PRAE.HU: Kié volt az ötlet, mennyire volt beleszólás egymás munkájába, mennyire volt közös a munkafolyamat, az elejétől a végéig?

Zeck Julianna: Több, mint négy éve írtam a Hosszú virágzást, amit azzal a szándékkal adtam oda Hajninak, hogy játssza el, de elmondta, és megértettem, hogy színésznőként ebbe most nem tud beleállni, viszont nemsokára előállt egy rendezői koncepcióval, ami meg végtelenül izgalmas volt. Együtt kerestünk színésznőt is, és végül Radnay Csillára esett a választásunk, aki szerencsére el is vállalta a feladatot. A próbafolyamatban már nem vettem részt. 

PRAE.HU: Amiről mellékesen megjegyezném, hogy csodálatos választás volt. Kicsit visszaugorva az időben; honnan jött neked a téma és ez a monodráma-tematika? A témából adta magát, hogy monodráma lesz, vagy volt egy ilyen szándékod, hogy monodrámát írj, esetleg saját megélésből indultál ki?

Z.J.: A férjemmel szerettünk volna egy szent szajha történettel foglalkozni. Több írón is átment az ötlet, de vagy a covid alatti pánik miatt nem tudta valaki megírni, vagy mi nem tudtunk teljesen mögé állni a megírt anyagnak, de olyan is volt, hogy egy fontos kérdésben nem értettünk egyet. Úgyhogy mivel szorított az idő, megírtam én, a Mikó Csabával felvázolt dramaturgia szerint. Fogalmam sincs egyébként, hogy miért gondoltam, hogy meg tudom írni, mert soha semmit nem írtam azelőtt. A történetet tekintve arra voltunk kíváncsiak, milyen események vezethetnek oda egy nő életében, hogy szent szajhává váljon, ezért lett a meddőség a kiindulópont. Úgy tűnt, egy ilyen diagnózis után járhat végig valaki egy olyan kálváriát, ami sorsdöntő változásokat indíthat el benne.

PRAE.HU: Nehéz-e a monodráma felállásban dolgozni, mind a szövegszerkesztés, mind pedig a színész magára utaltságát tekintve?

Szakács Hajnalka: Alapvetően nagyon szeretem ezt a műfajt, mindig lenyűgöz, hogy milyen különleges és koncentrált állapotba hozza a színészt. Valahogy úgy alakult, hogy az évek során rengeteg monodrámát láttam, és amikor elolvastam Julianna szövegét, rögtön egyértelművé vált számomra, hogy ezt színpadra kell állítani, mert ez az anyag szinte kiált egy színésznőért. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy nem minden élethelyzetben alkalmas valaki arra, hogy egyedül vigyen végig egy monodrámát. Én akkor éppen nem éreztem magam erre késznek. Egyéves volt a kislányom, még nagyon benne voltam az anyaság megélésében, ráadásul a téma is mélyen felkavart. Sem fizikailag, sem lelkileg nem éreztem magam elég erősnek hozzá. Viszont úgy láttuk, hogy Radnay Csilla szakmai útja éppen ott tart, hogy számára ez a műfaj és ez a szerep nagyon testhezálló kihívás lehet.

PRAE.HU: Hogyan kerülted el azt, hogy az előadás egy ember egyedi történetére koncentráljon? Egyáltalán cél volt-e, hogy ezt elkerüljétek? Mennyire akartátok univerzálissá tenni, hogy mindenkinek mondjon valamit?

Sz.H.: Fontos volt számunkra, hogy az előadás személyes vallomás maradjon, de nem szerettük volna, ha kizárólag a meddőséggel való szembesülés történeteként működik. Sokkal inkább arra koncentráltunk, ahogyan maga a darab is, hogy mit jelent végigmenni egy gyászfolyamaton. A történet onnan indul, hogy a szereplő megtudja: meddő, a továbbiak pedig azt mutatják meg, mi történik vele az ezt követő egy év során. Ez a veszteségélmény azonban sokféleképpen értelmezhető, nem csupán a meddőségre vonatkozik.

Éppen ezért nem válik »csak« női monodrámává. Kétségtelen, hogy nagyobb arányban szólít meg női nézőket, ugyanakkor nagyon sok férfi visszajelzése is azt mutatta, hogy magukra ismertek benne.

Többen úgy fogalmaztak, hogy az előadás felidézte bennük életük egy meghatározó krízisét, azt a pillanatot, amikor az embernek szembe kell néznie a legfontosabb kérdésekkel: akar-e gyermeket, lesz-e családja, milyen a kapcsolata a szüleivel, és végső soron, hogy ki is ő valójában. Éppen ezért hiszem, hogy ez egy mindenkit megszólítani képes történet.

PRAE.HU: Amikor én ültem bent – nyilván ez csak egy előadás volt a sokból –, akkor a nézőtér nagy részét nők foglalták el. Bár számomra teljesen érthető volt, elgondolkoztam azon, hogy akkor tényleg mindenki számára érthetően voltak-e megfogalmazva a felmerülő problémakörök? Ha a kritikáktól függetlenül értékelnetek kéne a saját munkátokat, szerintetek mennyire volt sikeres az univerzális hatás?

Z.J.: Amikor írtam, egyáltalán nem arra koncentráltam, hogy univerzális legyen, eszembe sem jutott. Az volt a fontos, hogy sikerüljön egy olyan nagy volumenű lelki ívet megírni, amit jó játszani, amiben el lehet merülni, és amiben benne vannak a saját dilemmáim is. Meddőséggel nem kellett küzdenem, de volt sok más. Az anyukámmal való kapcsolatom nehézségeit, az identitáskeresést, a gyermekvállalással kapcsolatos félelmeimet és bizonytalanságaimat mind belefogalmaztam a szövegbe. Írás közben tehát nem azzal foglalkoztam, hogy mindenki értse, vagy hogy a férfiak számára is érdekes legyen, hanem csak a pokoljárásra, a lelki ívre koncentráltam.

PRAE.HU: Ez mennyire okozott nehézséget? Szerzőként komplikáltnak érezném, hogy írjak egy ilyen volumenű témáról anélkül, hogy magam is átéltem volna. Mi segített a belehelyezkedésben?  

Z.J.: Nem tudom, talán az, hogy színész vagyok, bár szerintem minden író ezt csinálja, aki nem autofikciót ír. A belehelyezkedés nemcsak színészi képesség, ugyanúgy kell az íráshoz is. Persze az én írásaimban is van saját élményanyag, mert minden ezekből bomlik ki, csak miután fikciós elemekkel keveredik, szinte már rá sem lehet ismerni a végén. Egy drámai anyag megköveteli a kríziseket, és ha a saját életemben vannak is krízisek, azokat mindig mélyíteni, hullámoztatni, sűríteni kell, hogy a színpadi szövegnek súlya legyen. 

PRAE.HU: Milyen volt női témát középpontba állítva, nőkkel együtt feldolgozni, egy olyan színházi szférában, ami még mindig sok szempontból alapvetően férfiak által dominált és amiben rengeteg az olyan darab, ami férfi-női kapcsolatokra koncentrál, vagy nem-semleges tematikájú? Úgy képzelem, hogy ez akár otthonos vagy motiváló felállás is lehetett, ezt hogyan éltétek meg?

Sz.H.: Orlai Tibornak volt egy kikötése: ne kizárólag női alkotók dolgozzanak ezen az anyagon. Attól tartott, hogy ha csak nők vesznek részt a folyamatban, akkor az előadás is csak nőkhöz fog szólni. Fontos volt számára, hogy megjelenjen benne egy férfi nézőpont is, akár több is. Így került a produkcióba Purosz Leonidasz dramaturgként. Nagyon érdekes volt látni, hogyan kezdtek a férfi alkotók kapcsolódni ehhez az anyaghoz, milyen szempontokat, energiákat hoztak be, akár az elemző munkába, akár Csilla játékának értelmezésébe. Később Horkay Barnabás koreográfusként csatlakozott hozzánk, és bár fizikailag nem volt jelen a próbafolyamatban, bizonyos értelemben Mészáros Béla is része lett az előadásnak, hiszen ő adta a ChatGPT hangját. Keresztes Gábor zenéje is nagyon izgalmas hangulatot hozott az előadásba. Ráadásul elképesztő érzékkel fordította le a gyakorlat nyelvére az én elég elvont világomat. Én hosszan próbáltam körülírni, hogy melyik zene mit képviseljen, ő pedig ebből egy nagyon pontos és működő rendszert teremtett. Az elején egy kicsit idegenül fogadtuk Tibor kérését, mert úgy éreztük, hogy ezt a történetet női alkotókként is teljes értékűen meg tudjuk szólaltatni. A folyamat során azonban egyértelművé vált, hogy a férfi alkotók jelenléte valóban gazdagította az előadást, és olyan nézőpontokat nyitottak meg, amelyek végül sokat adtak a produkciónak.

Z.J.: Én egyébként el tudok képzelni olyan színházi vagy más alkotófolyamatot, amiben nincsenek férfiak, és biztos vagyok benne, hogy így is létre tudnánk hozni olyan produkciót, ami a férfiakat is érdekli. Ilyen szempontból feminista vagyok. Miért ne lehetne ugyanolyan súlyú és ugyanolyan erős egy női történet, mint egy férfi történet? A világirodalom, a drámairodalom tele van férfi történetekkel, és főszereplőnek tartott, ámde mellékszereplő nőkkel, akik csak reagálnak a férfiak által létrehozott helyzetekre.

A darabbéli Hajnalka történetét bátran tudom ajánlani férfiaknak is, mert ugyanolyan súlyos, erős és krízisekkel teli, mint bármelyik férfitörténet a világirodalomban, és arra is rámutathat, hogy a nők is ugyanolyan szellemi, lelki és fizikailag is fajsúlyos utakat járnak be életük során, mint a férfiak.

Nem a csatatér az egyetlen hely, ahol hősök, bajnokok, bajtársak vagy hadvezérek képződnek.

PRAE.HU: Ismét Hajni felé fordulva; vannak az előadásban nagyon jellegzetes részletek, például kellék és díszlet szempontból nagyon letisztult a színpad, van egyfajta bábozás-szerű, nagyon erősen koreografált mozgás. Ez nagyobb hangsúlyt helyez azokra a dolgokra, amik viszont mégiscsak megjelennek a színen, tehát az a néhány kellék vagy az az egy ember, azok a nagy mozdulatok fontosabbá válnak. Miért választottad ezt a nyelvet? Mit akartál vele kifejezni?

Sz.H.: Eredetileg egészen más koncepcióval indultam neki ennek az előadásnak. Ahogy azonban az alkotók bekapcsolódtak a munkába, és elkezdtünk együtt gondolkodni, a történet mindenkit a maga módján szólított meg, és közösen formáltuk tovább az eredeti elképzelésemet. Az egész ott kezdődött, hogy Orlai Tibor producer azt mondta: szerinte ehhez az anyaghoz elég egy pár piros cipő és egy szék. Ebben nyilván szerepet játszottak a független színház gazdasági realitásai is: fontos szempont volt, hogy az előadás minél kisebb költséggel járjon, és könnyen utaztatható legyen. Eleinte próbáltam ragaszkodni a saját elképzelésemhez, de a próbák során egyre inkább az került előtérbe, hogy magát a történetet meséljük el. És minél több mindent hagytunk el, annál világosabbá vált, hogy Csilla jelenléte önmagában is elbírja a teret. Fontos volt számunkra az is, hogy a szöveg igazán megszólalhasson, és ne terelje el róla semmi a figyelmet. Közben személyes vágy is volt bennem mindez. Kőszínházi színésznőként sok olyan előadásban játszottam, ahol a díszlet nagyon hangsúlyos volt, és gyakran azt éreztem, hogy felülírja a színészi jelenlétet. Régóta vágytam arra, hogy egyszer szinte üres térben dolgozhassak. Ahogy egyre inkább azt éreztem, hogy ez a letisztult forma működik, fokozatosan elengedtem az eredeti elképzeléseimet, és közösen kezdtük kialakítani az előadás saját nyelvét. Volt egy pont, amikor Csillával azt mondtuk: szükségünk van egy koreográfusra, aki segít pontosan meghatározni, mi szükséges és mi nem, egy-egy gesztus mit jelent, és hogyan válhat például egy legyező kinyitása kézben tartott virágcsokorrá.

PRAE.HU: Igen, pont a legyező használatára lennék kíváncsi, erről tudnál egy kicsit mesélni?

Sz.H.: A bábművészetben ezt tárgyanimációnak hívják. Fejben pontosan tudtam, hogy mit szeretnék, hogy ezek a tárgyak mit jelentsenek, de azt még nem, hogyan lehet úgy használni őket, hogy a néző számára is ugyanazt hordozzák. Ebben Barnus rengeteget segített. Azzal foglalkoztunk, hogyan kell egy tárgyhoz nyúlni, milyen mozdulatot kell hozzá társítani, hogy ne egyszerű illusztráció legyen belőle, hanem koreográfia, színházi jel.

PRAE.HU: Ehhez képest az eredeti koncepciód hogyan nézett ki, és hogyan változott?

Sz.H.: A spirituális része volt kiemelve, ami a Julianna eredeti darabjában is hangsúlyosabb, és én az egészet egy mágikus-realista színházi térben képzeltem el. Egy gésa története lett volna, tele japán motívumokkal.

Z.J.: A darabban eredetileg is benne volt a madár motívum, de az alkotók ezt tovább fejlesztették, kibővítették, és ezáltal finoman, de benne van az a spirituális tartalom, amit mindenképpen szerettem volna, ha benne marad a szövegben. A spiritualitás sokak számára a vicc kategóriájába tartozik, és a nézőket is elriasztja, ezért finoman kell bánni ezzel a témával, de azt hiszem, a Hosszú virágzás esetében ez sikerült.

PRAE.HU: Miközben írtad a drámát, hogy nézett ki a fejedben vizuálisan? És aztán ez a fantázia mennyiben egyezett a kész előadással?

Z.J.: Kárpáti Pétertől azt tanultuk drámaírás szakon, hogy ne a színpadképet képzeljük magunk elé, de ettől függetlenül sem tudnék úgy írni, hogy a színpadi megvalósítást vizionálom, hanem inkább mozizom, és leírom, amit látok. 

Sz.H.: Pont ettől működik az, hogy mivel ő nem a színpadot képzeli el, és nem azt közvetíti felém, ezért én azt a mozit olvasom, amit ő lát. Elmegyek azokra a helyszínekre, találkozom azokkal az emberekkel, mindenféle impulzusok érnek, és ezt kezdi el az agyam színpadi helyzetekre lefordítani. De hogyha nagyon erős lenne, amit elképzel a színpadon, akkor nem biztos, hogy az én fejemben ez a vízió meg tudna jelenni.

PRAE.HU: Segít a rendezésben, Hajni, hogyha tudsz kapcsolódni a témához? Itt hogyan tudtál, és mi volt az, ami megfogott benne?

Sz.H.: Nagyon érzékeny időszak volt, amikor olvastam a Julianna darabját. Egy év anyaság után pont kiszakadtam a munkából, a megszokott életemből, minden fókuszom a kislányomom volt. Újra kellett definiálnom önmagamat, hogy akkor ki vagyok, mi vagyok, anya vagyok, nő vagyok, hogyan tovább, leszek-e még színésznő […].

De nagyon erősen visszahívott olyan élethelyzeteket, amikor én szembesültem azzal, nem biztos, hogy alkalmas vagyok az anyaságra, akár egzisztenciálisan, párkapcsolat hiányában vagy pszichésen, mentálisan.

Tehát nagyon sok pontja van az anyagnak, amihez vissza tudtam kapcsolódni ebben az állapotban és azt éreztem, mint színésznő is, meg, mint alkotó ember, hogy ez az anyag nagyon sok emberhez szól. Hány barátnőmmel, barátommal, ismerősömmel, családtagommal beszéltünk hasonló problémákról, azzal tudtam azonosulni, hogy mindenkit foglalkoztat ez a téma. Persze ott van annak a nyomása, hogy mit vár a társadalom, hogy ha az életed nem úgy alakul, ahogy te azt eltervezted 16 évesen – hogy majd akkor leérettségizem, utána továbbtanulok, aztán megcsinálom magam a hivatásomban és nagy karriert futok be, majd megismerem a páromat, és akkor majd családunk lesz… Nagyon ritka, hogy valakinek tényleg így épüljön fel az élete, szóval mélységesen tudok empatizálni ezzel a szereplővel. Az meg, hogy ez egy monodráma, szintén nagy segítségemre volt, mert én még nem rendeztem, tehát abban nem volt tapasztalatom, viszont segített nekem abban, hogyha színésznőként ülnék ott, akkor én hogyan csinálnám, mi hozna színészként jó helyzetbe.

PRAE.HU: Mit gondoltok Hajnalka karakteréről, annak fényében, amin keresztülment (meddőség, az azzal való megküzdés rögös útja, a szexuális függőség, majd az elfogadás)? És milyen irányba kéne mozognia a közvéleménynek, az olyan nőkkel kapcsolatban, mint Hajnalka?

Z.J.: Nemrég láttam az Örkény Színházban az Országkórus című előadást, aminek szintén az anyaság, a gyermekvállalás a témája. Az előadás második, állampolgári színházi részében civil szereplők mondják el, hogyan viszonyulnak a gyermekvállaláshoz, és rengeteg fontos dolog elhangzik ezzel kapcsolatban. Sokféle történet van, sokféle út, és mindegyik egyedi. Rajtam a társadalmi nyomás volt nagyon erős harmincnyolc évesen, hogy szülni kéne már, mert kifutok az időből, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy akarok-e gyereket, közben meg tudom, hogy sokaknak ez minden vágyuk, és évekig próbálkoznak vagy mesterséges megtermékenyítésre kényszerülnek. Nagyon változó, hogy ki hogy áll hozzá ehhez. És mi van, ha valaki úgy akarja leélni az életét, hogy nincs gyereke, az miért kevesebb? Nyitottabbnak kéne lennie a társadalomnak azzal kapcsolatban, hogy egy pár vagy egy egyedülálló nő hogyan dönt a saját életéről, a saját testéről, és arról, hogy mitől érzi magát teljesnek. Nem gondolom, hogy egy nő csak akkor teljesedhet ki, ha van gyereke.

Mindig is túl volt tolva a gyerekvállalási ráta, vagy a nők agresszív motiválása a gyerekszülésre. Nem tenyészkancák vagyunk. Hagyjanak minket békén, és akkor talán lesz kedvünk gyereket szülni. 

Sz.H.: Nekem most az villant be az elemzőpróbákról, számomra az volt a legfontosabb, hogy sokszor ítélkezünk arról, hogyha valakinek elmegy a kontroll az élete felett és ezzel empatikusabban kéne bánni. Ne ítélkezzünk, amikor valakinek kicsúszik az irányítás a kezéből, mert ez a gyászfolyamat része. Bennem a függőségekkel kapcsolatban lett egy sokkal nagyobb elfogadás és egy nagyobb megértés. Azzal kapcsolatban, hogy miért és hogyan tud ez az ember életében adekvát lenni.

PRAE.HU: Tehát ezt megfogalmazhatjuk elvárásként is felőled?

Sz.H.: Igen. A férfiak életében ez valahogy általánosabb reakciónak számít: ilyen helyzetekben kivonják magukat minden felelősség alól, csajoznak, és élik az életüket. Valahogy a férfiak körében ezt jobban elnézzük, vagy megszokottabb állapotnak tartjuk, míg a nőket ugyanezért könnyen lekurvázzuk, ha mondjuk szexuális függőségbe menekülnek, és ezen keresztül próbálnak elmenekülni a saját fájdalmuk elől. Én nagyon szerettem volna, hogy ez a történet egy nő életében is elfogadható helyzetként jelenhessen meg, és ne ítélkezést váltson ki a nézőkből, hanem elfogadó hozzáállást. Nekem sosem voltak ennyire szélsőséges reakcióim, pedig a mélypontok, traumák és veszteségek nyilván engem sem kerültek el. És bármennyire empatikusnak gondolom magam, mindig rájövök, hogy van bennem ítélkezés, amikor mások szélsőségesebben reagálnak ugyanezekre a helyzetekre, vagy amikor éppen nem reflektálnak, mert tagadással védekeznek. Iszonyú erő kell a feldolgozáshoz, az önmagunkon végzett munkához. De sosem tudhatjuk, hogy a másik ember milyen súlyokat cipel, mekkora erőtartalékokkal rendelkezik, és milyen kapacitással bír.

Fotók: Bach Máté és Éder Vera