A Fiatal Írók Szövetségének a 14-19 éves korosztályt megszólító műhelyére több mint ötvenen jelentkeztek az ország különböző részeiről, a pályázók közül az évad két mentora, Horváth Florencia és Pásztor Andrea választotta ki azt a tizenhárom szerzőt, akikkel a program ideje alatt együtt dolgoztak. A havi műhelyalkalmakon a résztvevők különféle kreatív gyakorlatok, közös szövegolvasás és -alkotás révén kerülhettek közelebb saját írói hangjukhoz, közben pedig a kortárs magyar irodalom több szegmensével is megismerkedhettek, betekintést nyerve a szakma nyújtotta lehetőségekbe és kihívásokba. A program Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott, nem olyan meglepő tehát, hogy az intézmény adott otthont az évadzáró felolvasásnak is, ahol a mentorok mellet három résztvevő – Harcos Dániel, Pete Borbála és Wintermantel Bori – válaszolt Bende Tamás kérdéseire, a beszélgetés végén pedig minden műhelyező egy, vagy akár több szöveggel is bemutatkozott a közönségnek.

Nem csak a fiatal írók, a két mentor is pályázat útján került a programba, ezért a moderátor első kérdése nekik szólt: miért, és milyen koncepcióval jelentkeztek a műhely vezetésére? Résztvevőként-oktatóként mindketten rengeteg tapasztalattal rendelkeznek az ilyen típusú munkában, kezdte Pásztor, aki szerint az elejétől fogva egyértelmű volt, hogy együtt akarnak pályázni, nem kellett várni az összeszokásra.

Horváth is kiemelte a kettejük közötti összhangot, hiszen amíg társa inkább szövegcentrikus, ő alkotáslélektani szempontokkal támogatta a folyamatot, jól kiegészítve egymás munkáját, aminek hála a dolgok mondhatni természetesen haladtak a maguk útján.

Ezután a műhelyezőkön volt a sor, hogy beszámoljanak a jelentkezési folyamatról. Felvezetésként Bende fontosnak tartotta kihangsúlyozni a FISZ Juniorhoz hasonló programok nélkülözhetetlenségét, hiszen általuk a diákok első kézből tapasztalhatják meg a kortárs irodalom működését, s ha magukban affinitást éreznek, akkor akár be is csatlakozhatnak a szakmai diskurzusba. A kérdésre, hogy honnan és miként kerültek a programba, a három fiatal szerteágazó válaszokat adott. Wintermantel iskolájának kreatívírás-műhelyén keresztül találkozott először a felhívással, s bár viszonylag rövid ideje foglalkozik rendszeresebben szövegalkotással, a prózapróbálkozásokról hamar áttért a versekre, a lírai nyelvben megbúvó töredezettség, rejtett történetek és érzelmi telítettség közel áll saját világlátásához. Vele ellentétben Harcos már régebb óta kacsintgat az írással, Sárvár és két FISZ-kurzus után izgatottan várta az új műhely lehetőségét. Pete is már hosszabb ideje szemez a szakmával, eleinte főként regényekben gondolkodott, de lassan két éve már inkább a költői formák izgatják. A többiekkel szemben ő már másodszorra jelentkezett a programba, ezért kimondottan örült, hogy idén végre sikerült bejutnia.

A következőkben a pályamunkák elbírálásának menetéről számoltak be a mentorok. Horváth elárulta, először mindketten meglepődtek, hogy ennyi jelentkezés érkezett, sok erős írással találkoztak, amik közül csak nehezen tudtak választani. A szelekció során elsősorban azt tartották szem előtt, hogy kinek a szövegeiből rajzolódik ki már most karakteres írói hang, ahol vacilláltak, ott az emberi rész, a kandidátus irodalomhoz fűződő viszonya volt a mérvadó. A beérkezett szövegeket felosztották egymás között, a végső döntést azonban mindig közösen hozták meg, elmondásuk alapján nagyobb ellentétek ennek kapcsán sem voltak. Először tizenkét fős csoportban gondolkodtak, ez duzzadt végül tizenháromra, vidéki és fővárosi szerzőket egyaránt szívesen láttak. A résztvevőknek nemcsak a műhelymunka menetébe, hanem a tágabban értett költőmesterségbe is bele kellett rázódniuk – Bende itt megjegyezte, hogy nem is érdemes erre a pályára lépni, ha az ember nem tud alázatosan viszonyulni a saját írásához és a szakma többi szereplőjéhez. Kulcsszó az alázat, értett egyet Pásztor, szerinte nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy enélkül hiába tanulja meg valaki a szövegalkotás csínját-bínját, nem jut messzire.

A beszélgetés innen a foglalkozások menetére kanyarodott: az egyes alkalmakon a műhelyezők kreatív feladatokkal mozdulhattak ki a komfortzónájukból, minden találkozásra jutott olyan megugrásra váró küszöb, ami segítette az elmélyülést, a szövegmunkára hangolódást.

Wintermantel és Harcos a zenére történő automatikus írást, Pete a Károly-kert tárgyaiból inspirálódó versalkotást nevezte meg legizgalmasabb gyakorlatként, abban pedig mindhárman egyetértettek, hogy sokat tanultak ezekből a kihívásokból. Fontosnak tartották a spiritualitásba hajló irodalomértelmezést, tette hozzá Horváth, minden alkalommal kellett legyen megérkezős játék, ami feloldott a diákokat, segített figyelni egymásra. Összesen négyszer találkoztak a műhelyezőkkel, akik a feladatokra születő válaszaikat először helyben, később otthon dolgozták ki, az elkészült írásokat pedig a következő alkalommal közösen is megbeszélték. Pásztor ehhez annyit tett hozzá, hogy veterán műhelyesként jó pár bevált módszerrel a tarsolyukban fogtak hozzá a metodológia letisztázásához, s ebben mindvégig fontos volt számukra az önismeret, a befelé világítás képessége – lényegében olyan inspirációs taktikákat akartak tanítani a diákoknak, amiket írói praxisukban ők maguk is hasznosítanak. Bende itt megjegyezte, mindezzel tulajdonképpen azt mutatták meg a műhelyezőknek, hogy miként jussanak el az ösztönös írástól a tudatos szerkesztésig, az ihlettől az akár folyóiratban is publikálható szövegek aprólékos kimunkálásáig. Ehhez kapcsolódva arról faggatta a résztvevőket, hogy miként szokták meg a műhelyhelyzettel járó kitettséget, milyen volt számukra a többiek előtti feltárulkozás. Wintermantel még nem vett részt hasonló kurzuson, emiatt saját bevallása szerint meg kellett szoknia, hogy itt bizony szétszedik egymás munkáját. Leginkább azt élte meg nehezen, ha az általa már késznek érzett szövegre érkezett több javaslat, ilyenkor mindig úgy távozott, hogy újra kedve támadt foglalkozni a verssel. Harcos saját írásait mások számra nehezen hozzáférhetőnek találja, a legtöbb helyen nem is szoktak nagyon beleállni a szövegeibe, ezért esett neki különösen jól, hogy itt sok visszacsatolást kapott. A többiekhez hasonlóan Pete is sokat köszönhet a közös gondolkodásnak: ő direkt nem kész szövegekkel érkezett az alkalmakra, hiszen bár korábban a megírást követően csak ritkán vette elő verseit, ma már tudja, jót tesz nekik, ha vissza-visszatér hozzájuk.

A beszélgetés végéhez közeledve a moderátor arra volt kíváncsi, hogy a program lezárultával mit visznek magukkal a műhelyezők, négy alkalommal a hátuk mögött hogyan viszonyulnak saját alkotói gyakorlatukhoz. A diákok válaszaiból jól kidomborodtak a kurzus mondhatni legfontosabb célkitűzései. Wintermantel a hónapról hónapra alkotás lendületét vitte magával, Harcos a befogadás problémájáról kapott árnyaltabb képet, Pete pedig saját szövegeihez tanult meg kritikusabb szemmel viszonyulni. A felolvasások előtti utolsó kérdés a mentoroknak szólt: így, hogy a közös munka során alaposan ráláttak a legfiatalabb írók világára, tudnának-e mondani olyan kapcsolódási pontot, témát, esetleg nyelvet, ami generációs hangként tűnik fel a szövegekben?  Pásztor a test, a tabuk nélküli beszéd és a lélektani változásokra való érzékenységet emelte ki gyakran felbukkanó kérdésként, de azt is hozzátette, hogy bár vannak témák, amik foglalkoztatják a korosztályt, bőven akad olyan is, ami a korábbi szerzőknél is felbukkant, csak ott teljesen más köntösben.

Végszóként Horváth is ennek a generációközi kapcsolódásnak a lehetőségét említette, szerinte jó látni, hogy a fontos témák újra meg újra előjönnek, ahol számít, ott van folytonosság a nemzedékek között.

A gondolat emelkedettsége még jórészt el sem oszlott, amikor az első műhelyezőt már mikrofonhoz szólították. A sort nyitó Fábián Adél Dühödt suttogás című verse szikár nyelvezete dacára is érzékletesen hozta a mottójaként választott József Attila-passzusból felsejlő szorongó, a külvilág által fenyegetett, azzal mégis dacosan szembenéző én megszólalásmódját. Az őt követő Bálint Réka két szövegében (Döntés, Tópart) a beszélő és az őt körülvevő természeti jelenségek (tó, mocsár, vihar, olajfolt stb.) elválaszthatatlan egységet alkottak, egymás szimbiotikus tükörképeiként uralták a verseket. Hasonló témák köré épültek Sós Júlia írásai is – míg Az ősz panasza klasszikusabb táj- és évszakleíráson keresztül vizsgálta az elmúlás problémáját, addig A tavasz illata hasonló kép- és motívumalkotással járta körül a remény és újjászületés kérdéseit. Pál Dorka Ajna három verssel készült a közönségnek: a Szakadás a metaforikus és tényleges viharban helytálló én hánykolódásának, a Városdísze egy nagyváros eklektikus forgatagának, az Álom az álomvilág kaotikusságának adott hangot. Bond István irodalmi utalásokkal sűrűn behálózott, dinamikusan áramló sorai egyfajta forradalmi kiáltvány hangulatát hívták elő, a szövegben a város fullasztó miliőjétől egy elképzelt kastélyig jut el a felszabaduló én. Az est folyamán elsőként Pintér Illangótól hallhattunk prózát, a Dzsungeltúra című részlet már-már lírai hangvételben, gyermeki szemszögből számolt be egy expedíción résztvevő család kalandjairól, s a főszereplőt foglalkoztató írás metanarratív természetéről.

A következőkben a beszélgetésben részvevő három műhelyező szövegvilágába kaptunk betekintést. Elsőként Pete Borbála olvasta fel három versét, amelyekben a szerelmi lírából jól ismert vágyakozás és egymásra találás lehetőségeivel játszott, külön kiemelendő az írások atmoszférateremtő ereje. Ahogyan azt korábban is sejtette, Harcos Dániel szövege nem engedett könnyen az értelmezésnek, az Összeszámolsz asszociációkra épülő képtársításiban, a felhasznált szimbólumok kiforgatásában visszahozott valamit az avantgárd merészségéből. Hozzá képest Wintermantel Bori írásai jóval személyesebb hangnemet ütöttek meg, a Montázs, majd az azt követő És égkék a kortárs alanyi líra vonalán haladva, olykor meghökkentő képekkel tágították a szubjektív megszólalásmód kereteit.

Végezetül Gábor Enikő verseit hallhattuk: míg az elsőben a családi dinamikák, traumafeldolgozás és önvizsgálat különféle arculatai kaptak hangot, a másodikban egy különösen izgalmas, a női perspektívát sem mellőző Vörösmarty-átirattal találkozhattunk.

Az est zárásaként a FISZ és a mentorok könyvcsomaggal lepték meg a tűzkeresztségen átesett fiatal költőket, akikkel a fotók elkészítése után a közönségnek is alkalma nyílt jobban megismerkedni, immár kötetlenebb keretek között. Jóleső érzésekkel hagytam el PIM-et, a szövegek és szerzőik kétségkívül ígéretes képet festettek, már ami a szakma jövőjét illeti – hogy emellett még a meccs végét is elértük, az már csak ráadás.

Fotók: a FISZ Fiatal Írók Szövetsége Facebook-oldala