bezár
 

zene

2013. 10. 31.
McCartney, a pop, a purhab és a rések
Paul McCartney: New
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
McCartney, a pop, a purhab és a rések Ha csak zeneileg, és még úgy is szűken értelmezzük, két Paul McCartney létezik: egy, aki ápolva a Beatles és a hetvenes évek hagyományát, színpadra áll, és egy, aki rendszeresen mindettől merőben eltérő hangot üt meg a stúdió falai közt. Félévszázados pályával hátuk mögött az öreg rocklegendák – bekanyarodva az önbecsapás zsákutcájába – könnyen gondolhatják, hogy maradt még bennük releváns frissesség. McCartney idei, beszédes című (New) sorlemeze – tavalyi jazz és swing nosztalgiázása után – egyben kétes értékű fiatalító kúra is.

Lássuk be, Paul nyolc éve nem adott ki ilyen jó anyagot. Első hallásra letaglózó az a svung, amivel megszégyeníti a visszavonulása mellett lándzsát törő kritikusok zömét. Teljes joggal. Öregedő hangfekvésének megfelelő dalokat írt, valamint bájosan beint a finomkodó stílusát sztereotipizáló nézeteknek. Ugyanakkor, ha a jobbára 90-es évektől számított műfaji kiruccanásait is számításba vesszük, a New már jóval kevésbé tűnik merésznek és újszerűnek, mint ahogy azt a címtől kezdve a rideg ledfényes borítóig érezteti velünk. 

Pofásabbnál pofásabb dalok sorjáznak a lemezen, azonban az egész nem tud túlmutatni önmagán. Fülbemászó, és azzal a popos lendülettel onnan is kimászó szerzemények halmazát kapjuk. A kísérleti zenével kacérkodó ambient mézesmadzagot a háttérben bizalomkeltően el-elhúzza ugyan, ám végül mindössze a kortárs pop felfújt, kellemes biztonsága marad (gyönyörűen illusztrálja ezt a Hosana.)

new02A címadó sláger például visszanyúl egészen az Another Day túlédesített optimizmusáig (nem csoda, hogy a szeptember 21-i koncerten is egymást követően kerültek e nóták terítékre.) Tónusát tekintve mégis úgy fest, mintha a hajánál fogva lenne a többi szám közé cibálva, ami negédes promócióként becsalogatja a hallgatót. A dolog visszássága, hogy túlértékelt töltelékké avanzsálva ez az egyik legidegesítőbb megmozdulás a lemezen. Jócskán visszaveti az amúgy szűnni nem akaró iramot.

Ami kitart ideig-óráig, de hiába a sok (szándékolt/ becsúszott) áthallás és Paul legváltozatosabb stílusainak felületes összevegyítése, a végkicsengés pont ezek miatt nem bír igazán karakán lenni. A notóriusan huhogó háttérvokál McCartney legendás Beach Boys-fixációjának élő maradványa, ami ezen a ponton túlzásba vitt manírként bukkan fel szinte minden második opusban. Máskor meg (Queenie Eye, Everybody Out There) harsány túlvállalásba fut a dolog, mintha a kórussal stadion méretű teret óhajtana betölteni. Az egyes dalok vonalvezetésétől jól elkülöníthető fillek és riffek (On My Way to Work, Everybody Out There) az első – pánik szülte – szólóalbum (McCartney) félmegoldásait idézik. Pedig még 1970 kapkodó kilátástalanságában is képes volt olyan maradandó zenét szerezni, mint a Maybe I'm Amazed. Ezúttal viszont a pop purhabjával tölti fel a réseket és fojtja bele a potenciálisan kimagasló slágereket a szakmai rutinba.

Az akusztikus alapokat egész ügyesen mázolja össze a technika (Hosana), de végeredményben inkább elvesz, mint hozzáad. A New dalai bármennyire feszesek, mégis nemtelen masszaként hömpölyögnek.

Az első igazán őszinte, igazán jellegzetes darabra (Early Days) ugyan nem kell sokat várni, de a hasonlóan autentikus művek (Looking at Her, Get Me Out of Here) erősen alulreprezentáltak és az album végére vannak suvasztva, utóbbi ráadásul "csak" bonus track a Delux Edition-ön. Többszöri hallgatást követően kiderül, hogy összességében közepesnél valamivel jobb dalokról van szó, melyeket (mai viszonylatban) pusztán korrekt tálalásban hallhatunk.

new03A sűrű szövésű effektek így épphogy elfedik a tényleges komponálás hiányát (pl. Appreciate, ami azért – erős ambient akcentus révén – igen jól hangzik). De a 2005-ös Chaos and Creation in the Backyard tiszteletet parancsoló, sallangmentes kreativitása után ez a lemez csupán egy valaha korszakalkotó zenész habkönnyű rezonálása a mai trendekre.

Mindezzel együtt pusztán az újdonság látszatát képes kelteni. Persze lényegében a Beatles sem csinált mást, de azt sokkal indirektebb módon, saját helye és értéke pontos tudatában. Úgy szintetizált, hogy a végeredmény több legyen, mint a részek összessége. Ezúttal viszont a farok csóválja a kutyát. Noha vitán felül akad jó pár első rangú szám a korongon, a tempó nem ül le egy percre sem, valamint képes volt túllépni a Memory Almost Full fárasztó infantilizmusán – az összkép a pillanatnyi hatáson felül mégsem tart semerre.

new05Viszonyítási pontként számon tartott, ötvenéves életművel a háta mögött talán felesleges is elvárni Paultól az innovációt, hiszen (látszólag) már senkinek semmilyen műfajban nem kell bizonyítania. Ennek dacára örökösen próbál kilépni abból a kategorikus képből, ami ráragadt az öregurasan andalító kiszámíthatóság címén.

Már az 1980-as McCartney II szokatlan hangja is a megszokott menetiránnyal fordult szembe. Azonban a Wings, hovatovább a Beatles képviselte hangzás tudatos lezárásaként ennek a gesztusnak létjogosultságot adott – mi több értelmet is – hiszen ésszel, korlátain belül maradva igyekezett megreformálni saját zenéjét, ellentétben Lennon és Harrison kétségbeesetten destruktív, popkultúra-ellenes kirohanásaival a 60-as évek, illetve a Beatles alkonyán.

2013-ban viszont – amikor Sir Paul túl van négy elektronikus albumon, több együttműködésen más-más DJ-vel, egy Nirvana újraalakuláson és megannyi mellékági projekten, melyek sokoldalúságát bizonyítják – aligha van tényleges szüksége korábbi önmagától elhatárolódva bármit bizonyítania.

Nyilvánvalóan nem is nagyon akar, hisz a már fentebb emlegetett kommersz tónus dominál a lemezen, ami hivalkodása ellenére feltűnésmentesen simul bele az átlagba.

new04Az esetleges bizonyítási kényszer azonban rögtön más fényt kap, amint történelmi távlatba helyezzük Paul munkásságát. Az a bizonyos tananyagmérvű karrier ugyanis a Beatlesben való részvétel függvénye, nem pedig önálló, alanyi jogon kiharcolt elismerés.

Mint minden általánosan vett igazság, természetesen ez is torzítja a képet, és nem is a Négy Nagy örökös, lerázhatatlan árnyékáról van itt szó, hanem arról, hogy a New-n megszólaló kortárs mainstream hang egyszerűen a zenei meghaladottságot akarja kivédeni.

Mindamellett, hogy az 50-es, 60-as évekig nyúló gyökereit, a hagyományt, mint felülírhatatlan részét az életének (Early Days) tiszteletben tartja és őrzi. Ennek súlyát cipelve mozog együtt a korral (az On My Way to Work például ugyanazzal a motívummal indul, mint az A Day in the Life középrésze), ami dicséretes, megy is az öregnek, de ez egész egyszerűen bármelyik kortárs előadótól kitelt volna.

Az album és McCartney viszonyát a megújuláshoz, a felszínen maradás igényéhez egyébként maga a címadó dal meg is oldja: "All my life / I never knew / What I could be, what I could do / Then we were new" - amellett, hogy egy mezei szerelmes szám, ez a részlet értelmezhető a Beatles Paul életére tett megkerülhetetlen hatásaként és mint ilyen, jól szemlélteti mind öregurasan bölcs hozzáállását jelenlegi önmagához, mind pedig az újszerűség értelmetlen kérdését a félévszázados életmű ismeretében.

A kérdés, miszerint a színvonal esett vagy ugrott, szintúgy lényegtelen. Állandó. Jobbára állandó.

nyomtat

Szerzők

-- Berényi Csaba --


További írások a rovatból

Adalékok Harnoncourt Máté-passiójához
A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Kecskés D. Balázs válaszol
Balogh Máté és Tornyai Péter kantátáinak előadása
Gondolatok Simon Márton költő, és iamyank felolvasó koncertje kapcsán

Más művészeti ágakról

Interjú az idei Év Gyerekkönyve Díj egyik HUBBY különdíjasával, Pacskovszky Zsolttal
Kerékgyártó Yvonne: Együtt kezdtük
Transzdiszciplináris Traumatudomány: Trauma Kortárs és Történeti Perspektívákon Keresztül címmel angol nyelvű, nemzetközi nyári egyetem a CEU budapesti kampuszán, 2022 július 11-16.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés