. Igen, reszkettünk, hogy a Securitate utánunk nyúl, mert bárhová elér a keze, vagy kékre-zöldre veret a bérenceivel, száz frankért bármit vállalnak. És akkor bizony nem lett volna hová jönnöd. De ebből az esetből Maarten is megértette, hogy egy fecske nem csinál tavaszt. Nem, de mégsem ülhetünk ölbe tett kézzel. Maarten a helyére teszi az újságot, Nana meg bezárkózik a szobájába, és csak azután jön elő, hogy Șerban bekopogtat, aztán a küszöbön hagy egy kis doboz chocolats amers-t[10] és egy cédulát – ez nem hizlal annyira.

*

Maarten már hetek óta készül első párizsi fotókiállításának megnyitójára, ingerült és lelkes. Șerban esküdözik, hogy elhagyja, túl sok művész jut itt egy négyzetméterre, elviselhetetlen. A rendezvény este kilenckor kezdődik egy kicsi, de fényűző galériában, a Szajna partján.

Cseresznyevörös, fényes lamészövetből készült szmokingban és hófehér nadrágban Maarten a meghívottak között jön-megy az izgalomtól holdkórosan, a pezsgőspoharakkal és elegánsan elrendezett csemegékkel teli tálcák hamar kiürülnek. Șerban elemében van. Maarten tükörképeként fehér szmokingot és szűk, cseresznyevörös nadrágot visel ugyanabból a fényes laméból, felszabadultan cseverészik. Bemutatja Nanát egy fontos kritikusnőnek, a haja zöldre van festve, a neccharisnyáját szándékosan kiszakította a lábszárán és telt combjain – hátha összebarátkoztok, tudod, hogy értem, kacsint rá Șerban. Julie, ma copine[11]. Külön erre az alkalomra vett neki egy petite robe noirt[12], ami inkább vetkőztet, mint öltöztet, teljesen más, mint az az ócska, kibolyhosodott ruha, amit Cristina adott rá. Az anyag minőségétől el van ragadtatva, a lágy szövet simogatja a bőrét, Șerban választotta ki a szemfestékét is meg az alsóneműt, ami folyton kivillan a ruha pántjai alól, külön ezért szabták így, hogy minduntalan lecsússzanak a válláról. A méregdrága, kézzel vert csipke kényelmetlen, a varratai szúrják a mellét és a fenekét, de nem szabad vakaróznia, minden szem rá szegeződik, jól boldogul, végtére színésznő, az ördögbe is. Șerban szőrtelenítette a lábát a saját kezecskéjével, csak azután vitte a kozmetikushoz meg a manikűröshöz, hosszú haját is maga fogta össze egy művészi konty gondosan eltervezett rendezetlenségébe, fényezetlen ezüstből készült, balkáni stílusú csatokkal. A feltűnés kedvéért még a hátát is bepúderezte. Nem vagyok a játékbabád, mordul rá Julie, de azért mégsem mondhatja, hogy nem élvezi az egészet. Magas szárú és vastag talpú, kivágott fekete lakkcipőjében szinte egy méter kilencven, ugyanolyan magas, mint Maarten, aki elegánsan és diszkréten vezeti a fecserésző csoportok között. A női aktok, amelyek előtt a legtöbben megállnak, őt ábrázolják, a tekintetek megállapodnak rajta, levetkőztetik, méregetik, la petite Roumaine, Julie, elle est très jolie.[13]

Ezzel a Libération munkatársa is egyetért, egy nyúlánk, hegyes állú alak, vörösesszőke fürtjei tarka hawaii ingének gallérjára hullanak. Odabent már beindult a buli, ők a járda szélén állnak, Nana levette a cipőjét, és rágyújtott. Jean-Luc csupa együttérzés és csodálat, mintha valami szegény rokonával beszélgetne. A franciák majmocskája, Julie. És még beszélni is tud, egész civilizáltan fest, igazán figyelemreméltó. A férfi nagyon jól tudja, mi a helyzet Romániában, hiszen ő közölte a mellőzött költő hosszú levelét, amit Maarten vitt be a szerkesztőségbe. Maartent ezért kitiltották Romániából, a levelet a diplomaták kiváltságait kihasználva juttatta ide. Aznap az újság ötszázezer példányban kelt el, a levelet kísérő interjút pedig átvette a The Guardian, az El País, a New York Times. Nana nincs meghatva, úgyis mindegy, nem változott semmi. Majd változik, hozzátok is elér a hullám, az az ország egy puskaporos hordó, csak egy szikra kell, és bumm. Tegnap óta át lehet menni az eneszkába, leomlott a berlini a fal, az emberek puszta kézzel szedték szét, tégláról téglára, a betonlapokat együtt döntötték le. Ez nem mond neked semmit? De, de, örül a németek szerencséjének. Most szívesen megnézné, milyen képet vág Dieter a kilenc-tíz évvel ezelőtti kirándulásról: We will never have a capitalist country, never! Scheiße![14] De a németek, azok németek. A románok bele sem mernek gondolni a kommunizmus bukásába, ott senki nem hiszi el, hogy valaha is változni fognak a dolgok. És ez a baj, hogy el sem tudják képzelni ezt, kishitűek, mert nekünk minden csak úgy az égből jön, nem magunk teszünk érte, ez a nemzet mentalitása.

Milyen érdekes, szól közbe Yvonne, a szakadt harisnyás, zöld hajú kritikusnő. Leül mellé a macskakövekre, rágyújt egy füves cigire, amit aztán átad neki. Mi még nem is beszélgettünk. Szóval mi a helyzet a kishitűséggel? Mármint vallásos értelemben? Nem, nem a vallásra gondol, hanem a szenvedélyre, magyarázza Yvonne. A román népből hiányzik a szenvedély. Nem értem, miféle szenvedély? Hát, ott van például Velence, bejártam az utcáit, a templomait, ott minden oszlopot szenvedéllyel építettek fel, hosszú-hosszú idő alatt, ők nem érezték úgy, hogy semminek ne lenne értelme, hittek valamiben. Szépség és szenvedély. Franciaországban is. Párizs. Meg London. Vagy Bécs. Budapest. Prága. Bukarest meg olyan, mint valami tömegsír.

Aha, a pénzben hittek, veti oda Jean-Luc, mert az a város nem is a tenger színén áll, hanem egy halom aranypénzen. Évszázadokon át Velence volt Európa leggazdagabb városa, tele bankokkal, tolvajokkal és rablógyilkosokkal. Kalózok, rabszolgák, külföldi katolikus kémek, Sancta Congregatio de Propaganda Fide. De ő, Jean-Luc, protestáns. Protestáló protestáns, gúnyolódik Yvonne, a Libération azért mégis Sartre újságja. Közelebb húzódik Julie-hoz, végigsimít szépen szőrtelenített, szinte a combjáig meztelen lábán. Mindenki a nagy birodalmak létrehozására törekedett, a németek két világháborút robbantottak ki. A ti hozzájárulásotokkal, feleli lágyan Nana. Jean-Luc a másik lábát simogatja. Az imperialista politika és a kolonializmus. Pénz, bankok és hatalom. Julie elkábult a fűtől, a másik kettő pedig nagyon szívélyes hozzá. Próbál témát váltani.

Yvonne, mondd csak, milyennek találod a kiállítást? Oh là là, elsöprő siker lesz, máris lefoglaltak vagy tíz fotót, és a te aktjaid a legkelendőbbek. Nagyon szép a melled, tudod. Igen, és a derekad is, teszi hozzá Jean-Luc. Na, ez is valami, legalább egy dologban egyetértenek. Majd írtok róla? Igen, írnak, de Yvonne szeretne egy interjút a modellel. Mit szólsz hozzá, Julie? Beszélhetnél magadról, az ottani életedről, miért jöttél el, miben reménykedsz itt. Nem, nekem ígérte az interjút! Jean-Luc egyre hevesebben viselkedik. A kizsákmányolás és az egyenlőtlenség. Szabadság, testvériség. Ezt a témát érdemes érinteni, a testvériségét. Hagyja, hogy végigsimítson rajta Jean-Luc keze és baloldali ideológiája. Yvonne könnyedén belecsókol a nyakába. Esetleg egy kis szenvedélyt lássunk, ha lehetne, Julie.

A kiállításmegnyitó után – Láng Orsolya grafikája

*

Muszáj valami munkát keresnie, hogy legalább a lakbérbe beszállhasson, mégsem élhet vissza a vendégszeretetükkel a végtelenségig. De még személyi igazolványa sincs, elvették a szerb határon, az útlevele is ott maradt. Nincsenek papírjaid, nem létezel – csak a mi képzeletünk szüleménye vagy, azt csinálunk veled, amit akarunk, cukkolja Șerban kacarászva, Maarten gyakorlatiasabb, kérjünk politikai menedékjogot. Megtehetnék, annak az interjúnak volt némi visszhangja Franciaországban. A megnyitó estéjén a threesome után mindent kiszedtek belőle, amit csak adhatott, nem valami egetrengető dolgot, hiszen a legeslegszebb nő sem adhat többet, mint amije van, sóhajt Jean-Luc, és te kicsit zakkant vagy, még sosem csináltál ilyet, vagy mi? A szex és a pornográfia két különböző dolog, próbálja elmagyarázni Nana. Hagyjad, lehet, hogy valami kulturális gátlás – egész biztosan kulturális gátlás, bólogat Yvonne, de ti, románok, nagyon hamar tanultok, ne add fel ilyen könnyen. Miféle kulturális gátlás, egyszerűen nem szeretlek titeket, sőt, alig ismerlek, ah, hagyjuk már ezt a szentimentalizmust, kit érdekelnek egy hülye liba érzelmei, színésznő vagy, a szerelem igazán nem lehet akadály számodra, hiszen az első lépés, hogy megszabadulj az érzelmektől, a társadalmi és személyes előítéletektől. Légy szabad, putain. De nekik más képük van a szabadságról, mint neki – vagy csak nem volt eléggé berúgva és beállva. Nem bánja, nem – ez is egy tapasztalat, akár az interjú, noha abból is egyfajta threesome lett, olyasmiket is a szájába adtak, amit soha nem mondott. Például, hogy azért jött el, mert már nem bírta elviselni az elnyomást és a félelmet, ami nem szigorúan így volt, de azért mégis pontosan így volt. Meztelenül fekszenek a háromszemélyes ágyban, a lepedőn ott a riportofon, gyorsan magára kell kapnia Jean-Luc virágmintás ingét, hogy az elnyomásról tudjon beszélni, ki kell nyitnia a szárnyas ablakot, hogy beáradjon a kora délután langyos levegője, és a járókelők beszélgetése. A turisták salátát és laskát esznek a szemben levő bisztróban, vörösbort isznak, fényképeket készítenek, mert itt mindent le kell fényképezni és meg kell őrizni, hogy otthon megmutathassák ezeket a pillanatokat, amik kitömve állnak majd olcsó keretekben az itteni lokáloknál sokkal homályosabb ebédlőikben, ahol a barátaikkal vacsoráznak, és Eiffel-tornyos kulcstartókat meg a Szajna partját ábrázoló hűtőmágneseket osztogatnak nekik.

Az elnyomás nem az, aminek ők képzelik. Nem egy szörnyeteg, amely rád támad, te pedig megküzdesz vele, és ha szépen halsz bele a harcba, akkor az utókor márványszobrot állít neked, ami mellé odaállnak a turisták egy fénykép erejéig, aztán a terecske sarkán még elmajszolnak egy crêpe-et, esetleg egy fagyit is, és továbbmennek, lassan, hogy mindent megnézhessenek, kihasználjanak minden percet, ha már egy teljes évig gyűjtöttek a jól megérdemelt nyaralásra.

Az elnyomás egyáltalán nem ilyen. Inkább egy fokozatosan leszálló, könnyű köd, eleinte láthatatlan, mint valami pókháló, először csak egy kis sarokban tűnik fel, és nem tulajdonítasz neki nagy jelentőséget, aztán így, figyelmen kívül hagyva, percről percre növekszik. Mert először csak a lényegtelen dolgok tűnnek el a ködben, amelyek addig is sutba dobva hevertek, senki nem foglalkozott velük, példának okáért nincs nap mint nap égető szükséged a külföldi folyóiratokra. És ezekből egyre kevesebb van, de amúgy sem voltak valami kelendőek, nem igaz? Ne is dobjuk ki a pénzt ilyen haszontalan holmikra, kinek kell a Pif vagy a The Economist? Mikor itt az Arici Pogonici[15] és az Era socialistă[16], ezeket tessék venni, mert a mieink. Aztán következik egy beszéd, amiből megtudhatjuk, hogy ez a köd nem is köd, hanem a fényes jövő előszele, és a következő kongresszus után már könyveket sem lehet kapni, de úgyis tele van otthon a polc, olvass klasszikusokat, mi a francnak kellene más, ha egyszer ezekről már bebizonyították, hogy minőségi anyagok. Egyébként is, olvass kevesebbet, és ne igyál annyi kávét, ezek dekadens, értelmiségi-burzsoá szokások, neked pedig semmi szükséged az ilyesfajta fényűzésre, inkább orosz teát igyál, sőt, lehetőleg azt sem, mert mi nem importálunk semmit az oroszoktól. Most komolyan, mégis ki az ördög robbantana ki egy forradalmat éppen a tea miatt? Nem vagyunk Amerikában. A köd egyre sűrűsödik – fulladozol tőle? Nem a köd miatt van, te nem tudsz megfelelően lélegezni, takarékoskodj a levegővel, szuszogj ritkábban, ha mozdulatlanságba dermedsz, nincs is szükséged több levegőre. Ezt tudományosan bizonyították, a kísérletek eredményét a legutóbbi kongresszus is elismerte. Úgyhogy ne lélegezz, ne mozogj, ne utazgass, ez rengeteg energiát fogyaszt, mi pedig, tudod: ta-ka-ré-kos-ko-dunk. Úgyhogy nem kapsz útlevelet, csak ha komoly okod van kérni, hónapokat várhatsz rá, és egyre ritkábban veszel levegőt, ez van, nincs levegő, de azzal kell boldogulni, ami van, levegőt mégsem importálhatunk. Sőt, a világon semmit nem importálunk, teljesen függetlenek vagyunk, új beszéd, új kongresszus, rajtunk kívül ki jutott ilyen előre? Közben a nemzeti büszkeség ködében elveszett a szappan és a sampon, de ha nem mozogsz és nem lélegzel, akkor egész biztosan nem is izzadsz. Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Igen, bújj a takaró alá, de felöltözve, mert egy plusz pulóverrel már öt fokot nyertünk, új beszéd, új kongresszus. A köd minden elborít – igen, köd, most már nevén nevezhetjük, de nem a miénk, az oroszoktól meg a magyaroktól jön, a szerbektől, a lengyelektől, sőt, még távolabbról, a szajhák ölelésébe és a drogokba fulladt Nyugatról, de ne aggódj, téged a ködtengeren át a párt vezet, még azt is megmondja, mit látsz, pedig te nem látod, amit mond. Villany? Villany, az van, mert hőerőműveket építettünk, és olajpalát égetünk bennük, kit érdekel, hogy a hatékonysága szart se ér? A szart is el lehet égetni, tudományosan bizonyított tény. A legutóbbi kongresszuson állapították meg. Nem nagyon lesz belőle áram, de úgysincs mit olvasni, az áramfogyasztás indokolatlan, úgyhogy elveszik a villanyt, eleinte csak egy-egy órára éjszakánként, de akkor úgyis alszol, mit érdekel? Aztán két-három, öt-hat órára, egy hónap múlva már napközben is, de napközben úgyis világos van, este pedig meggyújtasz egy gyertyát, és kész, takarékoskodunk, és kifizetjük a külföldi adósságunkat traktorokban és élelmiszerekben, mert ti, mocskos, elhízott népség, azért haltok halomra, mert túl sokat esztek – ezt is bizonyították, a kongresszuson részletesen elmondták. Hogy egészségesek legyetek, le kell fogynotok, úgyhogy járjatok gyalog, és egyetek kevesebbet! Igen, persze, hogy nehéz, de csak azért, mert műveletlenek vagytok, nincs bennetek önfegyelem, márpedig a műveltség, az oktatás a siker kulcsa. Nem baj, mi majd kiművelünk titeket, megmondjuk, hánykor keljetek fel, mit egyetek, hogyan gondolkodjatok, mert nem mehettek csak a hülye fejetek után, ti nem is tudjátok, mire van igazán szükségetek, és, lássuk be, a szabadság a szükségszerű vállalása, de mi majd megmutatjuk nektek a szükségszerűt egy újabb beszédben, a következő kongresszuson: íme, ezek népünk szükségletei, és amikor a nép végre vállalja ezek ellátását, akkor lesz valójában szabad. A köd mostanra egy vastag vászonná sűrűsödött, amire a fényes jövő képeit vetítik. Arrafelé tartunk, és az út hosszú, az is lehet, hogy ti nem is éritek meg a megérkezést, de nem számít, a gyerekeitek boldogan élnek majd. Nem illik egy kanál leves után siránkozni, vagy mit képzelsz, a leves talán szabaddá tesz? Sem a dákok, sem a rómaiak nem ismerték a levest, mi pedig tiszteljük az őseinket, hiszen tőlük kaptunk mindent, amink csak van, amink pedig nincs, azt magunktól tesszük hozzá, megvannak a saját régészeink, nemdebár? Tehát mindent adjatok ide, amitek van, hiszen a saját gyerekeitektől csak nem sajnálhatjátok, ők lesznek a fényes jövő új emberei, az ő számukra takarékoskodunk most a villannyal, de nekik majd százszorosan, ezerszeresen megtérül ez. És mi van abban, hogy a kenyeret és a cukrot jegyre adják, nem olyan, mint a háborúban, nem lövöldöznek az utcán, nem erőszakolják meg tömegesen a nőket, béke van. És ne feledjetek, kinek tartoztok mindezért hálával, nap mint nap mondjatok köszönetet szeretettvezérünknek, az életéselvtársnőnek, a románkommunistapártnak, gyönyörűhazánknak, a napra emelt tekintettel mondjatok köszönetet reggel, délben és este! Aki nem mond köszönetet, annak kemény büntetés lesz a jussa.

De ti ezt nem érthetitek meg, ugye? Akkor mondjuk azt, hogy elnyomás, és kész. Nem fontos, pas grave[17]. Az interjú sokfelé eljut, Nana nevére levelek érkeznek a szerkesztőségbe – ha akarsz válaszolni, nyitunk neked egy külön rovatot, beszéltünk a főszerkesztővel, mi majd kijavítjuk a szövegeidet, amíg rendesen megtanulsz franciául, Julie Nicolesco, az első lépés megvan, ez jó név, bármi lehetsz vele, színésznő, újságíró, szopránénekesnő vagy stewardess, pincérnő vagy a galériában dolgozó lány, ahonnan órákon át bámulhatsz kifelé az ízlésesen kivilágított kirakat üvegén keresztül, a járókelők pedig téged bámulnak, egy kiállított tárgy vagy a többi kiállított tárgy között, csak tessék, fáradjanak be, válasszanak, vásároljanak, itt minden eladó.

*

Kedves Julie,

 

Te vagy az, ugye? Azonnal rád ismertem, pedig a New York Timesban megjelent interjú mellett nem volt kép. Azt hiszem, nem tévedek, de ha Ön mégsem Iuliana Nicoară, kérem, egyszerűen tekintse tárgytalannak az alábbiakat.

Ha akarod, beszélhetünk telefonon, ide a lap aljára felírom a telefonszámomat, hívj, amikor csak akarsz, majd én visszahívlak. Mert itt nagyon olcsó a telefon, bármennyit beszélhetünk. Anyát is fel szerettem volna hívni, de nem akarom, hogy baja legyen ebből, apának sem akarok gondot okozni. Kérlek, add át nekik az üzenetemet, hogy jól vagyok, és nagyon hiányoztok. Született egy kislányom, a borítékba beteszek egy fényképet is, remélem, megkapod, Willownak hívják, ezt a nevet választotta az anyja. Én egy nemzetközibb névre gondoltam, de neki ez tetszett. Annabellával szakítottunk. Ő könnyebben talált munkát, egy szállodában dolgozott szobalányként, és ott megismerkedett valami arizonai fickóval, jó sok pénze volt, aztán lelépett vele. Nem haragszom rá ezért, talán jobb is így. Én napszámban dolgoztam egy építőtelepen, mexikóiakkal és puertorikóiakkal, de nemrég találtam valami rendesebb helyet, ablakmosó vagyok, közben egy daruskurzust is végzek, azt nagyon jól fizetik. Ne hidd, hogy panaszkodni akarok, jó dolgom van, edzek, arra készülök, hogy megmásszam az Everestet, már gyűjtök rá, de meg kell várnom a greencardot, mert anélkül nem utazhatok külföldre. Forest Hillsben élek Alisonnal, a partneremmel, mert itt úgy mondják. Ő is színésznő, mint te, de most éppen két szerződés között van, úgyhogy mindenféle munkát elvállal, itt így megy ez. Félretettünk valamennyi pénzt, mindketten szeretnénk valami komolyabba befektetni, hogy realtorok legyünk, vagyis házakat meg telkeket áruljunk, meglegyen a saját üzletünk. Majd, ha kicsit megvetjük a lábunkat, szeretettel várunk téged is, ha szeretnél jönni. Cristináról mi hír? Férjhez ment? És Ștefan hogy van? Gondoskodni akarok róla, majd kihozom ide, ha megnő, hogy valami rendes egyetemre járhasson a szabad világban.

Nagyon hiányzol, szeretettel ölellek, szán sukár!

Radu

P.S. Kérem, dobja el ezt a levelet, ha Ön nem a húgom.

Willow nagyon aranyos, szőke és dundi, olyan egyéves lehet, hasonlít Ștefanra, pedig, ugye, lehetetlen, hogy hasonlítson rá, mondja magában, miközben a színes fotót nézegeti, egy Polaroid-pillanatkép, amiből a kislány hunyorogva néz rá, mert a szemébe süt a nap, kezében egy stars and stripes zászlócskát lobogtat, félig nyitott szájából két csillogó fogacska látszik ki, a háta mögött pedig látszik az óceán, Long Islandon vannak a mólón. Radu fél karjával tartja, pocakot eresztett, és nagyon le van barnulva, a szakálla megnőtt, ő is összehúzza a szemét, a szél az arcába fújja hosszú fürtjeit, a nyakában gondosan összecsavart kendő, hogy látsszon rajta az amerikai zászló. Másik keze a kék fémkorláton, a lábán kék-fehér gumipapucs, kivágott majóban van, azon is az amerikai zászló meg kóla- és ketchupfoltok. Boldognak tűnik.

– Gyere, menni fog.

Șerban állította be hajnali háromra az ébresztőórát, most pedig türelmetlenül nógatja. Nana húzza az időt, teát, főz, Șerban az orra alá dugja a számot: hívd már végre a nemzetközi központot. De ő csak áll a kagylóval a kezében, nem tudja rászánni magát, pont így volt Triesztben is, mikor fel akarta hívni az anyját, hogy megmondja, jól van, átjutott a határon – és megpróbálta innen is, szintén Șerban unszolására, hívd már fel, hívd már fel, mit gondolsz, talán nem őrül meg az aggodalomtól, legalább egy annyit mondj neki, hogy élsz. Mert ha nem hívod fel te, akkor én fogom, tudd meg. Jó, hívd, ha akarod, amit a férfi azonnal meg is tesz, de a nagyanyja veszi fel, aki rosszul hall, és lecsapja a kagylót. Még majd próbálkozom, Șerban nem hagyja magát, de ő nem tudja beilleszteni mostani életének darabkáit az egykori mindennapjaiba, és mégis mit mondhatna nekik, az igazság az, hogy megkönnyebbült, mikor végre megszabadult tőlük, ha beszélne velük, olyan lenne, mintha visszarepülne az időben, újra felvenné már levedlett bőrét, amivel nem azonosulhat többé. Inkább csak higgyék halottnak – hogy mondhatsz ilyet, képed el Șerban, hiszen ők a családod. Kiveszi a kezéből a kagylót, un appel longue distance-t[18] kér, avec Amérique, New York, és figyelmesen bemondja a Radu levelében talált számot, aztán leteszi a kagylót, most várni kell, ez eltart egy darabig.

Nem, az ő családja nem Radu, az anyja meg a nagyanyja, az ő családja Cristina, de őt végképp nem hívhatja fel, minek is? Hogy megmondja, mennyire hiányzik neki? A sírás fojtogatja már a gondolatra is, hogy meghallhatná rekedtes althangját, és lehet, hogy Cristina is ugyanúgy lecsapná a telefont, mint a nagyanyja, lehet, hogy nem is akar vele beszélni, hiszen Nana elég egyértelműen kifejezte, hogy mindennek vége közöttük, mert Cristina olyasmit tett, amiért soha nem fog neki megbocsájtani. De most már nem a megbocsájtásról van szó, túllépett rajta, elég ideje volt átgondolni a dolgokat, mikor üres tekintettel bámulta a végtelen autópályákat egészen a párizsi végállomásig, vagy a kávéházak zsongásában, ahol a hatalmas ablak előtt ülve nézte a járókelőket, és elképzelte, hogy együtt lehetnének itt, ahol senki nem ítéli el őket semmiért, nem kell félniük vagy magyarázkodniuk, Ștefan az iskolában hamar megtanulna franciául, kivennének egy kicsi appartement-t, valahol az egyik banlieue-ben[19], vagy akár Ville d’Avray-ban, ahol Boris Vian is élt, aztán vonattal ingáznának a vidám város felé, befogadná őket nyughatatlan, de közönyös lüktetése, számukra is van hely ezen a világon.

– Te sírsz?

A telefon megcsörren, a központból összekapcsolják a vonalakat, hallja Radu hangját, amint érthetően, tisztán beleszól a telefonba, hello? hello? – mintha csak itt állna közvetlenül mellette, és ha kinyújtaná a kezét, meg is érinthetné, Șerban aggódva megrázza a vállát, kész, hagyd abba, mondj már valamit, de ő nem tud mást, csak zokogni, megfullad a könnyektől, próbál beleszólni a kagylóba, de mit mondjon, hogy az építész elvtárs meghalt, hogy ő leszbikus, és együtt van Cristinával, hogy Ștefan nem az ő fia, de ehelyett csak csillapíthatatlanul sír, megijeszted, add ide a kagylót, és Șerban beszél helyette, higgadtan, mindent elmond neki, amit Nana el szeretne mondani, gondosan megválogatja a szavait, bemutatkozik, elmagyarázza a helyzetet, csak beszél és egyre beszél, amíg Nana már nem bírja hallgatni, bezárkózik a szobájába, bebújik a vékony pléd alá, és zokog, amíg be nem jön Șerban, kész, elmondtam neki, mindent tud, most már ő is sír.

Sírás – Láng Orsolya grafikája

*

A színpad látványa fizikai fájdalmat okoz neki, főleg a nagy színházakat nem bírja látni a bársonyzsöllyékkel és a páholysorokkal, a világ minden színháza hasonlít egymásra, még a szaguk is ugyanolyan, erotikus, mint egy gimnázium tornaterme tele kamaszokkal, akik nem bírnak uralkodni az érzelmeiken. Tudja, mi történik a kulisszák mögött, tudja, hogy gondolkodnak a színészek, és mégsem léphet be ebbe a világba, melynek kapuját maga zárta be. Azt hajtogatja magában, hogy nem bánta meg, amit tett, de néha azt álmodja, hogy ott áll a poros deszkán, és elfelejtette a szerepét, a nézőtér néma, kétségbeesetten improvizálni kezd, és lihegve ébred, boldogan és boldogtalanul, aztán újra elismétli, hogy ugyanezt tenné második, harmadik, ezredik adandó alkalommal is. Csakhogy egy döntést meghozni nem azt jelenti, hogy az ember megszerez valamit, hanem azt, hogy lemond valamiről, ez a veszteség pedig szüntelenül kísérti, az előnyöket sorjázva magába fojtja a megbánást, szorgalmasan gyakorolja a franciát, de úgyis érződik az idegen akcentus, azon a néhány válogatáson, amire elmegy, a rendezők és a producerek elintézik egy annyival, hogy még van min dolgoznia, a színpad könyörtelen, Nana szép és ügyesen mozog, de amint kinyitja a száját, bárki azonnal rájön, hogy nem francia, és, ami azt illeti, nem is akar az lenni, idegenkedik ettől a kultúrától, ahol minden tele van vajjal és hagymalevessel, na meg xenofóbokkal, a turisták és az értelmiségiek pedig egyaránt be vannak amfetaminozva.

Maga is meglepődik, hogy milyen jól érzi magát az operában – az igaz, hogy a kellemes érzésért egy másik századba kell repülnie. Bukarestben soha nem látott tovább a kopott székeknél, az ócska, összecsapott díszleteknél és a nyomorúságos fény- és hangtechnikánál, még az operaház hatalmas épülete is visszataszító volt, piszkos és hideg, de itt kilép a mindennapok lineáris idejéből, az meglehet, hogy Párizsban sem játszanak jobban, mint Bukarestben, de minden bizonnyal jobban énekelnek. Komoly pénzekért énekelnek, von vállat Jean-Luc. Vissi d'arte, vissi d'amore, non feci mai male ad anima viva.[20] Yvonne kézen fogja, ő nem reagál, egy idő múlva lassan visszahúzza a kezét, egyedül akar maradni a zenével, a régimódi színjátékkal, követi az énekesek hangját, a szenvedély, a pátosz meghatja, felsóhajt, könnyes lesz a szeme, elengedi magát, most sebezhető és nyitott, az érzelmek nyersek, a hangok tiszták, a szólisták pontosan a kotta szerint énekelnek, a zenekar pedig erőteljes és figyelmes, az egész terem figyel, diszkréten tapsolnak az áriák végén, a fények beállítása nagyszerű, szünetben pezsgőt szolgálnak fel, Yvonne pedig bevezeti a legjobb társaságba. A Tosca után elmennek egy bisztróba, tintahal-szotét esznek pirított kenyérkockákkal. Yvonne fülig szerelmes, a villájával játszik a szinte teli tányér fölött, alig csipegetett valamit, viszont felhajtott vagy három pohár calvadost, Nana érzi, hogy egy szerelmi vallomás leselkedik rá. Gondosan félrehúzza a petrezselyemzöldet a nagy, előmelegített tányér szélére. Egyszerűen képtelen lesz visszautasítani őt. És nem azért, mert Yvonne szerzett neki állást a kis galériában, ahol Maarten kiállítása volt – nincs túlfizetve, de ez is valami, legalább nem kell pincérkednie, és nem függ Șerbantól. Nem is az operameghívások miatt vagy a társaságáért. Hanem azért, mert nem akarja, hogy Yvonne gyűlölje őt. Más körülmények között teljesen hidegen hagyná az egész, nem érdekelné, mit érez, de itt, most nem bírja elviselni senki gyűlöletét, elég, hogy gyűlöli a bátyja, gyűlöli Cristina, gyűlöli az anyja és az egész világ, amit maga mögött hagyott. Itt azt akarja, hogy kedveljék, hogy kellemes embernek tartsák, hogy barátai legyenek, nem számít, ha az egész csak látszat, mindenáron azt akarja érezni, hogy befogadják, vagy legalább ennek az illúzióját. És végül is Yvonne egész csinos a gömbölyded arcával és a kis gödröcskéivel, meg lehet szeretni a macsós stílusát is, amit kiemel a nap minden órájában viselt feltűnő, esti smink. Mon amour, ma petite, mon chou.[21] A tányérok fölött áthajolva megcsókolja, dohányfüst- és fokhagymaszaga van. A pincér leszedi az asztalt, Yvonne fizet, és kézen fogja, ő már nem ellenkezik, hagyja, hogy átölelje a derekát, így mennek végig a szűk utcácskákon, olykor felhangzik a zene, ha valahol kinyitják egy éjjeli szórakozóhely ajtaját, felmennek az újságírónő manzárdjába, ami Nanának nagyon tetszik, kicsi és romantikus, behallatszanak a galambok, és az eget is látni a tetőablakon keresztül. Az égősorokkal és tarka girlandokkal díszített utcácskán lassan szállingózni kezd a hó, talán karácsonyig is megmarad. A város tele van reklámokkal és árleszállításokkal, mindenki még elszántabban vásárol, mint eddig, a boltokban a saját hangodat sem hallod a karácsonyi énekektől, mintha siettetnék az ünnepeket, kitört a hisztéria.

Yvonne-nal szeretkezni kísérletszerű, mocskos és szenvedélymentes. Zömök teste szúrós-édes illatú, a vaginája lágy és duzzadt, fehér hasa nevetségesen lötyög, a naturalista vibrátortól pedig Nana undorodik. De mindennek aláveti magát, mint egy állat, ez is egy párizsi tapasztalat, befúrja arcát Yvonne mellei közé, a mellbimbója nagy és barnáslila, szorgalmasan dolgozik a nyelvével, az ujjaival, semmi haszna az egészből, de mi más lenne ő, mint érzelmek és ösztönök közönyös tartálya, majd ezt is megszokja, olthatatlan vággyal gondol az otthoni csokoládés dobozra, és meggyőzően színleli az orgazmust.

Yvonne boldogan eszik, magába töm egy egész fallikus bagettet vajjal és lágy sajttal, Nana csak nézi, ahogy alig rágja meg a falatokat, tele szájjal mosolyog. Aztán az oldalára fordul, és elalszik. Másnap ágyba kapja a reggelit, és Yvonne a pici konyhából kiabál, Jean-Luc keresett, mondtam, hogy majd visszahívod, ha felkelsz, valamit meg akar veled beszélni, de hát ő is megértette, hogy hosszú éjszakánk volt – és felnevet, vihogva vesz levegőt, röfög, mint egy elragadtatott kismalac.

Amit Jean-Luc akar, az lehetetlen, gondolkodás nélkül egyenesen a szemébe mondta. Nem megy vissza, jamais de la vie,[22] semmi keresnivalója többé ott, ő nem újságíró, nem is tudja, hogy micsoda most tulajdonképpen, de nem fogja saját jószántából a hurokba hajtani a fejét. Menjen maga, vagy küldje el a tudósítóit, van elég az újságnál – és amúgy is, honnan szedi ezeket a gyanús híreket, úgysem lesz semmi az egészből, legfennebb egy kis felfordulás, aztán lecsendesedik minden, és kész. Lehet, hogy le is tartóztatják, ha elkapják a hamis papírokkal – de nem hamisak, értsd már meg, magyaráz Jean-Luc unottan, teljesen rendben vannak, van útlevele, társadalombiztosítása, francia állampolgár, nem árthatnak neki. A szerkesztőségben már várja az új nevére kiállított sajtóigazolvány. Ha nem történik semmi, akkor csak ír egy akármilyen tudósítást, és szépen visszajön, meglátogathatja az anyukáját is, minden ki van fizetve. Azért még gondold át, aludj rá egyet, teszi hozzá csalódottan, nagyszerű lehetőség, egész karriert építhetsz rá – nem, köszöni, náluk már van egy újságíró a családban, és esze ágában sincs a nyomdokaiba lépni. Azért mégis megbeszélné Șerbannal – de kicsoda Șerban, nem a bátyja, nem az apja, miért is kérne tőle tanácsot, és minek tanítaná meg Maarten fényképezni, mintha magától nem tudná automatára állítani a gépet, és megnyomni egy gombot, nem nagy kunszt – de nem, nem, és nem.

Metróval megy haza, piszkosnak és fáradtnak érzi magát, leszáll, és menet közben rágyújt, a Gauloises erős füstje kicsit megnyugtatja, az éjjel hullott hó vékony rétege már el is olvadt, az autók csak úgy száguldanak mellette, sietve felkapaszkodik az utcán, mindenhol égnek a karácsonyi fények, jobban megéri, ha így hagyják, mint ha mindig meggyújtják és eloltják, minden virágüzlet kirakata tele van adventi koszorúkkal, virágfüzérekkel és karácsonyfadíszekkel, az emberek úgy vásárolnak, mintha ezen múlna az életük, és ez lenne az utolsó karácsonyuk. Egy szatócs a bolt előtti járdára pakolja az áruját, az állványokon gránátalma, banán, alma és narancs, murok, dió, mogyoró, sápadtzöld marcipánnal borított sütemény óriási szeletei. Közöttük meg vékony fenyőgallyak.

A nap úgy süt, mintha nem is havazott volna, már szinte dél van, elmegy egy állatorvosi rendelő előtt, egy nő szájkosaras rottweilert vezet, a kutya sántikál, de azért jókedve van, a fején Mikulás-sapka. Nana beül az első kávézóba, ami az útjába kerül, és rendel egy rövid eszpresszót, a pincérlányon is rénszarvas-hajpánt. Hosszú kávét hoz egy kis kancsó tejjel és egy croissant-nal. Nem kértem tejet, ugat rá, vous ne comprenez pas, j’ai demandé seulment un petit espresso. COURT![23] A lány megszeppenve viszi vissza a tejeskacsót, prenez aussi le croissant,[24] mi a fene olyan nehéz ebben, ha az mondom, rövid eszpresszó, akkor adjanak egy rövid eszpresszót, nem másvalamit. Hülye franciák.

Szó sem lehet róla, micsoda ötlet, majd éppen a Libération tudósítójaként fog hazamenni, ő, a kontár, aki még csak nem is tud helyesen írni, hogy is fordulhatott meg ilyesmi a fejükben. De ha mégis. Nem, határozottan nem, túl kockázatos. A lány bűnbánó arccal jön vissza a megfelelő kávéval, ő meg rámordul, látod, így is lehet, észre sem veszi, hogy románul szólt hozzá. Felhajtja az eszpresszót, otthagy öt frankot a kistányéron, zaklatott, a szíve majd kiugrik a helyéből, körülötte minden lüktet, mintha az egész égősorokkal díszített utca hullámzana, siet – hova rohansz, mit akarsz, szól rá saját magára, nyugodj meg, te lány, mondja gondolatban Șerban hangján, de szintén az ő hangján hallja a gúnyolódást is, mit is mondtál a felelősségről és a közönyről, a bűntudatról és az otthoniakról, látod, most itt az alkalom, tehetnél valamit, de csak a szád jár, interjúkat bezzeg tudsz adni, de mikor tényleg tenni kellene valamit, akkor meghátrálsz – semmi közöm hozzájuk, az ő bajuk. Nem igaz, ellenkezik gondolatban, olyasmit akarok tenni, amire képes vagyok, de ez meghalad… blablabla, nem akarsz tenni semmit, ez az igazság, egy gyáva opportunista vagy, ítélkezel mások fölött, de semmivel sem vagy különb náluk, még ahhoz sincs bátorságod, hogy kiállj a saját véleményedért. Már el is hagyta a házat, csak akkor kap észbe, mikor már lefelé halad a domb másik oldalán, úgyhogy visszafordul, beviharzik a lakásba, bevágja maga mögött az ajtót. Șerban a rádió mellett ül, kipirult arccal áll fel az asztal mellől, könnyezik a szeme, és azt mondja, elkezdődött, elkezdődött, az Isten szerelmére, most aztán kiborul a bili – és szinte ugyanabban a percben Nana felüvölt, nem vagyok gyáva, nem vagyok opportunista, megyek, a picsába, máris csomagolok, az első repülővel indulok. Șerban megfogja a kezét, egész testében remeg, de azért erőt vesz magán, és azt mondja, nagyon jó, menj csak, Temesváron lőnek. 

András Orsolya fordítása
Grafika: Láng Orsolya

 

 

[1] Mit parancsol? (holland)

[2] Én vagyok az, a kis leszbikus, emlékszel?

[3] Tényleg te vagy az! De hogy nézel ki, mint egy cigány!

[4] Vörösbor.

[5] Hentesüzlet.

[6] Hihetetlen (holland).

[7] Csodálatos (francia).

[8] Szörnyen, kurva, mindazonáltal (francia).

[9] Éljen a gyanúperrel (francia).

[10] Keserű csokoládé.

[11] Julie, a haverom.

[12] Kis fekete ruha, little black dress.

[13] A kis román lány, Julie, nagyon helyes.

[14] Soha nem lesz kapitalista országunk, a fenébe is!

[15] Az államszocializmus időszakában kiadott gyereklap, címét egy süniről szóló énekből kapta.

[16] A szocializmus kora, alcíme: A Román Kommunista Párt Központi Bizottságának elméleti és társadalmi-politikai lapja, 1972 és 1989 között jelent meg.

[17] Nem súlyos, nem vészes.

[18] Távolsági hívás.

[19] A városhoz közeli kis település, előváros.

[20] Puccini Toscajának híres áriája: A művészetért és a szerelemért éltem, egy élő léleknek sem ártottam.

[21] Szerelmem, kicsim, édesem.

[22] Soha az életben.

[23] Nem érti, én csak egy eszpresszót kértem. RÖVIDET!

[24] Vigye innen a croissant-t is.

nyomtat

Szerzők

-- PRAE.HU --

A prae.hu művészeti portál 2006 óta jelenik meg, naponta friss művészeti hírekkel, tudósításokkal, és elemzésekkel, interjúkkal. Hat művészeti ág (irodalom, art&design, építészet, színház, zene, film) mellett gyerekrovata is van.


További írások a rovatból

Roy Jacobsen: A láthatatlanok című regényéről
irodalom

Závada Péter: A muréna mozgása, Jelenkor, Budapest, 2023.
irodalom

Fehér Enikő Az analóg ember című könyvének bemutatója
irodalom

Az Élet és Irodalom Könyvtolmácsok című beszélgetéssorozatának első alkalma

Más művészeti ágakról

Wagner kincse 2. – 1. alkalom, Márton László előadása A Nibelung-énekről
Beszélgetés Karosi Júlia jazz-énekessel
gyerek

Kabóca Bábszínház: Dödölle


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés