bezár
 

zene

2012. 02. 24.
Orális gyönyör, 70 felé
Paul McCartney: Kisses on the bottom
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Orális gyönyör, 70 felé Paul McCartney olyan, mint a kerék: magától értetődik, alapvetés. Ami viszont ebből következik, az az, hogy nem igazán mai darab. Idén lesz hetven, és a színpadon Stohl Bucihoz hasonlóan rendszeresen el-eltanyál, de még ha rutinból is, állja a reflektorokat és a hirtelen fény vagy modern atmoszféra miatt sem megy tropára, mint a freskók Fellini Rómájában.
Legújabb lemezét bajos lenne frissnek nevezni, még ha ez hülyén hangzik is. A Kisses on the bottom a 30-as, 40-es évek csempész-whiskeyjét eltartott kisujjal nyalogató jazznek állít emléket.

Végre vállaltan olyan öregurasan, Sinatra modorában botorkáló albumot rakott össze, ami maradék nélkül passzol a korához. A fosszilis (brit) rocklegendák – bármennyire legyenek eklektikusak, és hát McCartney aztán az – saját helyük és értékük még teljes tudatában sztárzenészek krémjével sorra vállalják fel saját, örök szavatosságú fétisüket. Elég Hugh Laurie (oké, ő csak amolyan beugró) tavalyi blues-ára, vagy Eric Clapton 2004-es Robert Johnson előtt tisztelgő anyagára gondolni.

Kristálytiszta látási viszonyok között mutatják meg saját gyökereiket, ami a stílust illetően minden, csak nem innovatív, mégis eluralkodik rajta valami kopásálló, laza egyszerűség. Mintha csak azt mondaná az öreg Paul: "Tessék, ilyen vagyok letolt gatyával."
macca2
McCartneyba genetikailag öröklődött a sanzon és a szving. Már a Beatles idejében sem állt ez távol tőle (When I’m 64) – amihez hozzátartozik, hogy nyilatkozata szerint ez a lemez az, amit a Beatlesszel akart mindig is összedobni (ezt hallva megnéztem volna Lennon arcát), bár amiért igazán szeretni lehet, az a gyalulatlan torokkal üvöltő vegytiszta rock and roll-oldala még a hőskorból.

Ezúttal viszont abszolút célirányos koncepcióval belesüpped a fotelbe, és a kandalló előtt, forró arccal anekdotázik. Mégis, az egész lemezből szivárog a spontaneitás, s egy ponton túl nem érdekel, ha a hangszerelés homogenitása elnyomja a cizellált figyelmet.

Elsőre persze zavaró volt, hogy majdnem minden dal tök ugyanolyan húrokat pendít meg, ám van abban valami elismerésre méltó, hogy a Rolling Stonesszal (és a többi Vénnel) ellentétben itt nincs mesterkélt, asztmásan vonagló didaktikusság.
macca3
Paulnak nincs szüksége rá, hogy – bizonyos határokon belül persze – 40 éve ugyanabból éljen. A lemez tematikája ellenére mindezt olyan hozzáállással csinálja, amiből nem az jön le, hogy bezzeg az ő idejében még ilyet is tudtak. Semmi szenilitás, a dolgokat helyén kezelő albumot rakott az asztalra, amit vagy elfogadunk, vagy nem.

A nagybőgő, a csuklóból felsepert pergődob vagy a harmonika mind oké, ide kell. Az I’m gonna sit right down and write myself a letter kissé sznob beütéssel indít, lassú tempó, de egyáltalán nem nyomott. Szívesen átadod neki a helyed, ő pedig engedi, hogy letegezd.

Az It’s only a paper moon nosztalgikus hegedűje is frankó. A vonósok permanens mohaszőnyege viszont tompítja az összképet.

Végigzongorázhatnék a tracklistán, de semmi értelme sem volna a hasonszőrű dalok hangyapöcsnyi eltéréseit a végtelenbe citálni, miközben stílusosan komplett háttérzene kategóriáról beszélünk (Calpton és Stevie Wonder ide vagy oda). Paul elvan, ráadásul sokkal egyenletesebb és koherensebb minőségben, mint a legtöbb hagyományos szólólemezén.
macca4
Egyébként a számok önállóan értékelhető rátája nagyjából 2-3 dalonkénti eloszlást mutat (a két saját dal nem sok vizet zavar) – a szentimentalizmus néha becsorog, ám hetvenévesen ez elnézhető. Különben is, (a) The Fireman néven kiadott előző, experimentális korongján (Electric Arguments) bebizonyította, hogy képes még torzított hangon haladni az elektronikus korral.

A Kisses on the bottom címével együtt, tét nélkül, ám tuti befutóra tesz, miközben a mögöttes szándékot pajzánul sejteti. A kérdés, hogy vajon elsősorban a közönség, vagy saját maga alsó fertályát akarta kényeztetni a korszak borszagú szájával?
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Berényi Csaba --


További írások a rovatból

Fischer Iván változata A Müpában
Bánkitó, fesztiválemlék
zene

A zenész és barátai A zenész és barátai
Aradi Zsolt: Gasner János* emlékére
zene

Az iguána sikolya Az iguána sikolya
Iggy Pop on/off

Más művészeti ágakról

irodalom

Mosoly, sellők és sorok Mosoly, sellők és sorok
Margó 2019 – Umami, Darvasi László, André Aciman
Oliver Scherz: Mentsük meg Matildát! Pozsonyi Pagony, 2019.
irodalom

Záróakkord Záróakkord
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 7. nap
Adrian Grunberg: Rambo V – Utolsó vér


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés