Augusztus 29-én péntek este Haydn Armidáját hallgathattam meg Fertődön. Az opera librettója alapjául a korában döbbenetesen népszerű, 16. század végi eposz, Torquato Tasso Megszabadított Jeruzsálem című munkájának egy része szolgált. A Megszabadított Jeruzsálem története az első keresztes háborút meséli el: négyszáz évvel azt követően, hogy a zsidó-keresztény-görög-latin világ meggyengült, illetve centruma egyre inkább Európába tevődött át, és ennek a világnak az egyik forrásvidékét, teljes Kis-Ázsiát elfoglalták a muszlim seregek, Bouillon Gottfried Jézus keresztre feszítésének és feltámadásának helyszínét, Jeruzsálemet visszahódította. Tasso számára az áthallás egyértelmű, korában épp a szintén muszlim török birodalom foglalja el Európa dél-keleti részét, és veszélyezteti a Nyugatot is. Nem véletlen, hogy ezt az eposzt tartotta Zrínyi Miklós is szem előtt a Szigeti veszedelem írásakor.

Kétszáz évvel Tasso művének megjelenése után Haydn számára azonban az Armidában nem a katonai megmozdulások voltak a fontosak.

A történetnek az a szála ihlette meg, amelyben Armida, a varázslónő elveszi a lovag Rinaldo eszét, hogy az ne tudjon részt venni a Jeruzsálemért folytatott harcban. A bökkenő csak az, hogy eközben az ő érzései is gyengédek lesznek a lovag iránt, és amikor Rinaldót társai nagy nehezen kiszabadítják a bűbájból, fájdalmas lesz kettejük elválása.

Szintén a szerelmi szálból írt operát pár évtizeddel korábban Rinaldo címmel Händel, illetve kicsit később ugyancsak Armida címmel Gioachino Rossini.

Haydn esetében olyan koncentrált figyelmet kap a két szerelmes, Armida és Rinaldo kényszerű elválása, hogy az egész opera olyan, mintha Wagner Tannhäuser című művében csak Vénusz és Tannhäuser elválását figyelhetnénk meg. És azáltal, hogy Armidát Vasilisa Berzhanskaya énekli, Fertődön pontosan valami ilyesminek az átélésére kapott lehetőséget a közönség. Megyesi Zoltán figyelmes, a személyes érzelmek és az életcél, a választott feladat elvégzése közti dilemmát érzékletesen jeleníti meg.

Az érzelemcunamit azonban Berzhanskaya közvetíti, aki valódi varázslónőként mutatja meg, milyen, amikor egy nő szeret egy férfit, milyen, amikor manipulálni próbálja, és különösen azt, hogy milyen, amikor elveszíti a szerelmét. Egész teste részt vesz a hangképzésben, melyben dinamika, mélység és csengő élénkség egyaránt megvan.

Az átlagos koncerttermekhez képest kisebb tér, az előadók közelsége a hatást még külön felerősítette.

Kifejezetten öröm volt a koncentrációt megtapasztalni, amivel Varga-Tóth Attilát (Ubaldo), és Léo Guillou-Keredant (Clotarco) hallhattuk, az a szerepébe bújó játékosság, ami Szélpál Szilveszter (Idreno) tökéletes előadását pluszban jellemezte, illetve Ella Smith (Zelmira) érzékeny, kevésbé harsány érzéseket megjelenítő, elbűvölő szopránja mutatott.

Kiemelnék két részletet, mely zeneiségében számomra a Berzhanskaya által mutatottakon felül (megtapsolt áriák!!!) igazán emlékezetes volt. Rinaldo az Armida varázserejét adó mirtuszfa lekaszabolására tör, amikor a zenekar (nimfák) és Zelmira egy édes dallamot játszik-énekel. Zelmira balra el, majd a magára maradó Rinaldót látva-hallva még a nimfadallam érvényesül, mígnem az immár véglegesnek tűnő módon öntudatára ébredő Rinaldo saját hangját megtalálja, és láss csodát, eltűnik a korábbi harmónia. A zenekar, Ella Smith és Megyesi Zoltán példátlan könnyedséggel adta át egymásnak a szerepeket, a vezetést. A másik, számomra emlékezetes jelenet Armida és Rinaldo utolsó találkozása, amikor a mirtuszt valójában levágja a lovag: itt néha már-már a Don Giovanni harmóniái szólalnak meg (Kővendég), talán nem véletlen, hogy Rinaldo azt énekli: „Armida ez, vagy egy szellemet látok?”

Mint azt Vashegyi Györgytől, az előadás karmesterétől és a Haydneum művészeti igazgatójától az előadás előtti sajtóbeszélgetésen megtudtuk, egy szúnyogoktól és a vadonból épp elkülönített, de még azokkal szinte teljesen körbevett kastélyban kellett Haydnnak a külvilágtól elkülönülve komponálnia a darabjait. Az Armida című operát 1784. február 26-án mutatták be először, és még akkor 54 előadása volt, nem egészen száz évvel azt követően, hogy Budáról kiűzték az egyesült seregek a törökök hadakat. Ezúttal kicsit több zenésszel adta elő az Orfeo Zenekar az Apolló-teremben, mint ahányan Haydn idejében játszották (4-3-2-1-1 helyett 5-4-3-2-1 vonóssal, valamint fúvósokkal és ütőssel, és a csembalónál ülő Gyöngyösi Leventével).

Hangfelvétel készült, emiatt voltak zárva a nyílászárók a vihar előtti melegben a két felvonás előadás alatt. Elvileg a Bartók Rádió közvetíti majd valamikor az egész operát. Kár lenne ezt az értéket nem megmutatni.

A III. Haydneum Eszterháza Fesztivál augusztus 29. és szeptember 6. közt zajlik Fertődön, az Esterházy-kastélyban. Jövőre remélem, lesz Negyedik.

Fotó: Pilvax Films