Vastag hamuréteg borította el a tájat, mint szürke bársonytakaró, mely alatt lélegezni nem lehetett. Teltek az évek, évszázadok, évmilliók, míg egyszer csak valami csepegni kezdett az égből, melynek létezéséről a sötétség
miatt a Semmi is elfeledkezett. A víz lassan átitatta a hamut.

Nem érkezett Teremtő, aki nevet adott volna a dolgoknak, és nem hangzott el parancs sem arról, mi minek legyen a helye. A föld mélyében a nedvesség, a hő és az elhalt anyag találkozásából valami mégis mozdulni kezdett. Először csak egy vékony fonál, majd gyökerek, erek és egymásba kapaszkodó hálózatok szőtték át a kihűlt felszínt. Az új élet csendes volt és lassú. Nem egyetlen pillanatban született meg, hanem újra és újra.

A kiállítás gondolatkísérlet arra, hogy miként tudjuk az alapvetően patriarchális kódokkal operáló teremtéstörténetek alternatíváját elképzelni úgy, hogy nem időszámításunk előzményeként tekintünk ezekre, hanem egy lehetséges folytatásként, újrakezdésként, és melyben nincsenek előre meghatározott szerepek, vagy megkötött hierarchia. A különböző művészi pozíciók egy olyan narratívát jelölnek ki, mely epizódjainak sorrendje felcserélhető, és a különböző pontokon való bekapcsolódás más idő- és tértapasztalatot jelent. A három eltérő, mégis összetartó alkotói praxis mindegyikében megjelenik a női teremtőerő hangsúlyossága, és az ebből kiinduló pszeudo-mitológia egyszerre operál ismerős és ismeretlen elemekkel. A minket körülvevő világ, a természeti jelenségek és folyamatok transzcendentális elemekkel ruházódnak fel: a víz teremtő térré, a fonál kötelékké, a test kapuvá, a pusztulás pedig az átalakulás feltételévé válik.

A kiállítás ökofeminista alapélménye szerint a természet kizsákmányolása szorosan összefügg a nők elnyomásával, emellett mindkettő ugyanabból a ciklikus, testi teremtőerőből táplálkozik, amely életet szül, táplál és újra befogad. Utóbbi felismerésből születik meg a teremtéstörténet feminista újraolvasása: a hagyományos elbeszélés külső, felülről formáló (jellemzően férfi) teremtő princípiumával szemben itt a világ belülről, a test és a föld közös, immanens erejéből bontakozik ki. Így a három perspektívából összeálló történet az egyre forróbb hőmérsékletű, évről évre több kiszáradt folyómederrel és elsivatagosodott területekkel növekvő, megbetegített Föld gyógyulását, öngyógyítását, kifordított teremtéstörténetét is jelentik.

Forgács Genovéva munkáiban az élet minden partikuláris formája összekapcsolódik az összes többivel, egy nagy ökoszisztémát létrehozva, amely önmagában is élőnek tekinthető. A fűzfavesszőkből, fonalakból, növényi nyomatokból és textilekből létrejövő hálózat a test szerveinek egymásrautaltságát, a gombafonalak föld alatti kapcsolatrendszerét, valamint az anya és gyermeke közötti köldökzsinór általi összekötöttséget szimbolizálja. A női ciklus, a holdfázisok és a növények ritmusa egy olyan teremtésmodell részeivé válnak, amelyben az élet kapcsolatok mentén szerveződik és az otthonosság összekapcsolódik a világteremtő szándékkal.

Zsigrai Eszter alkotásai az ember által okozott katasztrófák purgatóriumát jelenítik meg, ahol a természet haragja hasonlóságot mutat az antik teremtéstörténetek világértelmezésével. Az emberi hibák és bűnök megtorlásával szembesülünk, a forró láva, majd a mindent befedő vulkáni hamu nemcsak egy civilizáció végét jelenti, hanem egyfajta tiszta lapot, az újrakezdés és az új időszámítás kezdetét is.

Hajba Lídia Magdolna művészeti praxisában az öngyógyítás, a szakralitás és a nőiség jelentik a fókuszpontokat, utóbbi minőség mint teremtő- és dimenziókapu tűnik fel. A teljesség megtalálása az öngyógyítás szimbólumán keresztül, személyes víziókból ered, ahogy a spiritualitás is az egész fogalmának kérdéséből. Műveiben meghatározó a mitológia, a népművészeti motívumok és a belső teremtéstörténetek jelenléte, az érzékiség és az egyesülés finom, szakrális részeinek hansúlyozása.

Az ősvíz a kiállításban teremtő tér, magzatvíz, forrás és az átalakulás közege, benne a női princípium az áramláshoz, a mélységhez és az élet keletkezésének lehetőségéhez kapcsolódik. Azok az archetipikus, a történelem során gyakran démonizált női szimbólumok, amelyeket a kiállítás megidéz, itt visszanyerik eredeti erejüket az újrateremtés gesztusával. Egy olyan magánmitológia bontakozik ki belőle, amelyben a test, az érzékiség és a női teremtőerő ismét szakrális jelentést nyer.