A kiadó tájékoztatása szerint Jürgen Habermast a bajorországi Starnbergben érte a halál.

Jürgen Habermas Düsseldorfban született 1929. június 18-án, gyermekkorát a közeli Gummersbachban töltötte. Serdülő éveit Hitler hatalomra jutása határozta meg, apja tagja volt a nemzetiszocialista pártnak, ő pedig tízévesen csatlakozott a Hitlerjugendhez, a második világháború végén, 1944-ben tizenöt évesen a frontot is megjárta.

A háború után, 1949-től öt éven át Göttingenben, Zürichben és Bonnban tanult filozófiát, történelmet, pszichológiát, irodalmat és közgazdaságtant. Nevét 1953-ban ismerték meg szakmai berkekben, amikor a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain recenziót közölt Martin Heidegger 1935-ben tartott, nyomtatásban csak abban az évben megjelent előadásáról. 1954-ben a bonni egyetemen doktorált, majd 1961-ben a marburgi egyetemen habilitált.

A következő esztendőben jelent meg A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című kötete, ettől kezdve sorolták a marxizmus megújítására törekvő kritikai társadalomelmélet, a többek között Max Horkheimer, Theodor Wiesengrund Adorno, Herbert Marcuse nevével fémjelzett frankfurti iskola második nemzedékéhez. Értelmezése szerint a nyilvánosság maga is intézményrendszer, közös kulturális szféra, amelyet a polgárok eszmecseréje, véleménye alakít. A demokrácia alapjának a magánemberek és az államhatalom mezsgyéjén megjelenő nyilvánosságot tekintette, mert csak így fogalmazódhat meg a közvélemény és ezáltal a közérdek.

Egyetemi címei megszerzését követően Heidelbergben, majd Frankfurtban tanított, ahol Horkheimer katedráját vette át. A megismerés és érdek című könyvében azt fejtette ki, hogy a modern ipari társadalmakban kizárólag a célracionalitáson, azaz a megvalósíthatóságon alapuló „instrumentális ész" vált uralkodóvá. Nehezményezte, hogy a társadalmi célokról folytatott vitákban így pusztán technikai kérdésekre szorítkoznak, még szűkebbre vonva a nyilvánosság körét. A tények és értékek között tátongó szakadékot az „emancipatorikus megismerésérdek" (emanzipatorische Erkenntnisinteresse) fogalmának bevezetésével próbálta áthidalni.

A Max Planck Intézet igazgatója volt, amikor 1981-ben megjelent a főművének tekintett A kommunikatív cselekvés elmélete, amely szerénynek éppen nem mondható szándékai szerint nemcsak a társadalomtudományok merőben új elméletét tartalmazza, hanem a proletariátusnál szélesebb értelemben vett elnyomott osztályok cselekvési programját is. Az új teória az igazság, helyesség és szavahihetőség egységeként felfogott diskurzuselmélet, amely a kommunikatív racionalitás fogalmán nyugszik.

A célracionalitással ellentétben a kommunikatív cselekvés közege a nyelv, amelyet a gazdaság és a hatalom sokszor szintén nyelvileg szerveződő, alapvetően ellenséges, fenyegető világa vesz körül. A hétköznapi nyelvi kommunikáció képviseli a közvéleményt is újra meg újra megteremtő életvilágot, amelyet a pénz és a bürokrácia a maguk törvényeit követve rendre megpróbálnak kisajátítani. Az ellenállásnak az egyéni életvilágból kell kiindulnia – érvel Habermas –, de társadalmi szinten, politikailag kell megszervezni.

Habermas számtalan könyvet, tanulmányt írt, elsősorban a kései kapitalizmus legitimációs problémáit tárgyalva, de vérbeli vitázóként az 1968-as diáklázadásoktól kezdve minden lehetséges alkalommal hallatta a hangját. 

Bár elméleteit sokan bírálták, számos jeles kitüntetésben részesült. 1972-ben Hegel-, 1976-ban Sigmund Freud-, 1980-ban Adorno-, 1986-ban Leibniz-díjat kapott. 2001-ben átvehette a német könyvkereskedők tekintélyes Békedíját, 2012-ben Heine-díjjal, 2013-ban a holland Erasmus-díjjal tüntették ki, 2015-ben pedig megkapta „a filozófia Nobel-díjaként" emlegetett Kluge-díjat. Több tudományos akadémia is tagjainak sorába választotta. 2012-ben a magyar filozófuspályázatok ügyében kiállt a nem kis részben az egykori Lukács-iskola képviselői (Heller Ágnes, Radnóti Sándor, Vajda Mihály) mellett. Amikor 2014 tavaszán Magyarországon járt, előadást tartott a budapesti Goethe Intézetben és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.

Kép forrása: Habermas Facebook-oldala