A téli hónapok kitörölték az emlékezetemből, milyen felszabadító egy fesztivál. Az idegen tömeg lehet kellemes, a véletlen találkozások feltöltő erővel bírnak. Csütörtökön ez volt az első, amire az Építészeti Filmnapok emlékeztetett. A KÉK – Kortárs Építészeti Központ szervezésében megvalósuló rendezvényen a szervezők kedvessége és felkészültsége mellett talán a szűk szakma, talán az érdeklődők hasonlósága teremtette meg a kellemes atmoszférát, amiben, bár kísérő nélkül mentem, mégsem éreztem magam egyedül.

Tovább erősítette a laza, mégis emelkedett hangulatot a beszédek természetessége. A közönség egy-egy ponton barátságos tapssal, nevetéssel és biztatással üdvözölte először Mezei Bernát, majd Kovács Léna köszöntőjét. A 18. évét ünneplő fesztivál idén a nagykorúság fogalmára és a jövőbe tekintés kérdéskörére épít. A hasonlat működött, főként azért, mert a mondanivaló nem maradt a szavak szintjén, hanem meg is jelent a térben. Nem csak a sikerekről esett szó, minthogy például több mint 650 filmet vetítettek le a fesztivál története során, de arról is, hogy még egy nagykamasznak is bőven van mit tanulni. Ezt teszi a Budapesti Építészeti Filmnapok is, többek között azáltal, hogy minden évben ellátogat egy idősebb, távoli rokonához jó gyakorlatot gyűjteni. A 2025-ös évben az Architecture Film Festival Rotterdam (AFFR) volt ez a tapasztalt partner. Harmadikként Köves Bálint érkezett, aki bemutatta az elődöket, szervezőket és önkénteseket, majd felvezette a nyitófilmet, a tavaly Cannes-ban bemutatott Dán építész Párizsban – The Great Arch című francia játékfilmet.

Finoman, mégis egyértelműen simultak össze a nyitóbeszédek és az első, hangadó vetítés, melyre a két teremben párhuzamosan került sor. Kifejezetten jól állt a fesztiválnak ez a film, kiváltképp az eredeti francia cím – L'Inconnu de la Grande Arche – fényében, amely magában hordozza az ismeretlen, a nemtudás, és a bizonytalanság jelentésrétegét is, és amellyel a felnőttkorba épp beérkező fiatalnak ugyanúgy meg kell harcolnia, mint a jelen kihívásaival küzdő építésznek. Továbbá az ív mind az építészetben, mind az emberi életút tekintetében alapvető jelkép: egy 18 éves épp a virágzás előtti pillanatot, míg az élete lehetőségével szembesülő, majd munkájában ellehetetlenített, ötvenes építész az ív másik végpontját képviseli.

A film egy élet és egy szakmai életút tündökléséről és bukásáról, emellett az építész szakma bürokratikus kihívásairól mesél – tágabb perspektívából nézve lényegében mindenkiről, aki járt már okmányirodában. A filmkészítők bevallása szerint a megtörtént eseményeken alapuló történetet főként a személyes szál (az építész és a felesége) esetében egészítették ki fikciós elemekkel. A történet a párizsi „új Diadalív”, a La Défense üzleti negyedben épülő Grande Arche de la Défense tervezésének és építésének történetét dolgozza fel. Az 1983-ban kiírt pályázat a francia forradalom 1989-es bicentenáriumi ünnepségsorozatának kiemelt projektje volt. Az épület a város történelmi tengelyének nyugati végpontját jelöli, így kapcsolódik össze a Louvre-ral és a Diadalívvel. A pályázaton egy Franciaországban addig ismeretlen dán tervező, Johan Otto von Spreckelsen nyert. „Bár Spreckelsen pontosan úgy akarja megvalósítani az épületet, ahogy megálmodta, radikális elképzelései hamar összetűzésbe kerülnek a realitásokkal és a politika szeszélyeivel.” [1] A végletekig túlzott bürokrácia és az építész eredeti terveinek lépésről-lépésre való ellehetetlenítése csak azért nem okozott fizikai fájdalmat a nézőtéren, mert a több mint másfél órás film felszabadító humorral operál. Ráerősített minderre a nyitóbeszédek fesztelensége, ami a sötét moziteremben is velünk maradt: a film alatt is hallottam nevetést, beszólásokat, felhördülést.

Ilyen felszabadult közösségi moziélményben talán akkor volt utoljára részem, mikor évekkel ezelőtt a barátaimmal mi töltöttük meg az adott művészmozi igencsak foghíjas nézőterét. Ezzel a gondolattal kanyarodom vissza a nyitóbeszédekhez, ahol a nagykorúság és a tanulmányutak mellett még egy nagyon fontos dolog elhangzott, ami enyhítheti a bizonytalan jövőkép okozta szorongást: a közösség megtartó ereje. Noha Otto von Spreckelsen és a Grand Arch története közel sem optimista, a fesztivál víziója annál inkább az. „[A kiválasztott filmekben] …egyszerre többféle, néha merőben ellentétes válaszok vannak jelen a világ kihívásaira, de egy valami mégis közös bennük: még ha homályosan is, de van víziójuk a jövőre. Éppúgy, mint egy tizennyolc éves fiatalnak. Az ő lelkesedésüket és életkedvüket magunkra öltve ünnepeljük most együtt a fesztivál nagykorúvá válását.” [2]

Különösen értékelendő, hogy a fesztivál koncepcionális szinten is tematizálja a felnövekedés kettősségét: ahogy ebben a folyamatban egyszerre van jelen az eljövendő ismeretlen felfedezésének izgalma és a bizonytalanságtól való szorongás, úgy jelenik meg mindkét réteg a fesztivál önreflexiójában, illetve a kortárs és közeljövőt vizsgáló tekintet építészeti kihívásai kapcsán a filmek szintjén.

Bizonyára az sem véletlen, hogy az idei programfüzet összesen 18 filmet tartalmaz.

Fotó: Facebook (Budapest Architecture Film Festival) / filmnapok.kek.org.hu