1. Az irodalom támogatására szánt összeg az állami költségvetésen belül (de pl. az NKA költségvetésén belül is) megszégyenítően szerény. Az NKA-ban látszólag bizonyos egyenlőség alakult ki a műfajok között. Ez a helyzet azonban így nagyon igazságtalan, mert a mai magyar irodalom nyilvánosságát biztosító intézményrendszer (könyvkiadók, folyóiratok, írószervezetek, íróiskolák) egyetlen fillér állami támogatásban nem részesül, míg más művészeti ágak számára jelentős intézményeket tart fenn a költségvetés, és még külön a művek megszületését, forgalmazását biztosító alapítvány is működik (pld. Magyar Mozgókép Közalapítvány). Ennek az igazságtalan helyzetnek a megszüntetésére, vagy csak enyhítésére két lehetőség kínálkozik:
 

a) Az NKA-n belül a jelentős költségvetési támogatással rendelkező művészeti ágak terhére történő átcsoportosítással (pld. film, színház) emelni kell az irodalom támogatásának arányát. De ez csupán tüneti kezelés.

b) Az igazi megoldás az volna, ha a költségvetés vállalná a többi művészeti ágakkal arányosan az irodalmi intézményrendszer (könyv- és folyóirat-kiadók, irodalmi szervezetek stb.) működtetésének rá háruló feladatait.
 

Azonban addig is, amíg ez a kérdés meg nem oldódik – bár most, a 2011-es költségvetés tervezési időszakában hangsúlyosan szeretnénk minderre felhívni az illetékesek figyelmét –, az NKA-nak volna és lehetne kötelessége a magyar irodalom minimális létfeltételeinek biztosítása érdekében a fent javasolt korrekciót végrehajtani a lélegeztető gépet igénylő irodalmi intézményrendszer ideiglenes életben tartása érdekében.
 

2. Még egy fontos kérdés: szó esik arról is, hogy az NKA szépirodalmi kollégium támogatási összegét egyharmad-egyharmad-egyharmad arányban kapják a fővárosi, a vidéki és a határon túli műhelyek. Az egyéb támogatási források egyenlőtlensége miatt ez az elv csak újabb aránytalanságokat eredményezne szerintem. A budapesti műhelyek közül azok, amelyek nem tartoztak a szocialista-liberális városvezetés holdudvarába, eddig szinte csak kivételesen jutottak szerény kulturális támogatáshoz, míg a holdudvarba tartozók kitűnő finanszírozásban részesültek. A vidéki városok legtöbbje viszont kezdetektől tényleges fenntartója a  helyi irodalmi folyóiratoknak, könyvkiadóknak, olyannyira, hogy a szerkesztőség munkatársai is önkormányzati státuszban vannak. A határon túli kulturális műhelyek jó része az illető ország kultúralapjától is, de eddig a Szülőföld Alaptól is részesültek, egyébként igen helyesen,   támogatásban. Nemcsak a rendezvények, de a lapok és a kiadói programok esetében is gyakran összemosódik határon túliság, vidékiség és pestiség. Pesti székhelyű szervezetek rendeznek számos országos ill. Kárpát-medencei rendezvényt, legtöbbször nem Budapesten. Harmadrészt az sem volna szerencsés, ha több évtizedes munkával létrehozott és megőrzött irodalmi műhelyek csak azért kerülnének nehezebb helyzetbe, mert hátrányos földrajzi helyre vannak a cégbíróságnál bejegyezve. Jó lenne, ha a támogatás egyértelműen értékelvű lenne és maradna.

3. A jelenlegi irodalom-támogatási rendszer struktúrája elfogadható. A kurátorválasztásra hivatott szervezetek kiválasztásával és összehívásával azonban az Írószövetséget kellene megbízni és nem más szervezeteket, mint az a múltban nemegyszer megtörtént. A Magyar Írószövetség a legnagyobb és legtekintélyesebb magyar írószervezet, az elmúlt évek politikai támadásai sem tekintélyét, sem jelentőségét igazán nem tudták aláásni. Ez mutatja a szervezet igazi erejét.
 

A sokfelé hangoztatott „független szakértő” mítosza több szempontból is hamis: egyrészt nincs olyan, mert a tájékozatlan kurátor még nem független, csak nem tudni rögtön, hogy kinek a véleményére hallgat. Másrészt, igen is az érintetteknek kell dönteniük egymással folyamatosan egyezkedve, és megfelelő rotációval a klikkérdekek érvényesülése kizárható.
 

4. A folyóirat-támogatás esetében az elmúlt évben kialakult gyakorlat, a három-éves támogatási szerződések bevezetése megőrzendő eredmény. Hasonló programtámogatásra szükség volna a minőségi könyvkiadók esetében is. A lap- és könyvkiadás hosszú távú tevékenység, azok a kiadók, amelyek több éve, évtizede ezt a munkát végzik, megérdemlik, hogy néhány évre előre tervezhessenek. Eredmény az is, hogy a folyóiratok hároméves szerződései esetében kialakult bizonyos hallgatólagos normatíva az eddigi ad hoc ítélkezéssel szemben:
 

Egyrészt a lapok megkapják körülbelül költségvetésük 50%-át. (Ezt az arányt a könyvkiadás esetében is figyelembe kellene venni és a támogatás reálértékének szintjén őrizni.) Jó példa erre, hogy a lengyel Nemzeti Könyvtári Programba (ez kb. az NKA lengyel megfelelője) a beemelt lapok a költségvetésük 70%-ának megfelelő támogatásban részesülnek, és a kapott támogatás felhasználható a munkatársak bérének kifizetésére is, nem úgy, mint az itthoni gyakorlatban, ahol csak nyomdára és honoráriumra fordítható a támogatási összeg. Hasonló normatívák kialakulóban voltak a könyvkiadás támogatásában is korábban az NKA Szépirodalmi Kollégiumában, de aztán a pénztelenség elsodorta még az emléküket is.
 

Mindezek megítélésekor nagyon fontos szempont, hogy a könyv- és folyóiratkiadók biztosítanak szinte egyedül honoráriumot, kereseti lehetőséget az írók számára. Létbizonytalanságuk az alkotók létbizonytalanságát hozza magával.
 

5. A könyvtámogatások esetében is a hangsúlyt át kellene helyezni a kiadói programok támogatására. Az egyedi cím-pályáztatást a kiadót nem találó szerzők könyveinek támogatására kellene csak fenntartani. A kiadói programokkal a legalább 5-10 éve működő, évente legalább 10-15 címet megjelentető kiadók pályázhatnának, évi 15-20 címmel 10-15 millió forint értékhatárig. Az eddigi gyakorlattal szemben – az EU-s szempontokkal összhangban – meg kellene engedni, hogy ha a kiadó a pályázott összegnél kevesebb támogatást kap, a programját arányosan a saját belátása szerint csökkenthesse.

Ennek a gyakorlatnak két hozadéka lenne: egyrészt, a címszerinti  pályáztatás kényszerével egyszerű kivitelezővé züllesztett kiadók valódi irodalmi műhelyekként működhetnének; másrészt megszűnne a jelenlegi gyakorlat, amikor arra a megszorításra, hogy maximum három könyvvel lehet pályázni, a kiadók fantomkiadók bevetésével válaszolnak, hogy több kéziratuk kaphasson esélyt. Ezért vált a kiadói struktúra átláthatatlanná, és tűnik úgy, hogy túl sok kiadó van a pályán.

Ehhez a témához kapcsolódik, bár minden pályázót érint, hogy meg  kellene szüntetni a 292/ 2009 (XII.19.)  Korm. rendelet 121. § (4) bekezdésére hivatkozó jelenlegi gyakorlatot, amely az igényeltnél  kevesebb megítélt támogatás esetén sem teszi lehetővé a program arányos  költségvetés – csökkentését (csak ha a megítélt támogatást is tovább csökkentik).  Ez hasonló ahhoz, mintha egy családot arra köteleznének, hogy ha csökken is a családfenntartók bére, akkor is ugyanannyit költsenek, mint korábban, a nagyobb bevételek mellett.
 

6. A szépirodalmi könyvek és folyóiratok forgalmazására eddig szinte semmi figyelmet nem fordított a támogatási rendszer, pedig a támogatott művek értékének igazát a piacon is bizonyítania kéne. Rossz ötlet, hogy bizonyos példányszám kinyomtatására kötelezik a kiadókat. Inkább a piacra kerülés útját kéne egyengetni.

Néhány javaslat ennek a tevékenységnek az elindításához:
 

a) A támogatott könyvek szerzői számára a könyv megjelenését követő évben biztosítani kéne 10-12 író-olvasó találkozóra költségtérítést (előadói díj, terembérleti-, meghívó, előállítási,  szervezési díj stb.), amelyek segítségével az író ismertté tehetné, eladathatná a könyvét országszerte.
 

b)      Valamilyen szerződéses keretben el kellene érni, hogy a támogatott művek megjelenhessenek a közszolgálati médiumokban, valamint az állami frekvenciákat bérlő magánhírközlésben és a napilapokban is.
 

c)      A támogatott könyvek a könyvtárakba igen alacsony példányszámban kerülnek be. Egy Kossuth-díjas szerző esetében sem emelkedik ez a szám 50-60 fölé. A Márai Program keretén belül ezt a helyzetet meg kellene szüntetni, de még a legutóbbi változat nem alkalmas erre.
 

Budapest, 2010. október 2.

Az Írók Szakszervezete Közgyűlése nevében:

Jókai Anna elnök sk.