Az ásító betonverem látványa eddig még sosem hagyott bennem jó benyomást; átvágja a szabadidős piazzát, és ezzel az egész parkot elárulja; leleplezi, mint valamiféle urbánus koholmányt – és félreértés ne essék, a Széllkapu Park egy koholmány, garázzsal vagy anélkül – mindenesetre a Szerkesztőség épületének irányába sétáltam, és ahogy a Margit Körút fényei a hátam mögött elhalványultak, a mélygarázs nyomorúsága annyival teljesebbnek tűnt. A sarkon még utoljára rápillantottam, és ő nekropoliszként meredt vissza rám.

A sírhely hasonlatával kifejezetten meg voltam elégedve. Az ókorban az idő (és ebből adódóan a halál) kultúrája árnyékot vetett minden másra. A mítoszban az örökkévalóság, az Elíziumi mezők, zöldellő túlvilági kertek és egyéb állandósult birodalmak domináltak; kontrasztba helyezve az akkori élettel, ami rövid volt; és még annak is kevés; és még annak is beszámíthatatlan; változástól, káosztól, beteljesületlen sorsoktól terhes.

Az ókori népek éppen emiatt bilinguálisan dolgozták fel a világot: az elmúlt és eljövendő időszakokra kitekintve, a prófécia és a megemlékezés nyelvein egyszerre szólaltak meg. Gesztusokkal, tárgyakkal, szobrokkal és templomokkal tettek ajánlatot a végtelenségnek; és az az ember, akinek a tervei nem mutattak túl a saját élethosszán, egy idiótaként volt számon tartva. 

Üres járdákon caplattam fel. A Keleti Károly utcára fordulva egy kedvesebb jelenet várt rám: emberek. Tarka ruhákba öltözött, cigiző és tátongó, fiatal emberek, amint egy apró, fehérre mázolt, világossággal teli és furcsa tárgyaktól roskadozó helyiség – egy művészeti tárlat – fényében sütkéreznek. Belibbentem a térbe.

Hőnigh Huba és László Mária Édua közös művészeti korpusza az ókort parafrazálja; ennyi nyilvánvaló volt. A nagy elődök munkájának keretezése itt maga az irónia; a széteső, "befejezetlen" képek és talált tárgyak parodisztikus termőtalaja; a szabálytalan kupacokba rakott művészet, ami eszmei – és szó szerinti – romhalmazként buggyan ki a fehér geometriából.

A kiállítótér avantgárd ostroma természetesen megrendezett, voltaképpen komikus csel; önmaga csattanója, egy egyetemes, bürökratikus, idő és halál nélküli európai poszt-kor sanyarú és vágyódó lábjegyzetei. A tárlat nem a mítoszt fogja közre, hanem saját mítosztalanságát; és ennek a vizsgálatnak legfőbb eszköze a történelmi szintaxis – vagy éppenséggel annak kifordítása.

Ezen a ponton a kiállítás tézisének térfogata, mintsem a mélysége válik igazán érdekessé, magyarán: a színek, formák és stílusok kaleidoszkópikus orkánjában mi mindent lehet összecsemegézni?

A csupasz vászon akár homokkőből emelt fal, amire ezúttal egy másik világ jelei kerültek. Új ádámok és új évák, szimbólumok, piktogramok, sportautók és grafikai sablonok tarkítják a tabulákat, meghaladva az ábrázolás folyamatszerű alapjait. A köldökzsinór nélküli, lecsapolt vizuális elemeket vibeok és asszociációk rántják össze; a tartalom ékesszólásán átüt a posztmodern bizonytalanság, vagy ha nem is bizonytalanság, valami ecetes ízű szarkazmus.

Egy sós pálcikát ropogtatva, pezsgővel a kezemben keringtem tovább. Összetalálkoztam ismerős és ismeretlen arcokkal (köztük egy nyammogó, nevetgélő szamócával, akiről hamar kiderült hogy valójában egy pirosba öltöztetett kisbaba). A sok ember láttán a gondolataim az intenció vizeire eveztek. Mivégre lesz a templomos páncélból gumikesztyű, és hogyan válhat a gyurma kegytárggyá?

Talán itt nyugszik a Mítosz után szabadon lelkisége: az irónia tövisei közül kirügyező virág. Az alantasnak ítélt dolgokból előlépő érték, ami ugyan szép kontrasztot ad az öblös, dörgő hangú (és szinte minden gyakorlati tekintetben immateriális) történelem mellé; de foganatában hasonlóan kompromittált.

Elhalmoz minket a tökéletesség, ezért kutatunk a romok között; és az eszmei emelkedettség valós oxigénritkulásából időnként örömmel térünk vissza a talaj göröngyei közé játszani. A cím nem téves, szabadok vagyunk; de ez vajon a sorsunk és választásaink szabadsága, vagy pusztán egy elengedett grabanc és a vele járó ideiglenes borzongás?

Kiléptem az apró teremből, és ismét Budapest utcáin voltam. Leráztam magamról a jelen idő kedvetlen ölelését, és hazaindultam; egy olyan irányt véve, hogy még csak véletlenül se lássam a Széllkapu Park területét.