bezár
 

színház

2026. 11. 19.
Evilági túlvilág
Hét helyszínen
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A TÁP Színház egy nagyon is evilági túlvilágot teremtett. Lukianosz Halottak párbeszédei című művéből kiinduló, helyspecifikus playback-színházi előadása az ókori görögök megidézésével válik meglepően aktuálissá. A szó- és hangjáték lifteken, lépcsőkön és különböző médiumokon át hat a nézőre – feltéve, hogy a „szerencsések” közé tartozik, és mindent jó helyről lát.

„Ha körülnéztek, látjátok, ez nem egy színház” – mondja az előtérben várakozó nézőknek Vajdai Vilmos, az előadás rendezője, majd hozzáteszi, emiatt sok kellemetlenségben lesz része a közönségnek. Az előadás ugyanis hét helyszínen játszódik a Light Art Museum, azaz a régi Hold utcai piac közel kétezer négyzetméteres épületében. Az első két, közösen megtekintett jelenet után a nézők négy csoportra osztva követhetik a történetet.

„Még nem kell áhítatosan nézni, még beszélgessetek egymás között” – érkezik az újabb rendezői instrukció a régi vásárcsarnok korlátjainál várakozó közönséghez. Vajdai ugyanis meg akar győződni arról, hogy mindenki látja-e a szemben álló színészeket. Végig érződik a rendező személyes odafigyelése: a helyzet nehézségeit humorral és közvetlenséggel igyekszik áthidalni. A hét különböző helyszín és a csoportok mozgatása néhol szervezési nehézségekkel jár: torlódások, várakozás, a székek hiánya nehezítik a befogadást. Mindezt azonban a produkció emberi léptéke és közvetlensége ellensúlyozza. A fűtés hiánya miatt még meleg teával is kedveskednek a várakozó nézőknek.

Lukianosz

A nézők ugyan mind a hét jelenetet megtekintik, az eltérő útvonalak azonban más-más sorrendbe rendezik az élményeket. A jelenetek önállóan is értelmezhetők, így az előadás nem egyetlen lineáris ívet követ, hanem a különböző terekben, egymástól függetlenül is működő epizódokból építkezik. A vezetett séta így különleges utazássá válik jelen és múlt, a lezárt vásárcsarnok bódéi és az alvilág színterei között.

Az előadás nem csupán a tényleges fizikai szintek, a csarnok emeletei között ugrál: metaszinten is érzékelhetővé válnak az egymástól elváló, majd újra összefonódó valóságrétegek. Élet és halál, hang és test, szabadság és bezártság ellentétpárjaival játszik, miközben különböző médiumokat és színházi formákat vegyít. Szórakoztató, mégis mély tartalommal bíró kalandozás az emberi psziché és a létezés különböző síkjai között. Játék a múzeumban, rádió a színházban: elemi erejű összművészeti alkotás.

11.ének

A produkció alapját Lukianosz Halottak párbeszédei és Epiktétosz A szabadságról című műve adja, amelyet az Odüsszeia tizenegyedik, halottidézésként is ismert énekéből készült, Fehér András rendezte etűd egészít ki. Az előadás gerincét egy korábban készült, Vajdai Vilmos rendezte rádiójáték adja, amely új környezetben, élő színészi testek által elevenedik meg. A három szövegvilág egymást kiegészítve járja körül az emberi létezés alapvető kérdéseit: a halandóságot, az emberi hiúságot, a szabadságot és azt, hogy mi marad belőlünk, ha lehántjuk magunkról mindazt, amivel azonosítjuk magunkat.

Lukianosz Halottak párbeszédei című műve már önmagában is izgalmas alapanyag, különösen egy éjszakai múzeumi előadás és a szereplőgárda ismeretében. A TÁP színház csapata azonban többet csavar a történeten. Az Ego című kiállítás ugyanis többek között az identitás és énkép megkérdőjelezését, a személyiség képlékenységét vizsgálja, amely kérdések érdekes komplementereivé válnak a szövegnek. A révész leveteti a túlvilágba hajózók minden ruháját és földi terhét: Hermész segítségével végigvehetjük, mi nehezít, mi képvisel valódi értéket, és mi marad az emberből, amikor mindent le kell dobnia magáról. A kiállítás és az előadás találkozásában a mitológiai alvilág az önazonosság vizsgálatának terévé is válik.

Cave

A kiállítás játékossága, színes, mozgó elemei is a szöveg ironikus, szellemes vonulatát erősítik. Karolina Halatek Cave, azaz Barlang című installációjának háromrétegű kivágása kitűnő keretül szolgál az alvilágból szerelméhez visszajutni vágyó Próteszilaosz Plútónnal és Perszephonéval folytatott párbeszédéhez. A jelenet a hamleti koponyát és a dantei pokolköröket egyaránt megidézi. Zenei világával és a tölcsérszerű kivágásból LED-csíkkal evezve felszínre jutó Próteszilaosszal önálló, sketchekre emlékeztető produkcióként is megállja a helyét. Az installáció itt már nem pusztán háttér: a színészi játék részévé válik.

Az Erős Hanna és Kovács Aliz által Undornak nevezett szoba (rém)álomszerű közeget teremt Hermész és az alvilági révész, Kharón pénzügyi diskurzusának. A műhajakkal teljesen bevont szoba intim közelségbe engedi a nézőt a négy szem és megszámlálhatatlan hajszál között zajló beszélgetéshez. A kissé groteszk környezetre jól rímel a szöveg fekete humora: a révész anyagi nehézségeit a békeidőre fogja, háborúban ugyanis több lélek, több pénz jut az alvilágba is. A hajhegy csúcsa pedig az eleinte teljesen környezetébe olvadó, ugyanúgy hajakkal borított alvilági lény, aki egy-egy mozdulatával, igenlő hörgésével modern Chewbaccaként „kommentálja” a történéseket.

Undor

A hangjáték a hangfelvétel adta lehetőségek minden humorforrását kihasználja. Az ismétlések, a loopszerű visszajátszások, a torzulások és a felgyorsítások nagyszerűen működnek, mindezt pedig összefogja a visszatérő, koherens zenei alapvilág. Diogenész például rapben hívja le Menipposzt az alvilágba, de már a szavak szintjén is működik a játék. Ilyen az „arra, balra, Héra” hármas különböző kombinációinak ritmusos ismétlése Hermésztől, amelyet a színészek koreográfiai szinten is lekövetnek. A játszók saját értelmezésüket teremtik meg a figurákhoz: Hermész karaktere például különböző testekben jelenik meg, minden esetben Szabó Győző hangján megszólalva. A több mint húszéves rádiójáték így új értelmezési lehetőségekkel gazdagodik, az Ego kiállítás technológiai megoldásaival párhuzamosan pedig a jelenkorhoz is kapcsolódik, miközben örökérvényű kérdéseket boncolgat.

A hang és a test szétválasztása önmagában is izgalmas színházi gesztus. A színészek nem a saját hangjukon szólalnak meg, hanem egy korábban rögzített hangjátékra tátognak, így a megszólalás és a fizikai jelenlét két külön réteggé válik. A testek szabadon értelmezhetik a hanghoz társított figurákat, miközben a hang rögzítettsége egyfajta kötöttséget is jelent. Ez a kettősség különösen szépen rezonál Epiktétosz szabadságról szóló gondolataival: mennyiben vagyunk szabadok a külső körülményektől, és mennyiben múlik a szabadságunk azon, ahogyan a rendelkezésünkre álló lehetőségekkel élünk? A több mint húsz évvel ezelőtti hangfelvétel és a jelen idejű színészi alakítás találkozása az idő rétegeit is érzékelhetővé teszi.

Capture / Resemble

Az alkotók a színházi eszköztár számos elemét mozgósítják: az árny- és bábjáték, a rádió, a vetített kép és a mozgás mellett filmes karakterek is megidéződnek. A különböző rétegek sokszor szorosan egymásra épülnek. A mitológiából jól ismert Párisz almájának története például vetített kép előtt elevenedik meg. A rendező maga is kezébe veszi a látványvilág alakítását: zsebsárkány-lángszóróval perzseli az egyre inkább izzadó, sötétedő, szenesedő almát, miközben Lukianosz átiratában a három istennő vetkőzve bizonyítja szépségét. A szépségért folyó versengés és az egyre inkább elszenesedő alma képe a külső és belső értékek, valamint a szépség mulandóságának kérdését is felveti. A vetített kép, a színészi játék és a tárgy fizikai átalakulása egyszerre teszi humorossá és gondolatébresztővé a jelenetet: ami az élők világában oly fontos mérce, az alvilágban már egészen mást jelent.

A piaccsarnok éjszakai óráiban önmagában is azt érezhetjük, hogy szellemekként bolyongunk a tágas terek kusza folyosóin és sötét lépcsőin. Az előadás nem mulasztja el kimondani sem, hogy mi magunk is az alvilágba érkezők közé tartozunk. A csarnok közepén elzárt kis teremben füstbe burkolózva, a ködből előbukkanó holt lelkek között válik igazán érzékelhetővé a nézők saját részvétele ebben a túlvilági utazásban. Éppen, amikor a jelenlévők már a tényleges veszély és az ijedtség határára érnének, visszatér az abszurd humor: zombidiszkó közben hagyjuk el a teret. A csoportok eltérő útvonalai és a jelenetek különböző hossza miatt azonban nem mindenki ugyanabban a pillanatban hagyja el az előadás terét. A később távozók már a kiürülő, elcsendesedő csarnokon, a fémkeretek és leállított gépek között sétálhatnak ki a hideg, sötét éjszakába.

A TÁP Színház előadása így nemcsak az alvilágba vezet, hanem egy különös, időn és médiumokon átívelő utazásra is hív. A múzeum tere, a rögzített hangok és az élő testek találkozása egyszerre teszi érzékletessé a halandóságot és az identitás bizonytalanságát. A túlvilági utazás végére így nemcsak az válik kérdésessé, mit viszünk magunkkal a halálba, hanem az is, mihez ragaszkodunk annyira az életben.

 

Jegyek, további időpontok

Fotó: Light Art Museum/ TÁP Színház

nyomtat

Szerzők

-- Petrovics Katalin --


További írások a rovatból

színház

Berg Judit mesesorozatából koncertszínház és bábrevü készült
A Proton Színház Parallax című előadása a Katona József Színházban
színház

Bach Kata színművész teljesítménykényszerről, elakadásról, határtartásról
Cseresznyéskert – Royal Shakespeare Company, Swan Theatre, Stratford-upon-Avon

Más művészeti ágakról

Az Élet és Irodalom LXX. évfolyamának 46. számáról
Tóth Kinga Maria Machina című kötetének bemutatójáról
Az Imágó a 23. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon
Bende Tamás Visszatérés az északi partra című verseskötetének bemutatójáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés