bezár
 

zene

2012. 02. 24.
Orális gyönyör, 70 felé
Paul McCartney: Kisses on the bottom
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Orális gyönyör, 70 felé Paul McCartney olyan, mint a kerék: magától értetődik, alapvetés. Ami viszont ebből következik, az az, hogy nem igazán mai darab. Idén lesz hetven, és a színpadon Stohl Bucihoz hasonlóan rendszeresen el-eltanyál, de még ha rutinból is, állja a reflektorokat és a hirtelen fény vagy modern atmoszféra miatt sem megy tropára, mint a freskók Fellini Rómájában.
Legújabb lemezét bajos lenne frissnek nevezni, még ha ez hülyén hangzik is. A Kisses on the bottom a 30-as, 40-es évek csempész-whiskeyjét eltartott kisujjal nyalogató jazznek állít emléket.

Végre vállaltan olyan öregurasan, Sinatra modorában botorkáló albumot rakott össze, ami maradék nélkül passzol a korához. A fosszilis (brit) rocklegendák – bármennyire legyenek eklektikusak, és hát McCartney aztán az – saját helyük és értékük még teljes tudatában sztárzenészek krémjével sorra vállalják fel saját, örök szavatosságú fétisüket. Elég Hugh Laurie (oké, ő csak amolyan beugró) tavalyi blues-ára, vagy Eric Clapton 2004-es Robert Johnson előtt tisztelgő anyagára gondolni.

Kristálytiszta látási viszonyok között mutatják meg saját gyökereiket, ami a stílust illetően minden, csak nem innovatív, mégis eluralkodik rajta valami kopásálló, laza egyszerűség. Mintha csak azt mondaná az öreg Paul: "Tessék, ilyen vagyok letolt gatyával."
macca2
McCartneyba genetikailag öröklődött a sanzon és a szving. Már a Beatles idejében sem állt ez távol tőle (When I’m 64) – amihez hozzátartozik, hogy nyilatkozata szerint ez a lemez az, amit a Beatlesszel akart mindig is összedobni (ezt hallva megnéztem volna Lennon arcát), bár amiért igazán szeretni lehet, az a gyalulatlan torokkal üvöltő vegytiszta rock and roll-oldala még a hőskorból.

Ezúttal viszont abszolút célirányos koncepcióval belesüpped a fotelbe, és a kandalló előtt, forró arccal anekdotázik. Mégis, az egész lemezből szivárog a spontaneitás, s egy ponton túl nem érdekel, ha a hangszerelés homogenitása elnyomja a cizellált figyelmet.

Elsőre persze zavaró volt, hogy majdnem minden dal tök ugyanolyan húrokat pendít meg, ám van abban valami elismerésre méltó, hogy a Rolling Stonesszal (és a többi Vénnel) ellentétben itt nincs mesterkélt, asztmásan vonagló didaktikusság.
macca3
Paulnak nincs szüksége rá, hogy – bizonyos határokon belül persze – 40 éve ugyanabból éljen. A lemez tematikája ellenére mindezt olyan hozzáállással csinálja, amiből nem az jön le, hogy bezzeg az ő idejében még ilyet is tudtak. Semmi szenilitás, a dolgokat helyén kezelő albumot rakott az asztalra, amit vagy elfogadunk, vagy nem.

A nagybőgő, a csuklóból felsepert pergődob vagy a harmonika mind oké, ide kell. Az I’m gonna sit right down and write myself a letter kissé sznob beütéssel indít, lassú tempó, de egyáltalán nem nyomott. Szívesen átadod neki a helyed, ő pedig engedi, hogy letegezd.

Az It’s only a paper moon nosztalgikus hegedűje is frankó. A vonósok permanens mohaszőnyege viszont tompítja az összképet.

Végigzongorázhatnék a tracklistán, de semmi értelme sem volna a hasonszőrű dalok hangyapöcsnyi eltéréseit a végtelenbe citálni, miközben stílusosan komplett háttérzene kategóriáról beszélünk (Calpton és Stevie Wonder ide vagy oda). Paul elvan, ráadásul sokkal egyenletesebb és koherensebb minőségben, mint a legtöbb hagyományos szólólemezén.
macca4
Egyébként a számok önállóan értékelhető rátája nagyjából 2-3 dalonkénti eloszlást mutat (a két saját dal nem sok vizet zavar) – a szentimentalizmus néha becsorog, ám hetvenévesen ez elnézhető. Különben is, (a) The Fireman néven kiadott előző, experimentális korongján (Electric Arguments) bebizonyította, hogy képes még torzított hangon haladni az elektronikus korral.

A Kisses on the bottom címével együtt, tét nélkül, ám tuti befutóra tesz, miközben a mögöttes szándékot pajzánul sejteti. A kérdés, hogy vajon elsősorban a közönség, vagy saját maga alsó fertályát akarta kényeztetni a korszak borszagú szájával?
nyomtat

Szerzők

-- Berényi Csaba --


További írások a rovatból

Háttérinterjú Balogh Máté Andrással, a kortársPRos Kft. és az Art is Business Egyesület alapítójával a kulturális és a forprofit szféra egymásra találásáról, igényekről és lehetőségekről
Tool-koncert, 2022.05.24., Papp László Budapest Sportaréna
Balogh Máté és Tornyai Péter kantátáinak előadása
Gondolatok Simon Márton költő, és iamyank felolvasó koncertje kapcsán

Más művészeti ágakról

Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Interjú Illés Mártonnal zenei energiákról, a kortárs zene helyzetéről, tanulmányokról
Vaktérkép
A Poszthumanizmus és... sorozat újabb eseménye
Szex.Újra.El. az Örkény Színházban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés