bezár
 

gyerek

2017. 09. 10.
Miért szép a vers?
Szívlapát. Kortárs versek. Tilos az Á Könyvek, 2017.
A "régen minden jobb volt" és a "bezzeg a mi időnkben" életfilozófiját vallók körében élénken él az a tévképzet, hogy a mai fiatalok nem olvasnak, egyáltalán nem érdeklődnek a művészetek iránt. Valójában azonban rengeteg irodalomnépszerűsítő projekt sikere mutatja, hogy a felnövő generációknak is megvan az igénye az ilyen típusú élményre, csupán napjaink őrült információáradatában meg kell találni hozzájuk az utat. A Tilos az Á Könyvek egy klasszikus stratégiát választott: Szívlapát címmel megjelent antológiájukban 85 kortárs alkotó 150 versével kívánnak segíteni abban, hogy az érdeklődők merre is induljanak el a versek világában.

Tizenegyedikes koromban új magyartanárt kaptunk. Humán tagozatos osztály voltunk, és előző tanárunk – egyben osztályfőnökünk, fiatal, lelkes kezdő pedagógus – egyetemi szintű előadásokat tartott általában véve az irodalomról, kultúráról, művelődés- és eszmetörténetről. De ő elment, és helyette átvette az osztályt a latint is tanító idős hölgy, aki maga elé vette takaros gyöngyírással írott jegyzetfüzetét, és fennhangon elkezdte kántálni: „Miért szép a vers? Na, írjátok gyerekek! Ez a vers azért szép, mert...”. Semmire nem emlékszem abból, amit tollba mondott nekünk arról, hogy mit „kell” szépnek találnunk Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós vagy Pilinszky János verseiben, csak arra, ahogyan minden egyes alkalommal így kezdte a diktálást.

Időről időre azonban hasznosnak vélem előhívni ezt az emléket, így volt ez a Tilos az Á kiadó Szívlapát című antológiájának olvasása során is. Merthogy nagyjából a kötet harmadánál tartva figyelmeztetnem kellett magamat: ez az antológia nem egy magasan képzett, a kortárs irodalom legújabb trendjeivel együtt lélegezni kívánó irodalmárnak szól, hanem olyan fiataloknak, akik a fenti példához hasonlóan torz módon találkoztak a költészettel, és nem igazán nyerte el tetszésüket az élet eme különös jelensége.

Eddig.

Bár napjainkban találkozhatunk arra irányuló kísérletekkel is, amelyek azt igyekeznek demonstrálni, hogy nem kell "kidobni" a régi (antik, középkori stb.) szövegeket sem, csupán meg kell találni hozzájuk a megfelelő, 21. századi közvetítési módot (lásd például Nényei Pál Az irodalom visszavág című sorozatának kötetei), e mostani antológia esetében mégiscsak fontos mozzanatnak tartom, hogy kortárs szövegekről van szó. Ugyanis sokkal könnyebben segítik egy olyan olvasói, sőt tágabb értelemben véve művészetbefogadói attitűd kialakítását, melynek lényege, hogy a könyvek, a festmények, a zeneművek, stb. a mindennapi élet szerves részei, nem kell befeszülni, nem kell szorongani, vajon eléggé komolyan és fennkölten viszonyulunk-e hozzájuk. (Nagyszerű tapasztalat volt ezzel kapcsolatban néhány évvel ezelőtt Bach Máté Vagány Históriák című portrésorozatának egyik korai, felolvasással egybekötött vetítésén végignézni a közönség reakcióit, hogyan enyhült fokozatosan a túlontúl is fegyelmezett testtartásuk, amikor felfedezték, hogy egy vers lehet vicces vagy meghökkentő is, és „szabad” erre egyszerű, közvetlen, profán reakciókat – pl. nevetés – is adni.)

Kortárs irodalmi alkotások segítségével könnyebb megérte(t)ni, hogy a költészet is ugyanazokból az alapvető emberi élményekből táplálkozik, amelyek általában a legtöbbünk számára fontosak, és ugyanazt a nyelvet veszik ehhez alapul, amelyet a mindennapokban is használunk. Épp ezért jelzésértékű már a címe is ennek az antológiának: a szívlapát kifejezés az internetes kommentkultúrában régóta használt fogalom. A fiatalabb generációknak valószínűleg elsőre ez az absztrakt jelentése – valaki viselkedése annyira feldühít minket, hogy azt mondjuk, ő is szívlapátot érdemelne, azaz legszívesebben leütnénk – jut eszébe, és nem konkrétan maga a használati eszköz. Ez így pont jó, figyelemfelkeltő, laza, ugyanakkor nincs túltolva (gondoljunk bele, hogy a "yolo", a "baszatáska", vagy még akár a "kimaxolva" kifejezés is meglehetősen túlzásnak és erőltetettnek tűnne a címlapon). A Szívlapát egyébként egyben egy Parti Nagy Lajos vers címe is, egészen pontosan a kötet utolsó darabjáé, és már csak azért is találó, hogy ez lett a könyvnek is a címe, mert előzetesen könnyen asszociálhatunk arra, hogy egy szerelmes vers bújik meg mögötte, valójában ez az alkotás a közéleti költészet ciklusában bukkan fel.

Merthogy ebben is szeretne a kötet egy átfogó képet adni: a benne szereplő műveket öt csoportba sorolja, mindegyikben harminc verssel. Elsőre szerelmes versek, aztán a halálról szólók, majd egyre emeltebb, metafizikai, filozófiai témákat boncolgatók. A negyedik ciklus magáról a költészetről és művészetről szól, végezetül pedig a közéleti jelenségekre reflektáló alkotások kerülnek terítékre (de ahogyan az utószóban a kötet szerkesztője, Péczely Dóra is írja: a legtöbb vers egyszerre több kategóriába is beleférne). Ügyes ez a struktúra, hiszen a legtöbb ember – ha nem vette el a kedvét tőle az irodalomoktatás – a szerelmes versek révén kapcsolódik a költészethez, és akik csak rövid ideig kísérleteznek azzal, hogy maguk is alkossanak, ők is gyakorta eme élmény hatására teszik, ez készteti őket arra, hogy az érzéseiket szavakká transzformálják. Miközben nagyjából a kötet elrendezéséhez hasonlóan lépdelünk tovább és tovább, egyre beljebb a költészet sűrűjébe az egyes klasszikus verstémákon át. Vagyis valóban megállja a helyét az a több helyen hallható és olvasható kijelentés, hogy ez az antológia egyfajta bevezetés a költészetbe.

E bejárandó út során pedig két, a vers mibenlétével kapcsolatos fontos tanulsággal is szembesülhetünk. Egyrészt a kötetben található alkotások nagyon hamar megcáfolják a rímkényszer téveszméjét. Nem, nem attól lesz vers a vers, hogy felező nyolcasokban, olykor a mondanivaló értelmét is megerőszakolva, kényszeredetten rímszerűségeket farigcsálunk. A költészet köszöni szépen, megvan enélkül is. Másrészről azonban a könyvben találkozhatunk olyan alkotásokkal is, melyek a szándékoltan kifacsart kínrímek által demonstrálják (elsősorban Erdős Virág jellegzetes sítlusú verseire, Ezt is elviszem magammal és Márciusi kesergő érdemes itt gondolni), hogy ez a poétikai eszköz izgalmas jelentéstöbblettel képes ellátni egy-egy hétköznapi, unalomig használt szavunk. A másik érdekes tapasztalat lehet, hogy a verseknek bizony néha - sőt, nem is olyan ritkán - van történetük, egy-egy konkrét jelenetsort írnak le, könnyen érthető, közvetlen nyelven. Jó példa erre Tóth Krisztina A tanítvány, Szöllősi Mátyás Concitatio, vagy Pál Dánel Levente Akire érdemes odafigyelni című szövege.

De akkor mégis mitől vers a vers? - kérdezheti ezek után bárki. Ki mondja meg? Ki vagy mi dönti el, hogy (prózai) elbeszélés lesz-e az a szöveg vagy költemény? Csupán annyin múlik - miképpen gyakran (ön)ironikusan mondogatjuk -, hogy milyen sűrűn ütünk entert? Úgy gondolom, hogy ez a válogatás igazán akkor érheti el célját - és erre kiváló alapot nyújtanak a benne található versek -, ha az olvasóban egyre sokasodnak a kérdések, hiszen talán ez bizonyítja a legjobban, hogy sikerült felkelteni az érdeklődését, s hogy a kérdéseire a választ nem együgyű ex catedra kijelentésekben, hanem még több elolvasott versben keresi. Ebből a szempontból pedig irreleváns, hogy az adott költemény szerzője kanonizált, széles körben is ismert, sok kötetes "nagyöreg", vagy épp hogy néhány éve tudatosan költészettel foglalkozó, még saját kötettel sem rendelkező fiatal.

Ez a széles merítés inkább azoknak szolgálhat plusz érdekességekkel, akik ismerik a kötetben szereplő alkotók jelentős részének eddigi életművét (tehát azok számára sem feltétlenül érdektelen a könyv, sőt, akiket úgymond már nem kell bevezetni ezeknek a szövegeknek a világába). El lehet játszadozni azzal, hogy "á, gondoltam, hogy ez a vers kerül be ettől az alkotótól", "hát persze, az a verse annak az alkotónak egy ilyen válogatásból kihagyhatatlan", vagy "hm, milyen igaz, neki tényleg ez az egyik legjobb verse". De nem véletlen, hogy ez esetben nem konkrét példákat hozok, mert végeredményben mégsem ez a lényeg.

Hanem az, hogy mindenki bátran közelítsen a saját módján nem csak az ebben a kötetben található irodalmi alkotásokhoz, de más szövegekhez is. Hogy mindenki maga érezze át - még csak szavakba se kell öntenie, elég éreznie -, számára miért szép egy adott vers. Íróknak, költőknek és a kiadóknak elemi érdeke, hogy újabb és újabb generációk számára váljon hosszútávon kedves időtöltéssé az olvasás. Ehhez pedig hasznosak az olyan kiadványok, melyek egyrészt orientációs pontként is szolgálhatnak, támaszt nyújthatnak az út elején, de amelyek sokszínűségükkel, változatosságukkal szabad teret is adnak az olvasónak személyes irodalmi kalandozásaihoz. 

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés